Translator

2022. január 17., hétfő

Betty White | "The Proposal" (2009)

A 2000-es évek egyik legjobb vígjátékában Sandra Bullock egy könyvkiadó fontos vezető emberét alakítja, akit érvényes vízum hiányában ki akarnak toloncolni az országból. A furfangos Margaret Tate megfenyegeti, illetve előléptetést ígér asszisztensének, hogy vegye el őt feleségül. A Ryan Reynolds által játszott Andrew Paxton nem repes az ötlettől, de az előrelépési lehetőség érdekében kötélnek áll. Az újdonsült "szerelmesek" Sitkába utaznak a fiú családjához, hogy hivatalosan is bejelentsék frigyüket. 
Az ötszörös Emmy-díjas Betty White játssza Andrew nagymamáját, Annie-t, aki éppen kilencvenedik születésnapjának megünneplésére készül. Annie szeretettel fogadja Margaretet és örül annak, hogy unokája végre megtalálta a számára ideális feleségjelöltet, így minden igyekezetével azon van, hogy emlékezetessé tegye a fiatalok látogatását. Menyével (Mary Steenburgen) felvetik a jegyeseknek, hogy házasodjanak össze még a hétvégén, hogy Andrew családja részese lehessen az emlékezetes momentumnak. 
A "The Golden Girls" (1985-1992) népszerű sztárjának nincs nehéz dolga: egy kedves nagymamát kell megjelenítenie a filmben, aki egyszersmind a család összetartó erejeként működik a háttérben. White persze sokkal többet ad az átlagosan megírt szerepénél: az övé ugyanis a film egyik legkiugróbb jelenléte; Bullockkal pedig tökéletes harmóniával vegyítik a vicces és drámai jeleneteket a színen. A két komika erdei kántálása mindenképpen az alkotás legemlékezetesebb jelenete marad.  
Noha a stúdió kampánya White Oscar-jelöléséért nem verte fel az állóvizet, a televíziózás first-ladyjének abszolút lett volna helye a 2009-es év kiemelt mellékszereplőnői között. Betty White természetesen így is nyert a vígjátékban való részvételével, hisz a magyar címén "Nász-ajánlat" című film indította el a veterán művésznő második regnálását Hollywoodban, ami egészen 2021. decemberében bekövetkezett haláláig tartott. 
★★★★☆

2022. január 11., kedd

Andrew Garfield | "Tick, Tick... Boom!" (2021)

Jonathan Larson (Garfield) ambiciózus zeneszerző, aki közel harminc évesen úgy érzi, hogy lassan eljár felette az idő, nincs sok ideje arra, hogy befusson és maradandó műalkotást szerezzen. A művész tusáját elsősorban saját magával vívja, s végül, ha csak kevés időre is, fáradságos munkája eredményeképp megtapasztalhatja a Broadway csillogását. Az Oscar-jelölt és háromszoros Tony-díjas Lin-Manuel Miranda által rendezett film igaz történeten alapul és a tragikusan fiatal korában elhunyt Larson felemelkedését meséli el a nagyok közé. 
Jonathan időzített bomba - minden porcikájában ott van a tehetség szikrája, de nehezen áll össze benne a kész kompozíció. Miközben az érzékeny férfi a pokol összes bugyrát megjárja, hogy kierőszakolja magából az életművét, egész élete darabokra hullik. A remekmű megalkotásával azért idővel jobbra fordul a helyzete, de életét így is rövidre vágja a sors. 
Amikor egy ilyen típusú musical főszerepének eljátszására gondol az ember, nem biztos, hogy pont Andrew Garfield személye jut eszébe, mint elsődleges opció a feladatra. Persze mindez a nagy tömeg tudatlanságát példázza - Garfield 2004 óta szerepel színházi darabokban, de történetesen Tony-díjas ("Angels in America" - 2018) és tehetséges énekes is, ily módon minden rezdülését meg tudja élni a színházi forgatagnak. Az Oscar-jelölt színész eltökélt őszinteséggel vezeti be a nézőt a szentimentális történetbe és a rapszodikus karakter kétségbeesését, fájdalmát autentikusan tálalja. Jonathant nem karrieristának, jó vagy épp rossz barátnak és párnak ábrázolja, hanem mindenekelőtt embernek.  
Az alkotás a depresszió és a reménység valamennyi mellékzöngéjét megjeleníti, célja azonban távolról sem az, hogy elszomorítsa vagy túlzottan felvidítsa közönségét, sokkal inkább azt próbálja sulykolni, hogy a holnap új lehetőség arra, hogy megvalósítsuk önmagunkat. ★★★★★

2021. december 30., csütörtök

Vivien Leigh & Hattie McDaniel | "Gone with the Wind" (1939)

A közel négy órás film az amerikai polgárháború (1861–1865) idején játszódik és egy Tara nevezetű ültetvényes lakóinak az életét meséli el a háborús időszak alatt. A film főszereplője Scarlett O'Hara (Leigh), a cserfes, nagyszájú fiatal lány, akinek a háború közeledtével gyorsan változtatnia kell a prioritásain, hogy esélye legyen a túlélésre. A sokszoros Oscar-díjas alkotás bemutatja Scarlett gondtalan gyermekkorát, a szomszéd Ashley-hez (Leslie Howard) fűződő vonzalmát, mérgező románcát Rhett Butlerrel (Clark Gable), a háborús periódus viszontagságait és az újrakezdés nehézségeit is.
Scarlett O'Hara tisztában van azzal, hogy a környék összes agglegénye utána epekedik, ezt ki is használja és előszeretettel tetszeleg előttük, nem zavartatva magát, hogy viselkedése milyen megítélést von maga után. A lány önfejű és makacs, gyermeki fejében elhatározza, hogy meghódítja Ashley Wilkes-t a Twelve Oaks-i ültetvényesről. A gond csak annyi, hogy a férfi Melanie Hamilton-t (de Havilland) szándékozik feleségül venni. Ez az első pofon az elkényeztetett O'Hara életében és hamarosan sok másik követi. 
A kétszeres Oscar-díjas Vivien Leigh elsöprő lendülettel veszi a kihívást, hogy együgyű gondolkodású gyermekből erős nővé léptesse elő Scarlett karakterét. Leigh sokatmondó mimikával, szemléletes mozdulatokkal és magabiztos vehemenciával irányítja magára a figyelmet. Páratlan őserő működik a színésznőben: nem fél önzőnek, követelőzőnek mutatni a figurát, sőt Leigh teljesen tudatosan egy antihőst teremt a színen. Scarlett nem tudja leplezni pénzéhségét és nehezen viseli, ha valaki nemet mond neki. Minden tette előre megtervezett: a hisztéria eszközével sokszor jut előrébb az adott helyzetben. Még akkor is, amikor pozitív cselekedetben kapja lencsevégre a néző, lelepleződik a nő mögöttes szándéka, amit mindenáron érvényre kíván juttatni. Természetesen Vivien értelmezése ennél is színesebb: miközben egyértelműen kirajzolódnak Scarlett hibái, a briliáns színésznő a karakter acélos jellemét is kidomborítja. Hiába próbál elmenekülni a felelősség vállalástól, a polgárháború rákényszeríti Scarlett-et a vezetői szerep átvételére. Persze később ismét visszaesik a haszonélvezői státuszba, pillanatokra mégis láthatja a szemlélő dolgos, komoly, saját területét és értékét foggal-körömmel védő nőként is. 
Hattie McDaniel az első afroamerikai művész, aki elnyerte az Amerikai Filmakadémia díját. Az "Elfújta a szél" mellékszerepéért győzedelmeskedő színésznő Mammy-t, a fekete házvezetőnőt alakítja a történetben. Mammy alakja őssztereotípia és arról a korról vall keserédes mesét, amelyben egy fekete bőrű tehetség csak ilyen és ehhez hasonló szerepekben próbálhatta ki magát Hollywoodban. Mindez azonban nem vesz el semmit McDaniel felejthetetlen mellékszereplői alakításától: Mammy reprezentálja a józan észt és őszinteséget a filmben, azt a személyt, aki a fehérek között is kimondja az igazságot. Scarlettel különleges kapcsolata van; sok az adok-kapok közöttük, de egyértelmű, hogy szeretik egymást. Mammy nem csak cseléd és házvezetőnő, hanem családtag, olyan személy, aki szívén hordozza a család küzdelmeit. 
Az Oscar-díjas McDaniel filmtörténetileg meghatározó szereplése még úgy is tele van minőségi mondanivalóval, hogy Mammy háttértörténetéről nem sokat tudunk. Hattie a figura lojalitását, a tiszta humort és a drámaiságot képviseli a sztoriban. Míg Scarlett taktikázik, Melanie visszafogja magát, illetve Prissy (McQueen) ismeretlen marad a néző számára, Mammy az egyetlen, aki szabadjára engedi ösztönös reakcióit, ami realisztikus filterrel veszi körbe a melodrámát. 

Vivien Leigh: ★★★★★
Hattie McDaniel: ★★★★★

2021. december 28., kedd

Olivia de Havilland & Butterfly McQueen | "Gone with the Wind" (1939)

Az "Elfújta a szél" egy fiatal lány (Scarlett O'Hara - Vivien Leigh) felnőtté válását követi nyomon az amerikai polgárháború (1861–1865) idején. A háborús helyzet bemutatása mellett, Scarlett férfiakkal folytatott kapcsolatát, s a megélhetésért való küzdelmét is szemmel kísérhetjük a népszerű filmben.  
Az Oscar-díjas Hattie McDanielhez hasonlóan Butterfly McQueen-t is beskatulyázták egy bizonyos szerepkörbe, így a "Gone with the Wind" mellett hiába játszott a "The Women" (1939) vagy "Mildred Pierce" (1945) című hollywoodi produkciókban, a grandiózus áttörés számára is elmaradt.
Az Emmy-díjas színésznő első megjelenésével azonnal felkelti a közönség érdeklődését: a vékonyhangú Prissy folyamatos siránkozása ártatlan lelkű gyermeket példáz, aki legalább annyira nehezen fogadja el a kialakult helyzetet, ahogy Scarlett. Prissy alacsonyan helyezkedik el a cseléd-hierarchiában, ő az, akit mindenki üt-vág, akit a legalantasabb feladatokkal bíznak meg. A szórakozott lány gondolkodásában kicsit visszamaradott, sajátos értelmezéssel végzi dolgát. Butterfly McQueen más reakciót vált ki a nézőből, mint a drámában szereplő karakterekből: a szemlélő szerethetőnek tartja a lányt és együtt érez a figura helyzetével.
A kétszeres Oscar-díjas Olivia de Havilland jeleníti meg a jóságot a színen. Melanie Hamilton angyalvolta aligha színjáték: a nő tényleg mindenkiről a legjobbat felételezi, nem ül fel a pletykáknak, mint mások. Ragaszkodik családjához, szerető édesanya és nem tör pálcát embertársai felett. 
A színésznő lágy hanggal, finom gesztusokkal nyilvánul meg az alkotásban, mások irányába mutatott lojalitása minden pillanatban tetten érhető. De Havilland konzisztens módon, kiszögellő jelenetek nélkül marad hű a karakter galamblelkű jelleméhez. 
A két mellékszereplőnő esszenciális részei a történetnek: Prissy, a sorstárs; Melanie pedig, mint Scarlett ellenpólusa tűnik fel a sztoriban. Nélkülük és a megannyi háttérszereplő hiányában biztosan nehezen lenne emészthető a film közel négy órás játékideje.

Olivia de Havilland: ★★★★★
Butterfly McQueen: ★★★★☆

2021. december 16., csütörtök

Kodi Smit-McPhee | "The Power of the Dog" (2021)

"A kutya karmai közt" két egymástól elhidegült fivér (Benedict Cumberbatch és Jesse Plemons) életének egyik meghatározó részét mutatja be. Az 1920-as évek közepén játszódó történetben a Plemons által megjelenített figura házasságot köt Rose Gordonnal (Kirsten Dunst), így a nő és fia (Smit-McPhee) odaköltöznek a testvérpár farmjára, ami sok komplikációhoz vezet. 
Kodi Smit-McPhee fiatal kora ellenére már több olyan filmben szerepelt ("The Road" - 2009; "Let Me In" - 2010), amiben kivívta a kritikusok elismerését. Ebben az alkotásban Peter Gordon-t kelti életre, akit először jólelkű, segítőkész, kreatív srácnak ismer meg a néző. Peter édesapja halála után próbálja tartani a lelket édesanyjában, s teszi ezt mindenáron. Ahogy halad előre a történet, kezd lehullni a lepel a fiúról: kiderül, hogy aggasztó viselkedése nem ismer határokat. 
Peternek abban van az erőssége, hogy a többi karakterhez képest szárnyaló intelligenciával rendelkezik; aki behálózza, majd megtorolja azt a férfit, aki gúnyneveket aggatott rá. 
Smit-McPhee egyértelműen a film legszükségesebb tartozéka, nélküle aligha mozdulna előre a cselekmény, ami még statikusabbá tenné az így is lassú, lelketlen filmet. Ő az a jelenség, aki minden karakterből kivált egy érzést, aki megmozgatja a szereplők fantáziáját; hasonlóképpen a közönségét is. A zsenge aktor százszázalékosan kifejezi azt a fajta idegenséget, ami miatt kitűnik a színen, de a forgatókönyv és a rendezés sokszor szorítja gúzsba a feltörekvő színészt, ez által a fele mindig eltűnik annak, amit ki akar fejezni. 
western dráma nekem személy szerint sok fejtörést okozott: nem vagyok benne biztos, hogy az Oscar-díjas Jane Campion rendezőnő tudta, milyen elképzelést vigyen a képkockákra - számos topik merül fel a sztoriban (toxikus maszkulin viselkedés, homoszexualitás, alkoholizmus, pszichopata mentalitás), de igazán egyik szál sincs drámaiságában kifejezve, csattanóra juttatva. Következésképp marad egy művészfilmnek álcázott katyvasz, melynek sovány történetével és kidolgozatlan szereplőivel kevésbé lehet azonosulni. ★★★☆☆

2021. november 29., hétfő

Kristen Stewart | "Spencer" (2021)

A film 1991 karácsonyára repít vissza bennünket, arra a hétvégére, amikor Diana eldönti, hogy elhagyja férjét, Károlyt. A Kristen Stewart főszereplésével készült alkotás bemutatja a hercegné képzelt őrlődését a döntéshozatalban, amely végén önnön boldogságát választja és megszabadul a nemesi láncoktól. 
Diana Frances Spencer-t (Stewart) sok csalódás éri az életben. Férje hűtlen hozzá, a királyi család olyan elvárásokat diktál számára, aminek nem kíván megfelelni, sőt, toxikus figyelmet kap a sajtótól, ami megnehezíti mindennapjait. A szerepidegenség mentális zavarral párosul; a szorongó Diana-nak szimbolikus látomásai vannak Anne Boleyn szelleméről, aki spirituális útmutatást ad neki és megmenti attól, hogy végzetes hibát kövessen el.
Kristen Stewartnak egyszerre van könnyű és nehéz dolga: először is, aki egy kicsit ismeri a színésznőt, tudja róla, hogy hajlamos a feszengésre, csak úgy, mint Diana, így talán kijelenthető, hogy Stewart abszolút tud azonosulni a karakter lelkivilágával; eközben evidens, hogy nagy felelőssége van a művésznőnek abban, hogy minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb alakját inoffenzív módon jelenítse meg a színen.  
A César-díjas színésznőnél már az alkotás elején érezni az átlényegülést, de a film első közös vacsorajelenetétől kezdve uralja a helyzetet. Stewart csillog a gazdagok világát megvető, saját ártatlanságát gyászoló Diana szerepében, aki elszigetelve érzi magát attól a világtól, amelybe házassága révén csöppent. A fura szokások, pocsékló életmód és ál-maszkulin játékok, amit férje gyermekeikre erőltet mind-mind elidegenítik a neki szánt örökségtől. Stewart legjobb pillanatai nem a meghökkentő bátorsággal bemutatott bulimiás és önsanyargató jelenetekben leledzenek, bát kétségkívül ezek is effektívek, hanem azokon a képkockákon, amelyeken a tehetséges színésznő a szereplőtársaival játszik, akik felhozzák benne az elementáris fájdalmat, az uralkodócsalád által spirituszában megtört fiatal nőt.   A "Spencer" nem alternatív valóságot akar kreálni és becsapni vele a nézőt, ellenben Pablo Larraín rendező művészi interpretációját viszi vászonra Diana walesi hercegné életútját és a brit királyi családdal való keszekusza kapcsolatát alapul véve. Abban a minutumban, hogy megérti a szemlélő: e történet egy koncepció, elgondolás, nem pedig minden esetben megtörtént események kontójára feldolgozott, rózsaszín ködfelhőbe burkolt film egy ismert ember életéről, mindjárt élvezni tudja a szemet gyönyörködtető fényképezést (Claire Mathon), a forgatókönyv költőiségét és az év egyik legkiválóbb színészi alakítását. ★★★★★

2021. november 20., szombat

Edward Norton | "Birdman" (2014)

A díjnyertes "Birdman" egy a szakmából lassan kiöregedő színészről szól, aki nehezen viseli, hogy eljárt felette az idő. Utolsó próbálkozásként egy új színházi darabbal kísérli meg felhívni magára a figyelmet, de semmi sem alakul úgy, ahogy eltervezte, így egyre inkább magával ragadja a téboly. 
Amikor egy szerencsétlen baleset miatt kiesik az egyik színész a főpróba előtt, az egykori szupersztár Riggan Thomson (Michael Keaton) azért lobbizik, hogy Mike Shiner (Norton), a feltörekvő tehetség váltsa kollégáját, ám a közös munka problémásra sikeredik. Mike ugyanis szereti felrúgni a szabályokat, s azt tenni, amit ő szeretne a színpadon. A két ripacs versengése az egész történeten végig vonul. 
A háromszoros Oscar-jelölt Edward Nortonnak jól áll a hangos, rámenős figura. Olyannyira magáévá teszi a szerepet, hogy Keaton sem tud levegőhöz jutni mellette. Norton spontán tűz, ami felégeti maga körül a színteret. A színész egyetlen apró hibája, hogy míg magabiztos karakterével bátran mutat be a kötelezőnek, igazán nem tudja öntudatra ébreszteni Mike-ot, aki megmarad a felszínen és sohasem veszi észre magát a sztoriban. 
A legjobb film Oscar-díját elhódító alkotás a színfalak mögé kalauzolja a nézőt, de talán túlságosan leragad a kevésbé elsöprő főszereplő személyes dilemmájánál, ahelyett, hogy a Broadway életét helyezné előtérbe és a dolgozó aktor-archetípusokat jelenítené meg a színen. Utóbbi ötletből lehetett volna mesterművet alkotni, a tényleges elképzelésből nem sikerült. ★★★★☆