A történet az 1700-as években játszódik és egy fiatal nő, Ann Lee (Seyfried) felemelkedését, térhódítását, majd bukását mutatja be, aki egy szélsőséges felekezet irányítását és népszerűsítését propagálja világszerte.
Ann Lee először gyermekkorában találkozik a vallási mozgalom egy korai gyakorlatával, később pedig hitének vallásos gyakorlatban történő megélésével egyre többen figyelnek fel rá, s válik a Shaker-mozgalom ősanyájává. A nő és követőtábora Amerikába indul, hogy ott népszerűsítsék a vallást, de nincs könnyű dolguk: a rizikós utazás és a tradicionális vallásosok mind-mind próbára teszik hitük terjedését.
A Mean Girls Karenjének a tehetsége eddig is nyilvánvaló volt ("Chloe" - 2009; "Les Misérables" - 2011; "Lovelace" - 2013), de az elmúlt évek során minden kétséget kizáróan A-listás színésznővé érett. Seyfried első Oscar-jelölését követően ("Mank" - 2020) Emmy-díjat -és Golden Globe-díjat nyert a "The Dropout" (2022) c. sorozatért, amivel egyszer, s mindenkorra bizonyította, hogy Hollywood krémjébe tartozik. Amanda Seyfried bizonytalan rendezői munka mellett is mindent megtesz annak érdekében, hogy működjön a film, de legalább saját alakítása, amiben bátran ölti magára a megosztó lelki vezető szerepét. Arcán látni Lee dilemmáit, személyes veszteségeit és azt a terhet, amivel egy ilyen gyülekezet vezetése jár. Segítsége azonban nincs, az Oscar-jelölt Mona Fastvold lelketlen, vizuális-alapokra helyezett rendezése és a szereplőgárda élénktelensége rányomják Seyfried szereplésére a bélyeget.
A rendezőnő filmje elképesztően kidolgozott, már ami a zenét, fényképezést, vágó munkát illeti, mégis úgy érzi a néző, hogy hiányzik valami, hogy ez a történet aligha éri meg a felhajtást.
A párezres követtáborral rendelkező szekta más vallásokból átvett (cölibátus, egy központi személy köré rendeződő vallási forma) szabályzatával, s vallási extázisban táncoló, kiabáló és vonagló emberek istentiszteleti metódusával inkább hasonlít egy cirkuszi produkcióra, mint Istent dicsőítő vallási alakulatra, ami azonnal hanyatlásnak kezd az “anya” halálával. Ma Maine-ben körülbelül három ember gyakorolja a vallást.
Ez történik akkor, amikor bár a rendezői vízió megvan és a kreatív alkotáshoz szükséges minőségi háttérmunkások összegyűlnek, de annyira papírvékony a történelmi relevancia, hogy érdemben nem sokat tudnak kihozni belőle.
Hosszú évtizedek múlva talán több támogatásra lel Fastvold delíriummal átitatott alkotása, de úgy hiszem, jelenleg még sokan nem tudjuk befogadni a történelmi ihletésű musical szabálytalanságát és azt, hogy egy ilyen jelentéktelen vallási csoportosulásnak valaha is volt legitimitása a történelem során.
Ha filmet kéne értékelnem, gyatra pontszám születne, de Seyfried alakítása megérdemli a négy csillagot, súlyos visszavetések mellett emberpróbáló teljesítmény helyt állni egy antiklimatikus filmben. ★★★★☆
Ann Lee először gyermekkorában találkozik a vallási mozgalom egy korai gyakorlatával, később pedig hitének vallásos gyakorlatban történő megélésével egyre többen figyelnek fel rá, s válik a Shaker-mozgalom ősanyájává. A nő és követőtábora Amerikába indul, hogy ott népszerűsítsék a vallást, de nincs könnyű dolguk: a rizikós utazás és a tradicionális vallásosok mind-mind próbára teszik hitük terjedését.
A Mean Girls Karenjének a tehetsége eddig is nyilvánvaló volt ("Chloe" - 2009; "Les Misérables" - 2011; "Lovelace" - 2013), de az elmúlt évek során minden kétséget kizáróan A-listás színésznővé érett. Seyfried első Oscar-jelölését követően ("Mank" - 2020) Emmy-díjat -és Golden Globe-díjat nyert a "The Dropout" (2022) c. sorozatért, amivel egyszer, s mindenkorra bizonyította, hogy Hollywood krémjébe tartozik. Amanda Seyfried bizonytalan rendezői munka mellett is mindent megtesz annak érdekében, hogy működjön a film, de legalább saját alakítása, amiben bátran ölti magára a megosztó lelki vezető szerepét. Arcán látni Lee dilemmáit, személyes veszteségeit és azt a terhet, amivel egy ilyen gyülekezet vezetése jár. Segítsége azonban nincs, az Oscar-jelölt Mona Fastvold lelketlen, vizuális-alapokra helyezett rendezése és a szereplőgárda élénktelensége rányomják Seyfried szereplésére a bélyeget.
A rendezőnő filmje elképesztően kidolgozott, már ami a zenét, fényképezést, vágó munkát illeti, mégis úgy érzi a néző, hogy hiányzik valami, hogy ez a történet aligha éri meg a felhajtást.
A párezres követtáborral rendelkező szekta más vallásokból átvett (cölibátus, egy központi személy köré rendeződő vallási forma) szabályzatával, s vallási extázisban táncoló, kiabáló és vonagló emberek istentiszteleti metódusával inkább hasonlít egy cirkuszi produkcióra, mint Istent dicsőítő vallási alakulatra, ami azonnal hanyatlásnak kezd az “anya” halálával. Ma Maine-ben körülbelül három ember gyakorolja a vallást.
Ez történik akkor, amikor bár a rendezői vízió megvan és a kreatív alkotáshoz szükséges minőségi háttérmunkások összegyűlnek, de annyira papírvékony a történelmi relevancia, hogy érdemben nem sokat tudnak kihozni belőle.
Hosszú évtizedek múlva talán több támogatásra lel Fastvold delíriummal átitatott alkotása, de úgy hiszem, jelenleg még sokan nem tudjuk befogadni a történelmi ihletésű musical szabálytalanságát és azt, hogy egy ilyen jelentéktelen vallási csoportosulásnak valaha is volt legitimitása a történelem során.
Ha filmet kéne értékelnem, gyatra pontszám születne, de Seyfried alakítása megérdemli a négy csillagot, súlyos visszavetések mellett emberpróbáló teljesítmény helyt állni egy antiklimatikus filmben. ★★★★☆
