Hevér Gábor | "BÚÉK" (2018)

Egy baráti társaság együtt ünnepli szilveszter estéjét, ami különleges fordulatot vesz, amikor a házigazda (Aliz - Szávai Viktória) kitalál egy játékot, amely során a vendégeknek meg kell osztaniuk minden üzenetet, telefonhívást az asztaltársasággal, amit az este során kapnak. Az olasz eredeti ötlet  ("Perfetti sconosciuti" - 2016) alapján készült magyar remake egyébként sokszor szóról-szóra átveszi az olasz film dialógusait, illetve nem is hozza azt a kirívó hatást, de ennek ellenére a szereplőgárda és Goda Krisztina rendezése minden kétséget kizáróan megállja a helyét a hazai másolatban. 

A színész csapatban leginkább a nők dominálnak (Szávai Viktória, Törőcsik Franciska és különösen Bata Éva), így Hevér Gábornak nincs könnyű dolga, hogy emlékezetes pillanatokat harcoljon ki magának. Mivel azonban Mészáros Béla szürke kisegér, a Jászai Mari-díjas Lengyel Tamás pedig túlságosan egy dimenziós alakítást nyújt, Hevér legalább egy kicsit tűzbe tudja hozni társait a hűtlen családapa szerepében. A férfiak közül talán csak a Jászai Mari-díjas Elek Ferenc mozog egy kategóriában vele, de őt segíti a film legérdekesebb történetszála, így sokkal jobban csattan a titka a történetben, mint a többieké. 

Hevérnek egyébként azért lehet a publikum számára ismerős a beszédhangja, mert szinkronszínészként számos színésznek kölcsönözte már a hangját, így például Leonardo DiCapriónak is a tizenegyszeres Oscar-díjas "Titanic" (1997) című filmben. Hevér Gábor bár nem a film legártatlanabb szereplője, mégis szimpatizál vele a néző, főleg, mert saját házasságát kockáztatva hosszú ideig megvédi barátja titkát a többiek elől. A színész végig élettel teli, szignifikáns jelenléttel bíró a történet során, s leül a film, amikor éppen nem szerepel pár másodpercig a színen. Ugyan az olasz verziónak sokkal filozofikusabb, elgondolkodtatóbb befejezése van, nekem személy szerint Hevér Gábor karakterfelfogása jobban tetszik, mint a négyszeres David di Donatello-díjas Valerio Mastandrea elgondolása az eredeti filmben, ami mindenképpen előbbi művész tehetségét, originalitását és kreativitását példázza. ★★★★☆

Kristen Stewart | "Happiest Season" (2020)

Az év egyik legszerethetőbb karácsonyi vígjáték-drámájában Harper (Mackenzie Davis) meghívja a családjához karácsonyozni szerelmét Abby-t (Kristen Stewart), ám a bökkenő az, hogy Harper még nem mondta el szeretteinek, hogy meleg, így a két nőnek a következő napokban titkolózniuk kell, hogy megóvják a família jó hírét, főleg mivel Harper édesapjának (Victor Garber) feltett szándéka, hogy polgármester-választáson induljon. 
A César-díjas Kristen Stewart-ot legtöbben a "Twilight" filmekből (2008-2012) ismerik, s teszik ezt rosszul, mert az ígéretes fiatal színésznőnek jobb és változatosabb filmográfiája van ("Panic Room" - 2002; "Into the Wild" - 2007; "Camp X-Ray" - 2014; "Clouds of Sils Maria" - 2014; "Still Alice" - 2014; "Personal Shopper" - 2016), mint Jennifer Lawrencenek vagy Emma Stone-nak, Brie Larsonról nem is beszélve. Ez mellett olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Woody Allen, David Fincher, Ang Lee vagy Olivier Assayas. Szóval egy a szakmájában nagyon méltatott, minőségi filmeket magáénak tudó tehetségről van szó, aki Abby szerepében ismét új oldalát mutatja meg.

Abby nyíltan vállalja másságát, így amikor Harper bevallja neki, hogy családja még nem tudja, hogy meleg, a fiatal nő egy pillanatra elcsügged, s bár végül belemegy a hazudozásba, ő sem számít rá, hogy mennyire meg fogják viselni az események. Harper családja eleinte kedvesen fogadja Abby-t, de amikor feltűnik Harper múltjából egy-két ex-partner, Abby észreveszi, hogy kedvese másképp viselkedik, mint általában, s felteszi magának a kérdést, hogy vajon ismeri-e egyáltalán a szerelmét.
Kristen Stewart érzékeny és finom alakításával könnyen azonosul a néző, még ha csak annyit is tudunk meg a múltjáról, hogy elveszítette a szüleit, akik amúgy elfogadóak voltak a másságával kapcsolatosan. Stewart karaktere érzelmi hullámvasúton megy keresztül a filmben, amit a színésznő emberi, de nem túlzó reakcióival tesz életszerűvé. A film Harper vívódásán és Abby erre adott reakcióján keresztül mutatja be a 'coming-outok' lehetséges variánsait, ezáltal ítélkezés-mentes üzenetet kölcsönözve a filmnek.
Számomra mindenképpen az volt a kérdés, hogy Harper vagy esetleg az Aubrey Plaza által játszott Riley (Harper exe, akivel Abby bizalmas viszonyba kerül) illik-e inkább a lányhoz. Végül a film cselekményének alakulása meggyőzött arról, hogy az Abby-Harper páros működőképes, s kapcsolatuknak van közös jövője. ★★★★☆

Chadwick Boseman & Viola Davis | "Ma Rainey's Black Bottom" (2020)

Az August Wilson munkája alapján készült "Ma Rainey's Black Bottom" (2020) egy hangstúdióban játszódik, s egy délután rövid eseményeit meséli el. Míg a blues nagyasszonya, Ma Rainey (Viola Davis) a menedzserével és az őt ért impulzusokkal harcol, amelyeket sokszor nem tud helyén kezelni, a nő zenekarának egyik oszlopos tagja, a trombitás Levee Green (Chadwick Boseman), saját démonaival küzd, amelyek végig ott lappanganak benne a film alatt, de csak az utolsó jelenetben törnek a felszínre.

Levee Green (Boseman) egy olyan figura, akit bár tragikus múlt kísért, egészen a film végéig pozitív gondolkodással bír és leöli magáról a kliséket. A tehetséges trombitás ad a külsejére és hisz a saját tehetségében, ugyanakkor ismeri a világot, azt is látja, hogy bizony meg kell néha alázkodnia egy-egy lehetőségért. Levee temperamentumos, rapszodikus férfi, sokszor elveti a sulykot, az utolsó megmozdulásában pedig végzetes hibát vét, amely vérrel pecsételi meg a finálét.
Bosemant remek szereplőgárda segíti (például Colman Domingo és Glynn Turman), hogy még inkább elmélyülhessen a karakter kifejezésében. Chadwick megtölti a teret az egyszer játékos, máskor tragikus, komplex és mély érzelmekkel bíró jelenlétével, s egyszerre teszi szórakoztatóvá és szomorúvá a filmet. A "Marshall" (2017) című filmben már láttunk tőle valamit, az átlagosnál nem jobb "Black Panther" (2018) viszont inkább a kiváló mellékszereplőnőkről (Letitia Wright, Danai Gurira, Lupita Nyong'o) szólt, míg a "Da 5 Bloods" (2020) című háborús drámában ő képviselte a film érzelmi hátterét, de nagyon keveset szerepelt, így Boseman először igazán Levee Greenként mutatta meg azt, hogy mit is tud. Milyen örömtelen a tudat, hogy a színész nyáron bekövetkezett halála miatt pont ez volt az utolsó szerepe is. ★★★★★

Az Oscar-díjas Viola Davis a címszereplőt alakítja, aki a 20. század elején ért el sikereket blues énekesnőként. Davisnek minden adott, hogy jól szerepeljen, de sajnos a díjnyertes színésznő alulmarad kollégáival szemben, akik minden pillanatban túlszárnyalják a filmben. 
Ma Raineynek főleg egy kapcára épülő díva pillanatai vannak, minden apróságon fennakad és egy idő után már a viselkedése is inkább taszító, mint szórakoztató. A színésznő egyáltalán nem kapja el Ma Rainey spirituszát, az alakítása gyorsan kifullad, klisékben mutatkozik meg, ráadásul még a tátogás sem megy neki. Viola leglohasztóbb hibája azonban az, hogy kifejezetten unszimpatikussá teszi a karaktert, s nem hiszem, hogy ez lett volna a rendező elképzelése. Pont emiatt abban a jelenetben sem érzi át a néző a karakter lelki dilemmáját, amikor Ma Rainey a kiszolgáltatott afroamerikai művészekről beszél.
Davis alakítása kifejezetten középszerű, sőt, néhol még gyenge is: a színésznő performansza kimerül az agresszív grimaszolásban és a külsőségekben: a közönséges arcfestékben, elrondított fogsorban és a kövérítő ruhában. Utóbbi kapcsán engem személy szerint felháborít, hogy a jó alakú Davis-t választották a szerepre, hisz ez által egy ducibb kolléganőjétől vette el a lehetőséget a szerepléstől. Ha az úgynevezett 'black face' (amikor valaki más rasszként tűnik fel a színen, mint ami) vagy a 'gay face' (a meleg férfiak sztereotipikus bemutatása) teljesen jogosan kerül manapság kritizálásra, úgy gondolom, hogy ez is egy olyan probléma, amit idejében kell elfojtani, hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a testesebb művészeket. ★★☆☆☆

Kathy Bates | "Richard Jewell" (2019)

1996 nyarán önfeledt bulizó tömeg gyűlik össze a Centennial Olympic Parkban. A derűs koncerthallgatók szórakozását egy bomba robbanása szakítja félbe, amely több, mint száz sérültet és két áldozatot hagy maga után. Mivel Richard Jewell (Paul Walter Hauser) már előzetesen észleli a veszélyt, sok életet megment azzal, hogy követi a protokollt. A bátor biztonsági őr egy csapásra a figyelem középpontjába kerül, ám a pozitív érdeklődés gyorsan negatív figyelembe csap át, amikor az FBI Richard esetleges érdekeltségét kezdi el vizsgálni a terrortámadás okán. A "Richard Jewell balladája" igaz történet egy hétköznapi hős igazságtalan, a média és az amerikai kormány általi meghurcolásáról. 

Az Oscar-díjas Kathy Bates Richard édesanyját, Bobi Jewell-t alakítja a drámában, aki végig hisz Richard ártatlanságában és sohasem adja fel a reményt, hogy tisztázzák fia nevét. Amikor a férfit meggyanúsítják a merénylettel, a gondoskodó, szerető, óvó édesanya világa összedől. Bobi nehezen viseli a nyilvános megaláztatást, hisz riporterek lepik el az utcát, a rendőrség pedig feltúrja a lakásukat is. A nő tehetetlenül figyeli az eseményeket, de az tartja benne a lelket, hogy Richard ügyvédje, Watson Bryant (Sam Rockwell) érti a dolgát és határozottan képviseli a védelmet.
Bates alakítása hozza az olyan érzelmes pillanatokat, amelyeket a néző a karaktertől vár, s bár ezekben maximálisan teljesít, a forgatókönyv azért elsősorban Richardhoz, a főszereplőhöz hű, nem ad a színésznőnek sok önálló jelenetet, sőt, talán egy nagyobb jelenettől eltekintve a film vége felé, Kathy Bates-nek csak a történésekre adott reakcióját láthatjuk a színen. Ami persze elegendő ahhoz, hogy leírjam, mennyire megérdemelte a filmben nyújtott alakításáért a mellékszereplői Oscar-jelölést, de nem elegendő, hogy tökéletes pontszámmal jutalmazzam a színésznőt. ★★★★☆

Eperjes Károly & Pogány Judit | "Hippolyt" (1999)

A Schneider-család szippantós autó bizniszének köszönhetően mesés vagyonra tesz szert, ám a ház asszonyának (Pogány Judit) a hirtelen jött gazdagság magában nem elég - a nő minden vágya, hogy társadalmi rangot is szerezzen a Schneider névnek, ezért felvesz egy lakájt (Eperjes Károly), s az ő segítségével kezd életmódváltásba a család, annak minden csetlő-botló hozadékával. 

Hippolyt, a lakáj, aki korábban a stockholmi nagykövetségen is szolgált, megérkezése után gyorsan átveszi a háztartás feletti irányítást és kihasználva Erzsébet (Pogány) hiszékenységét, teljesen felforgatja a család életét. Minden egészségtelen ételt és oda nem illő bútort kiparancsol a házból és hatáskörén túl mozgó tanácsokkal látja el munkaadóit. Hippolyt otthonosan mozog a házban, mert tudja, a Schneider-családnak fogalma sincs az úri etikettről vagy arról, hogy milyen a társadalmi létra tetejéről szemlélni a világot. 

A Jászai Mari-díjas Eperjes Károly elsőre nagyon érdekesnek, különlegesnek tűnik az erkölcsösséget megkövetelő lakáj szerepében, de körülbelül öt perc után minden arcrezdülését kiismerjük, sőt a film egésze alatt ugyanazt látjuk tőle. A  kimért és erkölcsös magatartással, illetve a következetességgel nincs gond, de ebben a figurában sokkal több rejlik, mint amit Eperjes a "Hippolyt"-ban láttat. ★★★☆☆

Eperjessel ellentétben a Jászai Mari-díjas Pogány Judit sokkal többet hoz ki Schneider Erzsike figurájából. Amikor Erzsébet megtudja egy ismerősétől, hogy a felső tízezernél elterjedt szokássá vált lakájt alkalmazni a ház vezetésére, ő is kedvet kap kipróbálni az úri szokást. Férjével, Mátyással (Koltai Róbert) szemben, aki nyíltan kritizálja Hippolyt szabályozásait, Erzsébet úgy viselkedik, mint ha ő lenne a család egyetlen arisztokrata-érzetű tagja, így majdnem végig megjátssza magát a lakáj előtt. Az asszony és a lakáj együtt mozog a színen: aukcióra járnak, lakberendezősdit játszanak, közösen jógáznak és meditálnak, s Hippolyt még a fogyókúrában is segít a nőnek. 
Pogány Judit szenzációsan ábrázolja a társadalmi rangért és tiszteletért folytatott Erzsébet harcát, aki megvonva magától az élvezeteket, Hippolyt útmutatását követve mindent megtesz a kívánt cél eléréséért. Persze ő sincs kőből, miközben próbál megfelelni az új arculatnak és lánya szerelmi életét egyengeti, neki is vannak gyenge pillanatai. A film végére Judit karaktere megy át a legnagyobb jellemfejlődésen: elfogadja, hogy lánya nem szerelmes a befolyásos képviselő fiába, s ami még fontosabb: békére lel saját magával és családjával kapcsolatban. ★★★★★

Kristin Scott Thomas | "Rebecca" (2020)

Az ismeretlen nevű fiatal lány (Lily James) egy Monte Carlo-i nyaralás során találkozik a vagyonos Maxim de Winterrel (Armie Hammer), akivel egy élménydús hét után egymásba szeretnek és pár nappal később össze is házasodnak. A lány azonban a legvadabb álmaiban sem gondolja, hogy milyen viszontagságok várnak rá Manderley-ben, ahol nem elég, hogy férjétől elütő társadalmi egyenlőtlensége miatt szégyenkezik, de egyidejűleg a ház megboldogult asszonyával, Rebeccával is versenybe kell szállnia a figyelemért.
Az Oscar-jelölt Kristin Scott Thomas kimért pillantásokkal követi az új Mrs. de Winter minden mozdulatát - néha tekintélyt parancsolóan, máskor szarkasztikus hangvétellel szólal meg a háttérből vagy a félhomályban borzolja a kedélyeket, mindenesetre egyértelmű a néző számára, hogy Mrs. Danvers alattomos figura, s számára Lily James karaktere sohasem pótolhatja áhítattal csodált egykori úrnőjét, Rebeccát. Kristin Scott Thomas csak a film második felében kap egy árnyalattal eltérőbb szerepet, amikor Mrs. de Winter és Mrs. Danvers egy rövid időre megbékélnek egymással, ám ebben az új viszonyban is érezhető a házvezetőnő manipulatív viselkedése, melynek manifesztálódása tüzes végjátékba torkollik.
A brit veterán színésznőnek volt már ennél nagyobb kihívása a karrierjében, de betölti a rendeltetését ebben a kicsit méltatlanul szapult remake-ben. Scott Thomas majdnem mindent megcsinál, amit egy újragondolt remake esetében meglehet. Magától értetődően nem ugyanazt az elementáris hatást produkálja, mint Judith Anderson az 1940-es verzióban, de ezt talán nem is lehet tőle elvárni. A kisebb hibákat pont a legnagyobb jelenetekben véti, mint amikor öngyilkosságra buzdítja Mrs. de Wintert vagy drámai monológot intéz a hallgatóságához. Ezek ugyanis semmit sem adnak a történethez vagy Mrs. Danvers karakterizációjához. Az apró botlásokat betudom a középszerű rendezésnek. ★★★☆☆