2021. május 29., szombat

Dakota Johnson | "Fifty Shades of Grey" (2015)

"A szürke ötven árnyalata" amerikai romantikus dráma 2015-ben került a filmvászonra. A történet egy férfi (Christian Grey - Jamie Dornan) és egy nő (Anastasia Steele - Dakota Johnson) kapcsolatáról szól. A két főszereplő ellentéte egymásnak, ez teszi érdekessé a kapcsolatukat: Anastasia fiatal, törékeny, romantikus lány, ezzel szemben Christian erőszakos, magabiztos, komoly. A film E. L. James könyve alapján készült.
A cselekmény középpontjában egyértelműen a szexualitás áll. Már a sztori elejétől kezdve érezhetően izzik a levegő a két fiatal között. Nem mindennapi szerelmet látunk, hanem egy domináns-alávetett kapcsolatot, ami szerződéses alapon jöhet csak létre. Anastasia Steele, irodalomszakos hallgató szerepét Dakota Johnson játssza. A színésznőnek egy visszahúzódó, bájos lány szerepét kell előadnia, akinek sok más mellett a szexualitása kibontakozását is meg kell mutatnia a nézőnek. Christian bevezeti a fiatal lányt egy új, izgalmas életbe, amely a férfi "játszószobájában" kezdődik. Kiderül, hogy a sármőr szexualitása olyan titkokat rejt, amelyekkel a lány még soha nem találkozott. A férfi dominanciája, magabiztossága, ám udvarias viselkedése különböző kérdéseket vet fel a lány fejében és elsőre értetlenül áll a dolgok előtt. Majd rájön, hogy semmi érzelem nem fér bele a férfi életébe.
A megjelenés évében nagy sikere volt a filmnek hazánkban is, több ezer embert lázba hozott a két főszereplő személyisége és a körülöttük lévő szenvedély. Néhányan túlságosan is átestek a ló túloldalára, mivel elkezdték idealizálni az ilyen fajta kapcsolatokat. Pedig ha jobban belegondolunk, ez a kapcsolat szimpla erőszakon alapul. A nő tárgyiasítása és kínzása az egyetlen dolog, amit a férfi élvez. Ez közel sem egészséges felfogás, de mivel a főszereplő férfi helyes és vonzó, a rajongók nagy részét nem érdekli a torz szexualitás oka.
A több, mint két órás film háromnegyed része arról szól, hogy a nézőt kíváncsivá tegye a végkifejletet illetően. A szemlélő arra számít, hogy az egész alkotás pornófilmet meghazudtoló darab lesz, de kiderül, hogy közel sem erről van szó, talán a végén kapunk valamit a könyv perverz lelkiségéből. 
Attól függetlenül, hogy a film nem annyira érdekes és nem tudja megugrani a saját maga által felállított mércét, Dakota Johnsonnak nehéz dolga van a szereppel, hisz mindenki szeme láttára kell átlényegülnie egy domináns, erőszakos férfi alávetett szolgájává, ami éppenséggel karrier romboló is lehetne. Ám a meztelenség okozta kellemetlenséget és szégyenlősséget legyőzve a színésznőnek mégis sikerül jó alakítással előrukkolnia a színen. ★★★★★

2021. május 22., szombat

Sigourney Weaver | "Copycat" (1995)

Dr. Helen Hudson (Weaver) tizenhárom hónapja él önkéntes rabságban saját lakásában. A nő fenyegetve érzi magát a külvilágtól: annak minden zörejétől, lélegzetétől. Helen állapota egy korábbi incidensre vezethető vissza, amikor egy fegyenc megpróbálta megölni őt. E traumatikus emlék már magában gúzsba köti a pánikbeteg nő életét, de amikor fura gyilkosságok kezdik el borzolni a kedélyeket a környéken, a kriminálpszichológus még inkább paranoiássá válik. Komplikált ügyről van szó, így a nyomozók felkérik az egykor ünnepelt Dr. Hudsont, hogy kapcsolódjon bele a nyomozásba, aki bár vonakodva, de enged a kérésnek, nem sejtve, hogy hamarosan újra kell élnie a rémálmát. 
Dr. Helen Hudson nagy tudású, karizmatikus, független nő, aki olyan megrázkódtatást szenved el, amely megadásra kényszeríti, s arra, hogy elzárkózzon a világtól. A film nyomatékosítja, hogy az agorafóbia nem játék, nem választás kérdése, nem is akut reakció, hanem egy állapot, amely ellehetetleníti az individuum életét. Weaver kifogástalanul ábrázolja a mindentől rettegő Helent a színen, aki bármennyire is próbál kívülálló maradni, hozzáértését mégsem tagadja meg a nyomozóktól. A küzdőszellem érződik nála, a változás felé való nyitottság, amit persze apró lépésekkel lehet kieszközölni. Ez mellett persze szakértelme, határozottsága is releváns: ő jön rá arra, hogy a gyilkosságok egyfajta mintát mutatnak korábbi sorozatgyilkosok tetteivel.
A thrillernek az egyetlen hibája az, hogy Weaver figurája nem sokat beszél az előzményekről, arról, hogy mit váltott ki belőle az ominózus támadás, ráadásul a film annyira történet-centrikus, hogy a karakterizáció elmélyítésére majdhogynem nem is marad idő. A karakterek így sem felszínesek, de pár főbb jellemvonáson kívül nem lehet róluk sok mindent megjegyezni. Ettől függetlenül a szereplőgárda erőfeszítései (Weaver mellett az Oscar-díjas Holly Hunter és a pszichopata sorozatgyilkos bőrébe bújó William McNamara is emlékezetes alakítást nyújtanak) nem hiábavalók - az alkotás így is megteremti azt a feszültséggel teli, nyomasztó légkört, amely a székéhez kötözi a nézőt. 
A háromszoros Oscar-jelölt Sigourney Weaver sohasem riadt vissza, hogy változatos filmes zsánerekben mutatkozzon meg ("Alien" - 1979; "Ghostbusters" - 1984; "Avatar" - 2009), a "Copycat" című amerikai pszichológiai thriller pedig ugyancsak tökéletesen kifizetődő választás volt a veterán színésznő részéről. ★★★★☆

2021. május 15., szombat

Edward Norton | "Primal Fear" (1996)

A "Primal Fear" tárgyalótermi thriller, amelyben semmi sem az, aminek látszik. Egy fiatal férfit azzal gyanúsítanak, hogy gyilkosságot követett el, s bár minden jel bűnösségét mutatja, sztár-ügyvédje (Richard Gere) elhiteti saját magával, hogy a fiú ártatlan és mindent megtesz azért, hogy felmentsék Aaron-t (Norton) a vádak alól. 
A háromszoros Oscar-jelölt színésznek a film első órájában szinte alig van jelentős szerepe: jól bemutatja az igazságtalanul megvádolt és meghurcolt ministránsfiút, aki állítja; nem ő tehet a chicagói érsek meggyilkolásáról. A csavar nem sokkal az első óra után következik be: kiderül, hogy a fiú személyiségzavarral küzd, így Norton egy új karakterrel dolgozhat tovább a történetben. 'Roy' agresszív, dühös, a szereplő domináns énje, s egyben a gyilkosság tényleges elkövetője. Ez a felállás a thriller utolsó öt percében ismét változik, megismerjük a csattanót, ami talán akkorát azért még sem csattan, mint a film készítői akarták.
Bár James McAvoy ("Split" - 2016) briliáns magaslataiba nem jut el, Edward Norton kétségkívül élénkséget idéz elő az átlagos sztoriban, s talán egy kevésbé elcsépelt végletbe mozdítja el a cselekménysort. A film első részében kevés kiemelkedő jelenete van a színésznek, s elmaradoznak tőle az átütő pillanatok azokban a szegmensekben, amikor nem éppen 'Aaron' és 'Roy' szerepjátékát követjük. Ettől függetlenül Edward Norton debütáló alakítása figyelemreméltó, hatásos, egy jobb filmben pedig még nagyszerűbb lehetett volna. 
Hiába az illusztris színészgárda (Richard Gere; Laura Linney; Frances McDormand; Alfre Woodard; André Braugher; Maura Tierney), a filmből hiányzik a lélek, az erő, ami behúzná és elgondolkodtatná a nézőt a kialakult helyzetről. Talán annyit ad tanulságként az egész, hogy a megfelelő eszközök bevetésével minden rendszer kijátszható, megcsalható. ★★★★☆

2021. május 8., szombat

Diane Lane | "Let Him Go" (2020)

Fiúk halála után valamikori menyük, Lorna, egy problémás új családba házasodik bele, amelynek tagjai kisajátítják a nőt, vele együtt pedig Margaret (Lane) és George (Kevin Costner) unokáját, a hároméves Jimmyt is. Egyik nap Lorna, a család feje, Donnie Weboy, és a kis Jimmy hirtelen felszívódnak, így a nagyszülők  arra kényszerülnek, hogy felkutassák unokájukat. Azt tervezik, hogy magukhoz veszik a kisfiút, ám a Weboy famíliának egyáltalán nem tetszik az ötlet, s vérre menő harc kezdődik a két család között. 
Az Oscar-jelölt Diane Lane az "Unfaithful" (2002) és az "Under the Tuscan Sun" (2003) című filmekben nyújtott maradandót, de azóta nem sokszor láttuk minőségi szerepekben. Ez nyilvánvalóan nem az ő hibája, egy bizonyos kor után nehéz érvényesülni a hollywoodi álomgyárban, még akkor is, ha valaki olyan jó képességű színésznő, mint Diane Lane. Margaret szerepében a színésznő nem csak egy aggódó nagymamát alakít, hanem egy cselekvő, küzdő nőt is, aki kész szétrúgni pár hátsófelet, hogy megvédje a családját. 
A neo-westernben Lane ellenpólusa az Oscar-jelölt Lesley Manville, aki Blanche Weboy-t játssza, a Weboy család manipulatív és gonosz mamatigrisét, és döntéshozóját - kettejük cicaharca talán az alkotás legélénkebb része, bár örültem volna, ha még több közös jelenetben tűnnek fel a színen. 
Lane alakítása nem szűkölködik gyengéd, meghitt pillanatokban sem. A fiát tragikus hirtelenséggel elveszítő és unokájáért a pokol tornácát megjáró Margaret és a Costner által megelevenített George kettőse is sok megható pillanatot szolgáltat. ★★★★★

2021. május 1., szombat

Shamier Anderson | "Stowaway" (2021)

A drámai sci-fi egy félresikerült expedíciót mutat be, amely során a Marsra igyekvő legénységnek morális kérdésekkel kell szembenéznie a túlélés érdekében. Miután a háromfős csapat (Anna Kendrick, Toni Collette és Daniel Dae Kim) rendben megkezdi az utat, egy nem várt fordulat következtében nem csak küldetésük kerül veszélybe, de életük is. 
Michael Adams (Anderson) a felszállás után tér magához a fedélzeten, s nem sokkal ezután kiderül róla, hogy a mérnök férfi a kilövés előtt veszítette el eszméletét, miközben a hajótesten bütykölt. Az eszméletvesztés folytán Michael akaratlanul megrongál egy nagyon fontos alkatrészt, így az űrhajó utasainak nem marad elég oxigénjük a küldetésre. A megbízatást távolból vezérlő parancsnokság ezért azt javasolja nekik, hogy szabaduljanak meg a potyautastól, hisz a nem kívánt vendég eleminálásával elegendő oxigénhez juthatnak a túléléséhez. 
A kanadai Shamier Anderson bár több sorozatban ("Goliath" - 2016- & "Wynonna Earp" - 2016-) és néhány filmes projektben ("Destroyer" - 2018) is szerepet vállalt, nem biztos, hogy beazonosítható a széles publikum számára, és azt sem hiszem, hogy az angol címén "Stowaway" című film fogja meghozni neki a nagy hollywoodi áttörést. Kevés információt tudhatunk meg a férfi által játszott karakterről, ami sajnos általános probléma a film szerepelőinél. Az Oscar-jelölt Anna Kendricken kívül pedig senkinek sem jut elég tér arra, hogy legalább színészileg bizonyítson a színen. 
Miután Michael megtudja, hogy mire ítélte a parancsnokság, lelkileg összeborul, de nem ellenkezik. Kendrick karaktere kell ahhoz, hogy gondolkodásra ébressze a férfit: van más lehetőség, ne adja fel. A figura tehetetlen hozzáállása zavaró, Anderson pedig nem tudja elhitetni a nézővel, hogy a szereplő ilyen könnyen feladja az életét. Ugyancsak adhatott volna egy érdekes vonalat a történetnek, ha Michael más indíttatásból került volna a gépre, például felosont volna, vagy hátsó szándékkal kompromittálta volna az akciót, de a forgatókönyvírók megelégedtek ezzel az esetlen, kicsit unalmas szenárióval, ami egyáltalán nem vitte előre Shamier alakítását, sőt. 
Az űrkalandot és az akciót szinte teljesen mellőző alkotás inkább a frusztráló helyzetre próbálja ráépíteni a kicsit kidolgozatlan történetet, de mind drámaiságban, mind pedig a szereplők erkölcsi dilemmára adott reakciójában csalódást okoz, s nem tud sok érzelmet kiváltani a nézőből. Hiába tehát a tehetséges szereplőgárda, ebből a sztoriból a színészek sem tudtak érdemben sokat kihozni. ★★★☆☆