Az Oscar-jelölt Taraji P. Hensonnak alapvetően is excentrikus kisugárzása van, így nem meglepő, hogy ő játssza a helyi szupersztár, Shug Avery szerepét a musicalben. Shug amolyan spirituális vezető rendeltetését tölti be a filmben, akiben egyszerre érvényesül a világi életérzés és az 1900-as évek begyöpösödött amerikai életfelfogása is. Henson tudatos módszerrel kísérli megközelíteni a karaktert: hanglejtésén és mozdulatain érzékelhető a díva érzékenysége és az acélos megmutatkozási szándék, mégis hiányzik alakításából az a lelkiség, az esszenciális őrlődés, hogy melyik világba tartozzon, amivel komolyan megfogná a nézőt.
Henson egyébként végig haknizta a médiát a forgatáson tapasztalt viszontagságokkal kapcsolatban; sérelmezte, hogy nem részesült különleges bánásmódban, nem volt saját sofőrje, sőt a forgatást megelőző próbákon még enni sem kapott. Ennek tetejében még a szerepért is meg kellett küzdenie, próbafelvételre hívták, annak ellenére, hogy ő volt a kezdő rendező, Blitz Bazawule (mégsem egy Spielberg) választása a szerepre. Belegondolva, számomra iszonyúan szomorú, hogy az egyenjogúságért vívott harc tárgya ennyire lebutult és a dollármilliókat kereső hollywoodi színészek szimpátiát remélve ilyen botorságokkal sírják tele a különbözőféle online platformokat, olyan privilégiumokat megkövetelve, ami átlagembernek nem jár.
A “The Color Purple” nemigen hoz új színt a fekete szenvedéstörténetek műfajába, s nem segít rajta az sem, hogy ebben a feldolgozásban dalra fakadnak a karakterek. Igazán megnyerő dal nem hangzik fel az alkotásban, a rendezői elgondolás kiépítetlen és tucat, a forgatókönyv pedig átlagos. Ennek dacára a színészek (Henson kivételével majdnem mindenki) megrendítő hitelességgel ábrázolják szerepeiket (Danielle Brooks és Fantasia Barrino külön kiemelendő), és egymást támogatva határozottan 2023-as év egyik legjobb szereplőgárdját formálják a színen. ★★☆☆☆
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése