Frances McDormand | "Nomadland" (2020)

"A nomádok földje" egy hatvanéves nő utazását követi nyomon az ismeretlenbe. A modern kori nomád életformát népszerűsítő történetben Fern (McDormand) megannyi új baráttal találkozik, akik bevezetik a vándorló életmód praktikáiba és segítik jellemfejlődését. 

Fernről nem sok derül ki a cselekményben: megtudjuk, hogy a 2008-as gazdasági világválság indítja útjára; férje már nem él, testvérével pedig komplikált a kapcsolata. A nőt nem zavarja az egyedüllét, mégis képes komoly emberi kötődéseket kialakítani másokkal. Vívódó természet az övé, de erősebben buzog benne a szabadságvágy, mint bármi.
A négyszeres Oscar-díjas színésznő-producer nagyon beleéli magát a szerepébe; látszik rajta, hogy feltüzeli a valós helyzet: igazi nomádok között mozog, velük együtt lélegezik. McDormand alakítása cicomátlan, letisztult, bár ritkán engedi közel magához a nézőt. Tudatos színészi megoldás rejtőzik a háttérben, mivel azonban Fern utazásán keresztül ismeri meg a szemlélő az élethelyzetet, szeretné őt is megismerni, vele is kapcsolatot teremteni, amit a veterán színésznő nem hagy. Megtartja magának a szereplő legbensőbb gondolatait, csak külső reakcióit adja elénk. 
A "Nomadland" nem egy másokon élősködő, semmirekellő csoportról szól, hanem olyan önfenntartó egyénekről és családokról, akik a végtelen szabadságot választják a mindennapokban. Létező közösségről van szó, akik a környezet csendjében lelnek biztonságra, távol a város zajától és a stresszhelyzetektől. Becsülni tudom azokat a rendezőket, akik újat tudnak mutatni világunkból. Chloé Zhao pont ezt teszi az alkotás rendezői székében - frissítő perspektívát tálal, kiutat a szellemi fásultságból. ★★★★☆

Viola Davis & Octavia Spencer | "The Help" (2011)

Hat évtizeddel ezelőtt Amerika-szerte dúl a rasszizmus. Jackson városa sem kivétel: a fekete bőrű emberek napi szinten különbözőféle atrocitásoknak vannak kitéve, helyzetük kilátástalan. Erről a témáról szeretne könyvet írni a lázadó Eugenia "Skeeter" Phelan (Emma Stone), aki más szemmel tekint a világra, mint a korabeli fehér lányok. Skeeter felkeresi a környezetében azokat a nőket, akik hajlandók rá, hogy valljanak a kirekesztő társadalom mellőzéséről. 

Aibileen Clark (Davis) felmenőihez hasonlóan egy fehér családnál  dolgozik cselédként. A háztartás vezetése mellett a gyerekekre vigyáz: tudatosítja bennük saját értékeiket és beléjük neveli, hogy legyenek jobbak a szüleiknél. Aibileen az első, aki szóba áll Miss Skeeterrel, ez pedig arra motiválja a többi szolgálót, hogy ők is mondják el tapasztalataikat. 

Az Oscar-díjas Viola Davis játssza a legdrámaibb szerepet a filmben. A fiát gyászoló és gyerekkora óta cselédsorban lévő Aibileennek nincs sok öröme az életben - az, hogy a készülő könyvben gondolatait papírra vetheti és ezzel tudomásra hozhatja küzdelmeit, új értelmet ad az életének. Davis mellőzi a technikás megoldásokat, ehelyett arra koncentrál, hogy találó arculatot adjon a történet kulcsszereplőjének. A színésznő természetes portréján keresztül bepillantást nyerhetünk az 1960-as évek Amerikájába, az ország romlott társadalmi életébe. 

Octavia Spencer "Minny" Jackson-t formálja meg az alkotásban. Minny mindkét végletét megéli a cselédlétnek: Miss Hilly (Bryce Dallas Howard) szolgálatában még a vécéhasználatot is megtagadják tőle, Celia Foote (Jessica Chastain) viszont kedvesen, barátságosan fogadja a szabadszájú asszonyt. Utóbbit nehéz megszoknia, de Minny végül elfogadja a felé irányuló kedvességet, nyugtázva, hogy Celiát szolgálva nem kell többet verbális abúzustól tartania a munkahelyén.

Spencer alakítása vegyíti a drámai -és vígjátékelemeket, főleg, mint a film komikája van jelen, és óhatatlanul belopja magát a néző szívébe. Az Oscar-díjas művésznőhöz fűződik a dramedy legmulatságosabb jelenete, amelyben Minny különleges pitével kedveskedik rasszista munkaadójának.

Az Egyesült Államokban jelenleg zajló politikai és társadalmi változásokra reflektálva több szereplő nyíltan kritizálta a filmet (itt vagy itt), mondván "A segítség" nem az afroamerikai tapasztalatot meséli el, és túlságosan előtérbe kerül a fehér ember rasszizmusról alkotott képe (a rendező és az eredeti szerző is fehér). Személy szerint én elvetem Viola Davis és Bryce Dallas Howard ideológiáját, miszerint visszamenőleg kellene egy filmnek igazodnia a mindenkori elfogadható normához. A művészet - így a filmalkotás - szabad, bár vannak nagy vízióval megáldott direktorok, a műfaj egyelőre a múlt tanulságaiból építkezik, ezeket a megismeréseket tudja a valamikori helyzethez igazítani. A "The Help" című filmet lehet kritizálni, ócsárolni, rasszistának tartani, de okkal tartozik mai napig a közönségkedvenc filmek közé világszerte. Persze, bőven rendelkezik sztereotípiával, mégis szerethető, játékos és a szereplőgárda tetterős játéka feledhetetlen. 

Viola Davis: ★★★★★
Octavia Spencer: ★★★★★

Kristoffer Joner | "Bølgen" (2015)

Norvégia első katasztrófafilmje az ország területén veszélyt jelentő hegyomlásra és az ebből kerekedő cunami kockázatára hívja fel a figyelmet, miközben hollywoodi filmbe illő látványvilággal és sablonos túlélőtörténettel szórakoztatja a közönségét. 

Kristian Eikjord (Joner) geológus utolsó napját tölti munkahelyén, mielőtt egy nagyobb városba költözne családjával. A férfin látszik, hogy szereti a munkáját, komolyan is veszi azt, pont ezért nehezen engedi el a gyeplőt, indul útnak az új élet felé. Indulás előtt nem sokkal a férfi fura földtani változásokat vesz észre, amelyek később óriási szökőárral sújtják a környéket. 
A norvég Kristoffer Joner több, mint húsz éve dolgozik színészként norvég és amerikai filmprodukciókban. Feltűnt többek között a "Villmark" (2003); "Dead Snow 2: Red vs. Dead" (2014) és a "The Revenant" (2015) című alkotásokban is. A legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra is felterjesztett katasztrófafilmben Joner az egyik főszerepet alakítja.  
Azzal alapvetően nincs gond, ha valaki nem tud sok karizmát belecsepegtetni az alakításába, ha a forgatókönyv és a film dinamikája segíti a boldogulását a filmvásznon. Itt viszont Joner részéről a hétköznapi megjelenés, az egyféle arckifejezés és a film közepétől szembe lógó haj aligha hozza lázba a nézőt. A heroikus családapa egyszemélyes mentőakciója tipikus amerikai megoldásnak látszik, Kristoffer Joner pedig semmivel sem próbál többet mutatni annál, mint amit a rendező kér tőle.
A nemzetközi címén "The Wave" egy intenzív jelenetsor kivételével a hagyományos katasztrófafilm-sémát láttatja a színen, viszont sokkal kevesebb benne a kiugró jelenet, ami unalmassá, szürkévé teszi a filmes élményt. ★★☆☆☆

Thelma Ritter | "Rear Window" (1954)

L. B. 'Jeff' Jefferies (James Stewart) egy sérülés okán tolószékbe kerül és hónapokig a saját garzonjában ragad. Az unatkozó férfi naphosszat mered ki az ablakon és szomszédjait kémleli. A már-már megszállott viselkedés végül értelmet nyer, amikor Jefferies az egyik szemközti szomszéd, Lars Thorwald (Raymond Burr) fura ügyködésére lesz figyelmes, ráadásul az addig ágyhoz kötött Mrs. Anna Thorwald-nak is nyoma veszik. Jefferies barátnője (Grace Kelly) és a bejáratos nővér (Thelma Ritter) segítségét felhasználva kezd el nyomozni, hogy bebizonyítsa: Mr. Thorwald meggyilkolta a feleségét. 

A hatszoros Oscar-jelölt Thelma Ritter Stella szerepében a balesetbiztosító által Jefferies mellé kirendelt nővért alakítja, aki a gipszben lévő férfiről gondoskodik. Stella szókimondó, s nem fél Jefferies-t sem megdorgálni. Megtudjuk, hogy a nő férjnél van és szikla szilárd elképzeléssel bír a házasságról: ő bíztatja gondozottját arra, hogy ne habozzon a Kelly által életre keltett Lisával frigyre lépni.

Stella talán a legabszurdabb szereplője az alkotásnak: mit keres ő az akcióban, miért folyik bele a veszélyes szimatolásba? A válasz nagyon egyszerű: az 1940-es évektől kezdve Thelma Ritter kiharcolta magának Hollywoodban, hogy komolyan vegyék a rendezők és megbízzanak a képességeiben, így nem meglepő, hogy Alfred Hitchcock is így tett. Nem sokan tudják, de Stella figurája nem szerepel az eredeti sztoriban ("It Had to Be Murder" - Cornell Woolrich), így Thelmának a már létező karakterekhez kellett igazítania a szerepét, amihez kreativitás és rugalmasság kellett a színésznő részéről. Igaz, hogy sok mélysége nincs a karakternek, de Ritter üde jelenség, rövid feltűnései mindenképpen mozgékonyságot adnak a történetnek. 

A film egyetlen tenyérbemászó része a Stewart és Grace Kelly közötti klisés enyelgés, a felesleges romantikázás, ami elvesz a film hangulatából, és a titokzatos szomszéd hamiskodása helyett az elkényeztetett Lisa Carol Fremont nyomulását kapja lencsevégre. Amikor a thriller előrehaladása végre megkívánja, hogy háttérbe szoruljon a románc, beteljesül Hitchcock remekművének célja is. ★★★★☆