Az otthonba vezető út várakozással és izgalommal teli, Ruth (Chalfant) azt gondolja, hogy az autóban ülő férfi randevúra viszi - még flörtöl is vele. Amikor odaérnek és bejelentkeznek a bentlakásos idősgondozó intézmény portáján, Steven (H. Jon Benjamin) anyának szólítja a nőt, ami egy ütésre visszazökkenti Ruth-ot a valóságba. Pillanatokra felfogja, nem csak romantikus hétvégére hagyta el otthonát, ezentúl itt fog élni.
A következő hetek során apró, a lélek bugyraiban elcsattanó pofonok kísérik az idős nő beilleszkedését; Ruth egyszerre harcol az új helyzettel és a demenciával, miközben azt is próbálja bizonyítani, nem átlagos lakó, s sokkal tisztábban lát, mint a környezete gondolná.
Bizony akad olyan év, amikor a kritikusok nem a nagy stúdiófilmeket vagy az Oscar-esélyeseket díjazzák, hanem olyan, a széles közönség számára észrevétlen alkotások művészeit népszerűsítik, akiknek filmjei fölött egyébiránt átsiklanánk. Az NSFC (National Society of Film Critics) 2025-ben a legjobb női főszereplőnek járó díjat Kathleen Chalfatnak ítélte, ezzel pedig százaknak tette elérhetővé, hogy örömüket leljék a veterán színésznő játékában.
A Tony-jelölt Chalfant az 1970-es évektől játszik színpadon, szerepel filmekben és tévéműsorokban. Megható és emberi portréja az időskori demenciáról és identitás keresésről mindenképpen azt láttatja, hogy az ilyen történetek elkerülhetetlenek, ha meg akarjuk érteni az emberi élet utolsó fejezetét. Kathleen Chalfant kifejező szemein keresztül látjuk egy nő küzdelmét az elmúlással, egy tartalmasan leélt élet befejező szegmensét. A veterán művésznő egy percig sem sajnáltatja magát a színen, a szentimentális kiugrások helyett Ruth erejére, erősségeire fekteti a hangsúlyt, küzdőszellemére a megküzdhetetlennel.
A "Familiar Touch" nyomasztó dráma, pedig nem folyik vér, nincsenek ijesztő grafikus jelenetek, amelyek fókuszba helyeznék, mi történhet velünk, amikor a testünk és elménk már nem úgy működik, mint régen. A film érzékletesen, apró snittek segítségével, Ruth személyén keresztül ráirányítja a figyelmet az élet körforgására: sikereinkre, kudarcainkra, hogy mire vagyunk képesek, amikor szárnyal az agyunk és tele vagyunk inspirációval. De arra is, amikor napról-napra egyre inkább elveszítjük egykori önmagunkat, a kapaszkodási szándékra, ami még azzá tesz bennünket, akik vagyunk, végül pedig a szürkeség befogadására, ami olyan, mint egy utolsó tánc, amelyben mindenkinek jut táncpartner. ★★★★★
A következő hetek során apró, a lélek bugyraiban elcsattanó pofonok kísérik az idős nő beilleszkedését; Ruth egyszerre harcol az új helyzettel és a demenciával, miközben azt is próbálja bizonyítani, nem átlagos lakó, s sokkal tisztábban lát, mint a környezete gondolná.
Bizony akad olyan év, amikor a kritikusok nem a nagy stúdiófilmeket vagy az Oscar-esélyeseket díjazzák, hanem olyan, a széles közönség számára észrevétlen alkotások művészeit népszerűsítik, akiknek filmjei fölött egyébiránt átsiklanánk. Az NSFC (National Society of Film Critics) 2025-ben a legjobb női főszereplőnek járó díjat Kathleen Chalfatnak ítélte, ezzel pedig százaknak tette elérhetővé, hogy örömüket leljék a veterán színésznő játékában.
A Tony-jelölt Chalfant az 1970-es évektől játszik színpadon, szerepel filmekben és tévéműsorokban. Megható és emberi portréja az időskori demenciáról és identitás keresésről mindenképpen azt láttatja, hogy az ilyen történetek elkerülhetetlenek, ha meg akarjuk érteni az emberi élet utolsó fejezetét. Kathleen Chalfant kifejező szemein keresztül látjuk egy nő küzdelmét az elmúlással, egy tartalmasan leélt élet befejező szegmensét. A veterán művésznő egy percig sem sajnáltatja magát a színen, a szentimentális kiugrások helyett Ruth erejére, erősségeire fekteti a hangsúlyt, küzdőszellemére a megküzdhetetlennel.
A "Familiar Touch" nyomasztó dráma, pedig nem folyik vér, nincsenek ijesztő grafikus jelenetek, amelyek fókuszba helyeznék, mi történhet velünk, amikor a testünk és elménk már nem úgy működik, mint régen. A film érzékletesen, apró snittek segítségével, Ruth személyén keresztül ráirányítja a figyelmet az élet körforgására: sikereinkre, kudarcainkra, hogy mire vagyunk képesek, amikor szárnyal az agyunk és tele vagyunk inspirációval. De arra is, amikor napról-napra egyre inkább elveszítjük egykori önmagunkat, a kapaszkodási szándékra, ami még azzá tesz bennünket, akik vagyunk, végül pedig a szürkeség befogadására, ami olyan, mint egy utolsó tánc, amelyben mindenkinek jut táncpartner. ★★★★★
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése