Vivien Leigh & Hattie McDaniel | "Gone with the Wind" (1939)

A közel négy órás film az amerikai polgárháború (1861–1865) idején játszódik és egy Tara nevezetű ültetvényes lakóinak az életét meséli el a háborús időszak alatt. A film főszereplője Scarlett O'Hara (Leigh), a cserfes, nagyszájú fiatal lány, akinek a háború közeledtével gyorsan változtatnia kell a prioritásain, hogy esélye legyen a túlélésre. A sokszoros Oscar-díjas alkotás bemutatja Scarlett gondtalan gyermekkorát, a szomszéd Ashley-hez (Leslie Howard) fűződő vonzalmát, mérgező románcát Rhett Butlerrel (Clark Gable), a háborús periódus viszontagságait és az újrakezdés nehézségeit is.

Scarlett O'Hara tisztában van azzal, hogy a környék összes agglegénye utána epekedik, ezt ki is használja és előszeretettel tetszeleg előttük, nem zavartatva magát, hogy viselkedése milyen megítélést von maga után. A lány önfejű és makacs, gyermeki fejében elhatározza, hogy meghódítja Ashley Wilkes-t a Twelve Oaks-i ültetvényesről. A gond csak annyi, hogy a férfi Melanie Hamilton-t (de Havilland) szándékozik feleségül venni. Ez az első pofon az elkényeztetett O'Hara életében és hamarosan sok másik követi. 

A kétszeres Oscar-díjas Vivien Leigh elsöprő lendülettel veszi a kihívást, hogy együgyű gondolkodású gyermekből erős nővé léptesse elő Scarlett karakterét. Leigh sokatmondó mimikával, szemléletes mozdulatokkal és magabiztos vehemenciával irányítja magára a figyelmet. Páratlan őserő működik a színésznőben: nem fél önzőnek, követelőzőnek mutatni a figurát, sőt Leigh teljesen tudatosan egy antihőst teremt a színen. Scarlett nem tudja leplezni pénzéhségét és nehezen viseli, ha valaki nemet mond neki. Minden tette előre megtervezett: a hisztéria eszközével sokszor jut előrébb az adott helyzetben. Még akkor is, amikor pozitív cselekedetben kapja lencsevégre a néző, lelepleződik a nő mögöttes szándéka, amit mindenáron érvényre kíván juttatni. Természetesen Vivien értelmezése ennél is színesebb: miközben egyértelműen kirajzolódnak Scarlett hibái, a briliáns színésznő a karakter acélos jellemét is kidomborítja. Hiába próbál elmenekülni a felelősség vállalástól, a polgárháború rákényszeríti Scarlett-et a vezetői szerep átvételére. Persze később ismét visszaesik a haszonélvezői státuszba, pillanatokra mégis láthatja a szemlélő dolgos, komoly, saját területét és értékét foggal-körömmel védő nőként is. 

Hattie McDaniel az első afroamerikai művész, aki elnyerte az Amerikai Filmakadémia díját. Az "Elfújta a szél" mellékszerepéért győzedelmeskedő színésznő Mammy-t, a fekete házvezetőnőt alakítja a történetben. Mammy alakja őssztereotípia és arról a korról vall keserédes mesét, amelyben egy fekete bőrű tehetség csak ilyen és ehhez hasonló szerepekben próbálhatta ki magát Hollywoodban. Mindez azonban nem vesz el semmit McDaniel felejthetetlen mellékszereplői alakításától: Mammy reprezentálja a józan észt és őszinteséget a filmben, azt a személyt, aki a fehérek között is kimondja az igazságot. Scarlettel különleges kapcsolata van; sok az adok-kapok közöttük, de egyértelmű, hogy szeretik egymást. Mammy nem csak cseléd és házvezetőnő, hanem családtag, olyan személy, aki szívén hordozza a család küzdelmeit. 
Az Oscar-díjas McDaniel filmtörténetileg meghatározó szereplése még úgy is tele van minőségi mondanivalóval, hogy Mammy háttértörténetéről nem sokat tudunk. Hattie a figura lojalitását, a tiszta humort és a drámaiságot képviseli a sztoriban. Míg Scarlett taktikázik, Melanie visszafogja magát, illetve Prissy (McQueen) ismeretlen marad a néző számára, Mammy az egyetlen, aki szabadjára engedi ösztönös reakcióit, ami realisztikus filterrel veszi körbe a melodrámát. 

Vivien Leigh: ★★★★★
Hattie McDaniel: ★★★★★

Olivia de Havilland & Butterfly McQueen | "Gone with the Wind" (1939)

Az "Elfújta a szél" egy fiatal lány (Scarlett O'Hara - Vivien Leigh) felnőtté válását követi nyomon az amerikai polgárháború (1861–1865) idején. A háborús helyzet bemutatása mellett, Scarlett férfiakkal folytatott kapcsolatát, s a megélhetésért való küzdelmét is szemmel kísérhetjük a népszerű filmben.  

Az Oscar-díjas Hattie McDanielhez hasonlóan Butterfly McQueen-t is beskatulyázták egy bizonyos szerepkörbe, így a "Gone with the Wind" mellett hiába játszott a "The Women" (1939) vagy "Mildred Pierce" (1945) című hollywoodi produkciókban, a grandiózus áttörés számára is elmaradt.

Az Emmy-díjas színésznő első megjelenésével azonnal felkelti a közönség érdeklődését: a vékonyhangú Prissy folyamatos siránkozása ártatlan lelkű gyermeket példáz, aki legalább annyira nehezen fogadja el a kialakult helyzetet, ahogy Scarlett. Prissy alacsonyan helyezkedik el a cseléd-hierarchiában, ő az, akit mindenki üt-vág, akit a legalantasabb feladatokkal bíznak meg. A szórakozott lány gondolkodásában kicsit visszamaradott, sajátos értelmezéssel végzi dolgát. Butterfly McQueen más reakciót vált ki a nézőből, mint a drámában szereplő karakterekből: a szemlélő szerethetőnek tartja a lányt és együtt érez a figura helyzetével.
A kétszeres Oscar-díjas Olivia de Havilland jeleníti meg a jóságot a színen. Melanie Hamilton angyalvolta aligha színjáték: a nő tényleg mindenkiről a legjobbat felételezi, nem ül fel a pletykáknak, mint mások. Ragaszkodik családjához, szerető édesanya és nem tör pálcát embertársai felett. 

A színésznő lágy hanggal, finom gesztusokkal nyilvánul meg az alkotásban, mások irányába mutatott lojalitása minden pillanatban tetten érhető. De Havilland konzisztens módon, kiszögellő jelenetek nélkül marad hű a karakter galamblelkű jelleméhez. 
A két mellékszereplőnő esszenciális részei a történetnek: Prissy, a sorstárs; Melanie pedig, mint Scarlett ellenpólusa tűnik fel a sztoriban. Nélkülük és a megannyi háttérszereplő hiányában biztosan nehezen lenne emészthető a film közel négy órás játékideje.

Olivia de Havilland: ★★★★★
Butterfly McQueen: ★★★★☆

Kodi Smit-McPhee | "The Power of the Dog" (2021)

"A kutya karmai közt" két egymástól elhidegült fivér (Benedict Cumberbatch és Jesse Plemons) életének egyik meghatározó részét mutatja be. Az 1920-as évek közepén játszódó történetben a Plemons által megjelenített figura házasságot köt Rose Gordonnal (Kirsten Dunst), így a nő és fia (Smit-McPhee) odaköltöznek a testvérpár farmjára, ami sok komplikációhoz vezet. 
Kodi Smit-McPhee fiatal kora ellenére már több olyan filmben szerepelt ("The Road" - 2009; "Let Me In" - 2010), amiben kivívta a kritikusok elismerését. Ebben az alkotásban Peter Gordon-t kelti életre, akit először jólelkű, segítőkész, kreatív srácnak ismer meg a néző. Peter édesapja halála után próbálja tartani a lelket édesanyjában, s teszi ezt mindenáron. Ahogy halad előre a történet, kezd lehullni a lepel a fiúról: kiderül, hogy aggasztó viselkedése nem ismer határokat. 
Peternek abban van az erőssége, hogy a többi karakterhez képest szárnyaló intelligenciával rendelkezik; aki behálózza, majd megtorolja azt a férfit, aki gúnyneveket aggatott rá. 
Smit-McPhee egyértelműen a film legszükségesebb tartozéka, nélküle aligha mozdulna előre a cselekmény, ami még statikusabbá tenné az így is lassú, lelketlen filmet. Ő az a jelenség, aki minden karakterből kivált egy érzést, aki megmozgatja a szereplők fantáziáját; hasonlóképpen a közönségét is. A zsenge aktor százszázalékosan kifejezi azt a fajta idegenséget, ami miatt kitűnik a színen, de a forgatókönyv és a rendezés sokszor szorítja gúzsba a feltörekvő színészt, ez által a fele mindig eltűnik annak, amit ki akar fejezni. 
A western dráma nekem személy szerint sok fejtörést okozott: nem vagyok benne biztos, hogy az Oscar-díjas Jane Campion rendezőnő tudta, milyen elképzelést vigyen a képkockákra - számos topik merül fel a sztoriban (toxikus maszkulin viselkedés, homoszexualitás, alkoholizmus, pszichopata mentalitás), de igazán egyik szál sincs drámaiságában kifejezve, csattanóra juttatva. Következésképp marad egy művészfilmnek álcázott katyvasz, melynek sovány történetével és kidolgozatlan szereplőivel kevésbé lehet azonosulni. ★★★☆☆