Marilyn Monroe & Jane Russell | "Gentlemen Prefer Blondes" (1953)

Lorelei Lee-t (Monroe) feleségül kéri egy tehetős férfi, mielőtt azonban frigyre lépne a férfival, barátnőjével, Dorothyval (Russell) Franciaországba utaznak, hogy elfogadják a felkérést, és revütáncosként színpadra lépjenek Párizsban. Dorothy egy ismeretlen férfi társaságában, illetve az olimpiai férfi csapat gyűrűjében tölti a hajóutat, míg Lorelei hűséges próbál maradni vőlegényéhez és önmegtartóztatást gyakorol, de egy gyémánt tiara rossz útra téríti, ami a két revütáncosnő számára kedvezőtlen következményekkel jár.
Érdekes kontraszt, hogy a Golden Globe-díjas szexszimbólum, Marilyn Monroe alakítja a kevésbé merész, már-már szűzies teremtést, akit elsősorban a nemesi rang és a pénz érdekel. Lorelei azért ennél egy fokkal összetettebb karakter; naiv módon hisz a szerelemben, a romantikában, és próbálja barátnőjét, Dorothy-t is arra sarkallni, hogy állapodjon meg; persze, lehetőleg olyan mellett, aki ékszerekkel árasztja el, s tejben-vajban fürdeti.  Dorothy sokkal életszerűbb, nem az a tipikus romantikus regényből kiugró hercegnő figura. Azt hiszem a ‘carpe diem’ életérzésével lehet legpontosabban leírni a nő életvitelét: az élet minden apró örömét maximálisan végigéli, nem foglalkozik azzal, hogy mit hoz a holnap. Falja a férfiakat, méghozzá úgy, hogy hódításaival nem válik olcsóvá vagy közönségessé. 
Monroe legemlékezetesebb jelenete a közismert ‘Diamonds Are a Girl's Best Friend’ c. dal előadása, ezenkívül következetesen hozza, amit az első képkockákon látunk tőle: egy szőke naivát, aki szerelmes a szerelem ideájába, na meg a gyémántokba. Nem számító, csupán szeretne olyan luxuskörülmények között élni, mint bárki.   
Jane Russell nemcsak viccesebb és izgalmasabb a musical-vígjátékban, mint Monroe, de számomra vonzóbb is: felemelő olyan női szereplőt látni egy korabeli hollywoodi filmben, aki tudja, hogy mit akar, s nincs gúzsba kötve egyetlen férfi által sem. Szabadon szárnyal és létezik, bocsánatkérés nélkül, a maga szarkasztikus elszólásaival és kötetlen lényével. 
Bár a popkultúra Marilyn Monroe korábban említett revüperformanászát viszi tovább, a musical-vígjáték rétegközönsége alighanem Jane Russell vagányságát és sokoldalú karakterábrázolását részesíti előnyben.  
A film címe (nyers magyar fordítással: ‘Az úriemberek a szőkéket preferálják’) talán olyan értékítélettel bír, miszerint a lágyabb, nőiesebb, kevésbé szókimondó hölgyek előrébb jutnak a komoly kérők tekintetében, mint társaik. Lorelei, a kicsit butácska, együgyű, alkalmazkodó szőke nő kerül tehát szembe Dorothy nyers, játékos és feminista archetípusával; előbbit könnyű lekenyerezni, utóbbi pedig a világ összes pénzéért sem állna be a megszokott sorba.
A "Gentlemen Prefers Blonde" nem az elbűvölő revü világba kalauzolja el a szemlélőt, sem nem a szereplők románcait helyezi előtérbe, de még csak a pazar ruhadarabok és csillogó ékszerek sem érdekesek, ha megleljük azt a rejtett kincset benne, ami legjobban a főszereplőnők játékában tetten érhető.
A stúdió vélhetőleg versenyeztetni akarta a két hölgyet, de Monroe és Russell másabb árnyalatot ad az értelmezési keretnek: két más habitusú nő barátságát mutatják be, akik jóban-rosszban, szerencsében és bajban is számíthatnak egymásra - ennél szerintem nem létezik szebb és nemesebb olvasat, főleg a mindig kompetitor-nyomást gyakorló hollywoodi gépezetben. 

Marilyn Monroe: ★★★☆☆
Jane Russell: ★★★★☆

May Whitty & Teresa Wright | "Mrs. Miniver" (1942)

A II. világháború hajnalán a Miniver család idillben és békességben él, amelyben a legégetőbb izgalom egy új kalap vagy egy sportkocsi megvásárlása. Amikor az Egyesült Királyság és Franciaország háborút hirdet Németország ellen, a felsőbb réteg eleinte nem feltétlenül hiszi, hogy érintettek lehetnek a háborúban. Aztán minden kételyük eloszlik: ez a háború bizony mindenre és mindenkire kihat.
Az Oscar-díjas Teresa Wright közel hatvan évtizedes karrierje során kétségkívül az 1940-es években tette Hollywoodra a legnagyobb hatást: első három szerepéért egy Oscar-díjat és két további nominációt kapott. Sosem ért fel Bette Davishez, Joan Crawfordhoz vagy Greer Garsonhoz, hiányzott belőle az exhibicionizmus, elutasította az olcsó szereplési lehetőséget és ónpromotálást, amire a Samuel Goldwyn Productions kényszerítette volna. A stúdió mogul maga rúgta ki az engedetlen színésznőt, aki igaz később már nem került közel aranyszobrocskához, mégis hosszú, sikeres karriert futott be, s többek között olyan rendezőkkel forgatott együtt, mint az Oscar-díjas George Cukor vagy az ötszörös Oscar-jelölt Alfred Hitchcock.
Wright kedves jelenléte mindenképpen üde színfoltja a drámának, de szerepe szerint megmarad Vin Miniver (Richard Ney) oldalbordájának és kiaknázatlan marad az a lehetőség, hogy saját jogán létezzen a narratívában.
Carol Beldon intellektusában nyilván többel kecsegtet, mint Vin, de míg a férfinak jut a hősies feladat, hogy pilótaként szolgáljon a hadseregben, a tragikus sorsú fiatal nőből kizárólag annyit ismerünk meg, hogy nagyon szerelmes a Miniver család legidősebb sarjába. Ennél, azt hiszem, lehetne egy fokkal progresszívebb Wright megjelenítése a cselekményben.
A kétszeres Oscar-jelölt May Whitty inkább a színház világában érezte otthon magát, csak élete utolsó tíz évében filmezett, a "Mrs. Miniver" c. alkotásért második Oscar-nominációját nyerte el. A dámának kicsit sem kottyan meg a konzervatív, de lágyszívű nagynéni megformálása; nem is erőlködik túlzottan, persze a karakter maga sem kihívás teli. A forgatókönyvíró nem gondolja túl Lady Beldon személyét: könnyed derű forrásának használja, amivel bár Whitty rutinosan eljátszik, sosem jut el olyan magasságokba, amivel egy kidolgozottabb karakterrel eljuthatna.
Ezektől függetlenül a veterán színésznő játéka szórakoztató, azokra az arisztokrata nőkre emlékeztet, akiknek konkrét elképzelése volt az életről és szilárd, következetes, tekintélyt parancsoló magabiztossággal élték mindennapjaikat. A "Night Must Fall" (1937) c. filmért minden hezitálás nélkül érdemelt volna egy Oscar-szobrot, a szóban forgó filmért azonban úgy gondolom, hogy a jelölés is elegendő volt. 
A hat Oscar-díjat elnyert "Mrs. Miniver" éles kontrasztot támaszt a felső osztály fényűző léte és a második világháború hozta világrend között. Érthető a szentimentális rajongás és a cementbe vésett örökség a film kapcsán, hisz pont abban az időben készült, amikor a II. világháború még dübörgött, így a "Mrs. Miniver" rövid idő alatt vált az 1940-es évek egyik legemblematikusabb alkotásává.
Kritikai szempontból viszont jobb, ha mai szemmel értékeljük, így az elfogultság gyanúja biztosan nem merül fel.
Számomra ambivalens a helyzetkomikum és a dramaturgia összeugrasztása, hisz a topik drámai feszültsége előbbit egyáltalán nem indokolja. Valamiért mégis működik ez a kettő, egy időben, s külön-külön. A háromszoros Oscar-díjas William Wyler tökéletesen érti, hogy melyik képkockán, mit akar kivitelezni: van egy kis szentimentalitás, humor, sőt a hazafiasság szellemében propaganda szele is átfújja a filmes mozzanatokat.
Kisebb hibák találhatók azért: a színészek akcentusa aligha passzol és igencsak érződik a filmen, hogy amerikai produkció; aki nincs tisztában a történelemmel vagy a film eseménysorával, talán meg sem tudja állapítani, hogy angol vidéken játszódik a történet.

May Whitty: ★★★☆☆
Teresa Wright: ★★★☆☆

Helen Mirren | "Goodbye June" (2025)

A karácsony a család és a szeretet ünnepe. Még akkor is, ha ezt a családtagoknak egy kórházszobában, megszámlálhatatlan próbatétel között kell közösen megélni. A Cheshire-család matrónája, June (Mirren) halálos beteg és nincs sok ideje hátra, ezért családja úgy dönt, hogy vele töltik az utolsó napokat a kórházban. A rövid időszak mindenki számára elhozza a tanulságos lezárást.   
Az Oscar-díjas Helen Mirren 1966 óta, töretlen sikerrel csillog a szakmájában és nyolcvan évesen sem lassít. Pár héttel ezelőtt Cecil B. DeMille-díjat kapott; kiváló munkássága jogán évről-évre feltűnik valamelyik díjátadón, néha pedig egy jó barát kérésére neki ijesztő szerepet is elvállal egy filmben.
Bár Mirrentől nem áll távol, hogy magas-rangú elöljárók bőrébe bújjon vagy akciófilmekben komédiázzon ("National Treasure: Book of Secrets" - 2007; "Red" - 2010), köztudottan nem szeret halálos beteget megformálni a színen. Az Oscar-díjas Kate Winslet első rendezését viszont ő sem hagyhatta ki. June szerepe nem vetekszik azokkal a presztízs szerepekkel, amelyek díjak közelébe repítenék, Mirren sem izzad bele a feladatba, de ettől még kompetens autentikusan megalkotni egy nőt, aki önnön fájdalmát és szenvedését másodlagossá téve arra koncentrál, hogy kibékítse családját.
Mirren sok évtizedes tapasztalattal sem akarja felülírni Winslet bemutatkozó rendezését, aláveti magát a rendezői parancsnak, nem próbál felesleges adalékokat belevinni az alakításába, csak, hogy megmutassa, milyen nagy aktor. Mindez alázatról tanúskodik, arról, hogy valaki képes saját egóját félretenni és megemészteni azt, hogy nem pusztán róla szól az adott projekt.
Winslet rendezésében fellelhető az inspiráció olyan, a karácsonyi ünnepkör köré épített brit sikerfilmekből, mint a "Love Actually" (2003) vagy a "Holiday" (2006). 
Elsőfilmes rendezőként még nem túl eredeti az elképzelése, ami kiemelné alkotói látásmódját vagy stílusát és megkülönböztetné a többitől, ellenben jól vezeti A-listás színészeit és minőségi gyümölcsöt terem filmrendezői törekvése. Talán mégis az a legmeghatóbb, hogy Winslet nem fél újra megeleveníteni saját édesanyja halálát a filmkockákon, akit 2017-ben vesztett el petefészekrákban. A gyász bizonyosan megannyi emléket felidézett benne a forgatás idején, s ez teszi a "Goodbye June" minden lerágott csontját egyszersmind személyessé. ★★★☆☆

Faye Dunaway | "Mommie Dearest" (1981)

A “Mommie Dearest” Christina Crawford - Joan Crawford nevelt lánya - botrány könyvén alapul; nem kíméli Hollywood nagyasszonyát, szörnyetegként emlékszik rá: gyermekbántalmazással, gyilkossági kísérlettel, eget verő tanrumokkal és züllöttséggel vádolja a színésznőt, akit nem csak rossz anyaként, de így már-már bűnözőként fest fel a nagyérdemű előtt. A parodisztikus alkotás kizárólagosan Joan lányával való kapcsolatára koncentrál, meghamisítva a színésznő imázsát, szélsőséges módon nem beszél Crawford nagyszerű karrierjéről és páratlan tehetségéről sem.
Joan Crawford személye körül gigászi volt az érdeklődés; az ünnepelt színésznő abban a korban élt, amikor egy filmsztár privát életét még sűrű köd fedte, s volt valami titokzatos, elérhetetlen, invitáló a tudatlanságban. Végtére az "Anyu a sztár" is ezt a talányosságot gondolja tovább, igaz teljesen kisarkítva azt, mégpedig úgy, hogy az Oscar-díjas Crawford, akinek személyes életét darabokra szedi, már nem tudja megvédeni magát a filmben látható, renomét-csorbító hipotézisek ellen. 
Az Oscar-díjas Faye Dunaway a legkevésbé hibáztatható a kettős értelemben vett karrier romboló portréért (Dunaway a "Mommie Dearest" bemutatása óta főleg tévés diadalokat tudhat magáénak, filmes karrierje összességében inszignifikáns). Dunaway utólag megbánta, hogy szerepelt az alkotásban, de a film már bejárta a kötelező köröket és eljutott azokba a filmes bugyrokba, amelyekben diszkreditálták.
Sokáig féltem megnézni a kitalált biográfiát, mert attól tartottam, hogy sosem tudok ugyanúgy tekinteni Crawford-ra, mint korábban, de ez a félelmem az első percekben tovatűnt. Rendezője utasítására Dunaway paródiát csinál Crawford alakjából, nincsenek árnyalatok a szerepben, idegösszeomlás-massza az egész, óbégatással, műdrámázással. Az Oscar-díjas színésznő egyszer-egyszer elkapja Crawford hanghordozását, de ennyi, semmikor nem láttatja izgalmasnak, vonzónak, összetettnek, egyszóval: emberi lénynek.
Megoszlanak a vélemények Dunaway teljesítményéről, két nagyobb kritikusi csoport (NYFCC és NSFC) az 1981-es év legjobbjai között számol vele, mindeközben az Arany Málna-díj a legrosszabb színésznő trófeájával díjazta - jómagam a két véglet közé helyezném a veterán művésznő próbálkozását.
A "Mommie Dearest" követőtábora az idétlen, de humoros idézetek miatt tart ki ('No wire hangers, ever!' / 'Tina! Bring me the axe!' / 'Don't fuck with me fellas. This ain't my first time at the rodeo.') a film kultusza mellett, de nem gondolom, hogy bárki komolyan venné Christina Crawford állításait. A szemtanúk szerint Joan lánya mindig nehéz eset volt, ő is a színészi pályát választotta, de nem ért el jelentős sikereket, amikor pedig Joan kihagyta őt a végrendeletéből, begőzölt. Hogy is lehetne máshogy értelmezni a nő sértődöttségét megelevenítő produktumot, hisz a sztori még azokat a szülői tulajdonságokat is ördögtől valónak mutatja be, amikor Joan arra tanítja a gyerekét, hogy osztozzon a szegényekkel a játékain vagy egye meg az elé rakott ételt?! ★★★☆☆

Montgomery Clift | "From Here to Eternity" (1953)

A történet az 1941-ben hawaii-on állomásozó amerikai hadsereg két tisztjének (Clift és Burt Lancaster) mindennapjaiba nyújt betekintést, akik igaz eltérő besorolásban működnek a hadseregben, mégis hasonló vérmérséklettel élik privát életüket. Előbbi egy kimért, jó gondolkodású örömlányba (Donna Reed) szeret bele, aki lojálisan támogatja a férfi ingatag viselkedését, utóbbi pedig a főtiszt könnyűvérű és társfüggő feleségével (Deborah Kerr) bonyolódik össze. A szentimentális szerelmi kalandok mellett a dráma a katonáskodás mindennapjait, a hadseregen belüli hierarchiát, invenciózus egyéniség párhuzamokat, emberi jellemeket és a vihar előtti csend stádiumát (igaz fokozott mértékben) is demonstrálja a képkockáin.
A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift habár minden filmjében jó kisugárzású, a drámában nyújtott alakításából valamiért hiányolható az esszencia, a felemésztő tűz; minthogyha abszolút nem tudna érvényesülni ebben a szerepben. Nem működik a kémia közte és Oscar-díjas kolléganője, Donna Reed között (aki viszont csodálatos), ráadásul külsőleg sem adja vissza egy bokszoló bajnok imázsát; vézna karjaival, már-már kórosan sovány testalkatával nem tudja hiánytalanul elképzelni róla a néző, hogy ő lenne a jolly joker, akit társai azért rekesztenek ki, mert nem vesz részt a katonai bokszmérkőzéseken.
Akad, aki szerint pont a karakter antihős jellege miatt kreatív a Monty-ra aggatott szerep, én mindazonáltal amondó vagyok, hogy nem alkotó szellemű ötlet az, amikor sztárfaktor és megbízhatóság nyomán születik meg a szereposztás, és valaki szimplán nem rendelkezik olyan adottságokkal, amivel realisztikus keretek között képes működni a filmvásznon.
Marad tehát egy vérbeli profi, egy színészóriás, aki talán nem a legjobb választás a szerepre; bármily hiányossága ellenére sem kiugróan rossz, amit a filmben csinál - nem rondít az összképen, ami maga sem épp érdekfeszítő vagy tökéletes. Csakhogy tőle többet vár az ember, magas piedesztálon áll, csak mint korunk nagyjai, Meryl Streep vagy Denzel Washington.
A "Most és mindörökké" cselekménye alapján inkább tartozik a felejthetőbb klasszikusok listájába, mintsem a forradalmi vízióval rendelkező alkotások közé. Döntően az a baljósság hiányzik belőle, ami elővezetné a Pearl Harbor elleni japán támadást, helyette a katonalét eseménytelenségét, s tiltott románcok alakulását domborítja ki a film, s bár teszi ezt tisztességesen, szumma-szummarum, elmaradozik a varázslat. ★★★☆☆

Pamela Anderson & Jamie Lee Curtis | "The Last Showgirl" (2024)

A tündöklő varieté világ lángját ébren tartva létezik egy Las Vegas-i kaszinó-komplexum, amelyben különböző korú hölgyek lejtenek táncot minden este. Királynőjük és egykori főszenzációjuk, Shelly (Anderson) otthonának érzi a helyet, s bár egyre kevesebb a néző, a közel hatvan éves nő apait-anyait belead a szereplésbe. Amikor a vezetőség bejelenti, hogy cirkusz lép a riszaprodukció helyére, Shelly teljesen kifordul magából: kapuzárási pánik lesz úrrá rajta, megkérdőjelezi múltbéli döntéseit, s felveti a jövővel kapcsolatos nyugtalanságát.
A Golden Globe-jelölt Pamela Anderson első szignifikáns filmes szerepében rávilágít arra, hogy kellő szorgalommal és alázattal életre lehet csalni egy régi, elavult világot, annak ragyogó mindennapjait, s nem kell hozzá más, mint hibátlan karakterismeret és egy pici személyes tapasztalat. Shelly megragadó és szentimentális jellemét csak egy olyan valaki értheti meg és hívhatja elő színészi alakításában, aki maga is a show-bizniszben mozog, s keresztül éli azokat a karriercsúcsokat, amelyeket a szereplő is. Ha van fent, akkor van lent - minden magasságot végső fokon hanyatlás követ; az pedig hozzáállás kérdése, milyen méltósággal viseljük ezt.
Úgy érzem, hogy utóbbi vonatkozásában lehet felfedezni különbséget a karakter és a színésznő között. Míg Shelly naivan, már-már gyermekdeden éli az életét és karrierje számít neki a legtöbbet, amit semmi árán nem kíván elengedi, Pamela Anderson rég megbarátkozott az öregedés és a rivaldafény elmúlásának gondolatával, büszkén vonul az élet színpadán és nem fél kevésbé kívánatosnak mutatkozni a publikum előtt. De, hogy mi is az esszencia, amibe Pamela Anderson Shelly-ként betekintés ad? A szerethetőség. Shelly szerfelett rokonszenves figura, tele karizmával és együgyű bájjal. A szemlélő beleszeret a nőbe, s vele tart az utolsó táncig.
Jamie Lee Curtis majdnem ismét Oscar-jelölésig jutott mellékszereplői alakításával, ami azért döbbenetes, mert a forgatókönyv végtelenül elhanyagolja a veterán színésznőt; Curtis lényegében nem jut levegőhöz a filmben, nincs feltérképezve és lefestve Annette lelkivilága, s jobbára azt tudjuk meg róla, hogy ő is az elhagyottság érzéskörével küszködik, illetve megszállottja az alkoholnak és a szerencsejátéknak, amelyek többnyire rossz útra terelik a döntéshozatalban.
Az Oscar-díjas Curtis vitathatatlanul próbálkozik betölteni a hétszer próbált matróna szerepet a drámában, de nem kap elég játékidőt és nüanszot ahhoz, hogy tökéletesítse alakítását.
A “The Last Showgirl” nem árul új szenzációt - bizony vannak olyan szakmák, munkák, produkciók, amelyek idejétmúlttá válnak és kisodródnak az élet peremén. Ez a változó világ ára, az életünket gördülékenyebbé tesszük az adott társadalmi igényeknek megfelelően, de ezzel egyidőben felszámolunk régi szokásokat, foglalkozásokat és csillogó szenzációkat.
Gia Coppola rendezőnő harmadik filmjében lencsevégre kapja a keserédes nosztalgiát, ami maga alá temeti a klasszikus francia stílusra építkező ‘Le Razzle Dazzle-t’, Las Vegas egykor felkapott és népszerű revüjét. Habár a kidolgozatlan forgatókönyv egy kicsit csorbítja az élményt, Coppola rendezésében Pamela Anderson visszatérését és újjászületését csodálhatjuk; már csak ezért is érdemes megtekinteni a független kisfilmet.

Pamela Anderson: ★★★★★
Jamie Lee Curtis: ★★★☆☆

Lugosi Béla | "Dracula" (1931)

Bram Stoker ismert regénye nyomán a filmvásznon is bemutatkozik a jóvágású erdélyi gróf, Drakula (Lugosi), aki - főként - fiatal lányokat hipnotizálva csatlósokat gyűjt maga mellé. S, hogy miért? Ez talány. Drakulával Van Helsing professzor (Eduardo Arozamena) veszi fel a játszmát, aki fondorlatos praktikákat alkalmazva felismeri Drakula gyenge pontját és fejébe ötli, hogy végzetes csapást mér a vérszívóra.

Mielőtt örökre beírta volna magát a filmtörténelembe, Lugosi számos magyar színházban megfordult (pl: Szegeden), harcolt az első világháborúban, aktívan részt vett a magyarországi színész szakszervezetben, megjárta Bécset és Berlint, végül pedig eljutott az Egyesült Államokba, ahol először színpadon játszotta Drakula szerepét. Sikeres színpadi szereplése után kérték fel az 1931-es film főszerepére, amivel örök hírnevet szerzett a horror zsánerben. Lugosi élete végéig játszott horrorfilmekben ("The Raven" - 1935; "Invisible Ghost" - 1941; "The Wolf Man" - 1941), ám sosem sikerült kitörnie Drakula árnyékából.
Az első Drakula film címszerepe aligha okoz fejtörést a magyar színészlegendának: titkos fegyvere, hogy úgy képes a kamerával szemezni, mint senki más; a szúrós, már-már megejtő szempár mámorító ereje végigkíséri a film képkockáit, s evidenssé teszi Drakula vonzó, irányító jellemét, ami oly sok áldozatot követel magának. Azonban csak ennyi van ebben a szerepben, a film forgatókönyve nem építi fel a karakter motivációt, rosszul szerkesztett snittekkel, baljós aláfestő zene nélkül mutatja be együgyű történetét, aminek sajnos Lugosi performansza is áldozatul esik. Béla valamennyire próbálkozik kitűnni még így is, de alulmarad a horror tökéletlenségében, a koncepciótlan megvalósításban, ezért alakítása is a felszínen ragad, nem tud nyomást gyakorolni a pszichére. Hervasztó az egész, mert abszolút fantázia rejlik az erdélyi gróf alakjában, amelynek legenda volta talán nagyobb részben járul hozzá az kreáció kultuszához, mint a tényleges filmes gyártmány.
Semmi esetre sem szeretném megtépázni a magyar örökséget, de számomra a "Dracula" című film nem döngöl akkora képzelőerőt a fejembe, hogy az egyébként lidérces, ábránd szerű díszlettervezéshez, klasszis történetet álmodjak, tele kidolgozott karakterekkel, égő feszültséggel és kivitelezéssel. Ha egyszer nem egzisztálnak ezek a szegmensek a horrorfilm képkockáin, nem tudom elképzelni ezeket. Félreértés ne essék, elismerem az alkotás filmtörténeti relevanciáját, de 2024-ben, a film általam való első megtekintésével személy szerint vérszegénynek gondolom a produktumot. ★★★☆☆

Tom Cruise | "The Firm" (1993)

A Harvard jogtudományi karán frissen diplomázott Mitch McDeere-t (Cruise) számos jogi tanácsadással foglalkozó cég megkeresi, mindegyik tetszetős ajánlatokkal kecsegtetve, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ámulatba ejtő bérezési ajánlatok, lakás- és autóvásárlási lehetőségek, valamint egyéb privilégiumok várják. Végül Mitch a Bendini, Lambert & Locke nevű ügyvédi irodát választja. A férfi egy specifikus közegbe kerül: kicsit úgy kell elképzelni ezt, mint a jogi világ 'stepfordi férjeit', akik elit és személyre szabott szolgáltatásokkal, a bajtársiasság peremén működnek, ahonnan könnyű nagyot zuhanni. Amikor az FBI felkeresi Mitch-et, hogy kémkedjen nekik az ügyvédi iroda dubiózus tevékenységéről, a fiatal srác ráeszmél, hogy a jogi világ krémjének füle mögött vaj van, elhatalmasodott rajtuk a kapzsiság és korrupt módszerekkel jutnak plusz bevételhez.

Napjainkban a legtöbb filmrajongó akciósztárként tekint a veterán színészre, de volt olyan periódus (az 1980-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig), mikor Tom Cruise drámai szerepekben ("Rain Man" - 1988; "Born on the Fourth of July" - 1989; "Jerry Maguire" - 1996; "Magnolia" - 1999 vagy "The Last Samurai" - 2003) is megvillantotta színészi tehetségét. A "The Firm" is ehhez hasonló, komolyabb hangvételű karrier munka, bár az említett alkotásokhoz képest talán szemernyit lemarad nívóban.

A történetben Cruise karakterét, Mitch McDeere-t olyan kvalitásokkal próbálja felruházni a forgatókönyv, amellyel azt szemlélteti, hogy ez a férfi egy született győztes, afféle géniusz, akit nem lehet megkerülni, akivel számolni kell az élet minden terén. Holott a szkript az imént leírtakat akarja erősíteni a nézőben, a négyszeres Oscar-jelölt Cruise játékában valamiért alig tetten érhető McDeere keménykötésű mivolta; egyébiránt Cruise mérhetetlenül jó kisugárzású, mégsem okoz kiemelkedő momentumokat a filmben: belesüpped a szokványosba, ezzel megsemmisítve a karakter predesztinációját a kiválóságára.

"A cég" az 1990-es évek kevésbé számottevő bűnügyi thrillerjei közé sorolható, nem túl eredeti, de legalább nem alszik el rajta az ember. A színészek teszik a dolgukat, de nem próbálják életre kelteni a karaktereiket, hiányzik belőlük a spiritusz, a szufla. Ezért is meglepetés, hogy a déli akcentusával belibegő, érdemi színészi játékot nem mutató és a film narratívájába korántsem illő Holly Hunter-t Oscarra is jelölték mellékszerepben - helyette az aggódó, lojális feleség szerepében tündöklő Jeanne Tripplehorn-t lehetett volna nominálni, aki egyben az alkotás legjobb alakítását is nyújtja. ★★★☆☆

Will Smith | "Seven Pounds" (2008)

Egy frontális autóbaleset következtében “Ben” Thomas (Smith) felszámolja addigi életvitelét és a megbánás útjára lép. A férfi felelősnek gondolja magát a történtek miatt, ezáltal elhatározza, hogy megváltoztatja hét ember életét, akiről már mindenki lemondott. Adóellenőrnek adja ki magát, hogy ezzel egyengesse és segítse azokat, akik arra érdemesek. Szívbeteg, látássérült, csontvelő-betegségben szenvedő egyéneket szemel ki magának és utolsó leheletéig azon van, hogy - igaz drasztikus módon - jobbá tegye az életüket. Egyikükkel, a szívelégtelenséggel küszködő Emily Posa-val (Rosario Dawson) intimebb viszonyba is kerül, ami egyszerre összezavarja az érzéseit és teszi tudatosabbá tervének végrehajtásában. 

Az Oscar-díjas Will Smith számomra mindig azt a karizmatikus, ösztönös magabiztossággal rendelkező és szórakoztatni tudó filmes jelenlétet képviseli filmjeiben, aki stílusos és újszerű perspektívát kínál a begyöpösödött léleknek; inkább gondolok rá így, mint komoly filmszínészre. A “Hét élet” című alkotásban azonban aligha tetten érhető a veterán színész meggyőző filmes részvétele. A 2022-es Oscar-díjátadón megesett pofozkodás miatt jelenleg megosztó Smith leginkább sodródik az árral, beleolvad a dráma kesze-kusza történetvezetésébe, s azonkívül, hogy világos a néző számára, hogy a színész karaktere valami elől menekül és valahová tart, majd a film befejező szegmenségig nem derül fény a karakter motivációjára, ami felettébb zavaró.

A “Seven Pounds” roppantul középszerű film (még ha ezt a szélesebb közönség nem is látja be: a filmet a legtöbb platformon pozitívan értékelik a nézők), hiányzik belőle a spiritusz, cselekménye szürke és követhetetlen. Az olasz rendező, Gabriele Muccino a “The Pursuit of Happyness” című 2006-os filmben sokkal jobban együtt tudott működni főhősével (Smith Oscar-jelölést kapott a munkájáért), akkor többet sikerült kihoznia belőle. A csalódást keltő mégis az, hogy nagyfokú drámai koncepció az utolsó fél órán kívül csúnyán eltaccsol a megvalósítás talaján. ★★★☆☆

Ryan Gosling | "Barbie" (2023)

Amikor Barbie-nak (Margot Robbie) kétségei támadnak a világmindenségről, segítséget kér Barbie-világ fura tanácsosától (Kate McKinnon), aki azt javasolja neki, hogy tapasztalja meg a valódi világ útvesztőit és döntse el, melyik világba szeretne tartozni. Így történik, hogy az ártatlan, giccses, rózsaszín Barbieland találkozik az emberek világával. Ez a találkozás a cselekmény mozgatórugója; a két világ összeborulása által Barbie és társai számos fontos életleckét tanulnak, amelyekkel végül pozitív változást érnek el mindkét világban.

Ken (Gosling) a film egésze alatt önismereti úton jár. Egyik pillanatban Barbie-val való kapcsolatát próbálja megalapozni és meg akar felelni a "Barbie és Ken" szlogennek, aztán berántja a hímsoviniszta gondolkodásmód és elhatározza, hogy patriarchális társadalmat fog kialakítani a feminista berögződésű Barbieland-ben. Az alkotás utolsó szegmensében pedig megtanulja, hogy "Kenough", azaz Barbie nélkül is értékes részese a babák társadalmi hierarchiájának.

A kétszeres Oscar-jelölt Ryan Gosling derekasan megküzd a szereppel, de a forgatókönyv végig olyan akadályokat görget elé, amivel kizökkenti a koncentráltságból. Kínos, bugyuta, gyerekes tantrumok jutnak neki, főleg a film második felében. Persze mindent megtesz, hogy kompenzálja a nézőt, s vannak pillanatok, amikor lehengerlő (egy musical jelenetben kifejezetten emlékezetes), de őszintén szólva Jamie Dornan ("Barb and Star Go to Vista Del Mar" - 2021) és Dan Stevens ("Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga" - 2020) hasonló filmekben és szerepekben sokkal szignifikánsabb megmozdulásokkal rukkoltak elő.

Nem arról van szó, hogy a Barbieland megalkotása és a valósággal való összehangolása ne hordozna szórakoztató értéket, sőt. Azonban, ahogy a film szinopszisa kibontakozik, egyre nyilvánvalóbbá válnak a forgatókönyv és a koncepció hibái. A váratlan karakter- és cselekményszál-változások arra késztetnek, hogy megkérdőjelezzem a történet koherenciáját. A vígjátékban kétségkívül vannak valóban remek momentumok (America Ferrera monológja, Margot Robbie drámai jelenetei vagy Ryan Gosling dala), de összességében csalódást keltő az egész, nagyon kevés mondanivalóval. A háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig továbbra is középszerű rendező-forgatókönyvíró, aki bár lényeges előrelépést tett a castingolást illetően (eddig szinte csak kaukázusi színészekkel dolgozott), még mindig nem tud jó forgatókönyvet írni (és férje sem dobott sokat a szkripten) vagy olyan ötleteket megálmodni, amivel valami eredetiséget, integritást kölcsönözhet saját munkájának. A filmes élmény ezért leginkább egy hullámvasútra hajaz: egyszer érdekfeszítő a kivitelezés, máskor pedig hihetetlenül nívótlan. ★★★☆☆

Montgomery Clift & Shelley Winters | "A Place in the Sun" (1951)

Az 1950-es évek elején George Eastman (Clift), aki egy nehéz sorsú és vallásos közegben nevelkedett, New Yorkba utazik, hogy találkozzon nagybátyjával és családjával. Az Eastman-család egy kicsit sznob-gondolkodású, de felkarolják a fiút és karrierlehetőséget kínálnak neki, amely biztosítja a jövőbeli megélhetését. George illedelmes és becsületes fiúnak mutatkozik, aki elkötelezett a tanulás és a fejlődés iránt, és kész keményen dolgozni a sikerért. Azonban hamar elcsábítja a nagyvilág: két nővel is összegabalyodik, és végül ez a szerelmi háromszög vezet a tragédiához, ami tönkreteszi és megpecsételi a fiatal férfi életét. 

A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift a film első felében kifejezetten passzív alakítást nyújt. Ezt a szó pozitív olvasatában értem; George ugyanis érkezése után jó ideig, mint megfigyelő vesz részt a narratívában. Alkalmazkodó természete révén nem követel semmit, éli a világát és hálás a támogató közegnek. A gyári munkás Alice Tripp (Winters) azonnal felkelti a figyelmét, gyorsan egy hullámhosszra kerülnek, ám kapcsolatukat elővigyázatosságból nem verik nagy dobra. Alice félénksége és George nyugodtsága passzol egymáshoz, a nő George-ra bízza magát, dédelgeti, s megadja neki, amire a férfinak szüksége van. Angela Vickers (Elizabeth Taylor) Alice ellentétje, sokkal direktebb az érzéseit illetően, sőt, nem kertel, hogy tetszik neki a férfi, s szeretné, ha az élete része lenne. George bár opportunista, őszinte érzéseket táplál Angela irányába, nem csak azért tart a fényűző partikra a lánnyal, hogy ebből bármi nyereséget kovácsoljon magának. Amikor Alice terhes lesz, George-ra olyan nyomás terebélyesedik, mint még soha - kétségtelen, hogy Angelát szereti, vele akarja leélni az életét, de Alice a terhességével egyre nagyobb befolyással bír az életére: azt követeli a férfitól, vegye feleségül. George diabolikus tervet eszel ki, hogy megszabaduljon a nőtől és a követeléseitől. 

Clift és a kétszeres Oscar-díjas Shelley Winters párosa működik a színen, de a színész még izgalmasabb duót alkot a kétszeres Oscar-díjas Elizabeth Taylorral. A forgatókönyv ezt a különbséget próbálja erősíteni, olyannyira, hogy kísérletet tesz George érvelését amolyan a "cél szentesíti az eszközt" elvvel támogatni. Montgomery Clift briliánsan hozza a vakszerelmes George-ot, aki elveszti a fejét a hirtelen jött impulzusok hatására. 

Shelley Winters, aki valami furcsa okból főszereplői Oscar-jelölést kapott az alakításáért (egyértelműen mellékszereplő a történetben, helyette inkább Elizabeth Taylor gyönyörű alakítását kellett volna jelölni), jó munkát végez Alice szerepében, aki terhességét használja fel George érzelmi zsarolásához. Talán nem ez volt az eredeti szándék, de a néző együtt érez a tanulatlan fiatal nővel, aki a terhessége tényével és követeléseivel tudja megtartani az áhított férfit.

Winters-nek vannak jó pillanatai az alkotásban, például mikor a csalódottság vagy elszántság érzését mutatja be, de több jelenete teljesen feledhető vagy a fényképezés akadályozza (az első olyan jelenetben, amikor Alice számon kéri George-ot, a színésznő végig háttal ül a kamerának). Így a varázslat nem mindig jut csúcspontjára az alakításában (például a csónakbaleset előtti jeleneteben kiemelkedő). Jóllehet ez a színésznő legkevésbé átütő alakítása az Oscar-díjra jelölt szerepei között (az 1959-es "The Diary of Anne Frank" című filmben erőteljes jelenléttel bír, s ki tudná elfelejteni Belle Rosen teátrális, de annál szórakoztatóbb karakterét az 1972-es "The Poseidon Adventure" című katasztrófafilmben?).

A "Place in the Sun" morális dilemmát állít a néző elé. Lehet-e együtt érezni egy olyan figurával, aki hagy megfulladni egy ártatlan, terhes nőt, csak mert másba szerelmes? Nyilván ferdítek, hisz ez nem ilyen könnyű kérdés. George tudatossága a balesetet illetően kérdéses, a film képkockáin sem látjuk, hogy milyen reakcióval bír, amikor megtörténik a tragédia. Vajon érez-e bűntudatot a történtek miatt vagy csupán azt sajnálja, hogy a szituáció egyszerre szünteti meg a kapcsolatát mindkét nővel? A kétszeres Oscar-díjas rendező, George Stevens minden létező emberi reakciót kisajtol színészeiből, hogy erre válaszolni tudjunk, s mindenki eldöntheti saját maga, hogy George Eastman megátalkodott gonosztevő-e avagy a szerencsétlen körülmények áldozata.

Montgomery Clift: ★★★★★

Shelley Winters: ★★★☆☆

Katharine Hepburn | "The African Queen" (1951)

Rose Sayer (Hepburn) és testvére, Samuel tiszteletes (Robert Morley) misszionáriusként teljesít szolgálatot Kungdu-ban. Az I. világháború kitörésekor német katonák érkeznek a vidékre, akik elpusztítják a falut és elhurcolják az őslakosokat, hogy megerősítsék a hadseregüket. Samuel a történtek hatására megtör és nem sokkal később meghal, így Rose-nak nincs más választása, mint az arra hajózó Charlie-ra (Bogart) bízni az életét. 
A német csapatok pusztításával Kungdu-ban a metodista gyülekezet misszionáriusa teljesen elveszti önmagát. Eddig bátyjára támaszkodott, őt követte, de a férfi halálával egyedül marad egy számára ismeretlen országban. Mentőöve a kilátástalanságból és a magányból a részeges, hedonista Charlie, aki az "Afrika királynője" nevű gőzhajóval szeli a habokat a környező vizeken. Kettejük kapcsolata aligha indul jól: sokat civakodnak egymással, két különböző neveltetés és intellektus találkozik, koccan össze képkockáról-képkockára. Rose eltervezi, hogy beint a németeknek és megtorolja a rombolásukat. Sok huzavona után Charlie beadja a derekát a tervnek, s onnantól közös cél lebeg a szemük előtt. A közös rendeltetés szimpátiát munkál ki bennük, olyannyira, hogy utazótársakból szeretőkké válnak az úton. 

A legendás színésznő Bogartra reagálva előhozza komikus énjét, reakcióval megmosolyogtatja a nézőt, de a film második felében többször kiesik szerepéből, alakítása nem következetes, a szerep interpretálásával pedig súlyos gondjai vannak. Az intellektusát és hazafias bátorságát pimaszul előre toló független, büszke női alak az elkerülhetetlen és kiszámítható romantikus szál érkezésesével egyszersmind kelekótyán röhögcsélő tinilánnyá változik, amit Hepburn elég középszerűen old meg, ámde a nézőt kifejezetten zavarja, hogy mindezzel visszahúzza karakterét a film elejére, amikor Rose hasonlóan másodhegedűst játszott bátyja mellett. A négyszeres Oscar-díjas Hepburn talán az utolsó jelenetben villantja meg ismét azt a karaktert, amit a szemlélő a film egésze alatt várt tőle, de ez már nem elégséges jóvátétele a korábbi malőröknek. 

A "The African Queen" nem valami élénk alkotás, a két főszereplő adok-kapokja alkotja a cselekmény nagy részét, s a legnagyobb izgalmat a hajó örvénylő vízen való közlekedése adja, azok a kisebb-nagyobb nyílt vízi felfordulások, amelyek ebben az élethelyzetben felbukkanhatnak. A tízméteres hajón történő események kreatívtalansága ellenére a kalandfilm mégsem unalmas, a szkript legalább a dialógusokban kielégítő intenzivitással szólaltatja meg szereplőit. Emellett Bogart és Hepburn - utóbbi apróbb hibázásai mellett is - kifogástalan kettőst alkotnak a színen. ★★★☆☆

Szabados Mihály | "Sose halunk meg" (1993)

A szabadúszó vállfaárus Tordai Gyulát (Koltai Róbert) mindenki ismeri a magyar vidéken. Bárhová megy, bármit csinál, régi ismerősökkel találkozik, akikhez titkok, románcok, bajtársi viszonyok fűzik. Felügyelete alatt tizenhét éves unokaöccse, Imre (Szabados) belekóstolhat a vándorélet gyönyöreibe; megismerkedhet a zsokék világával és leszakíthatja a tiltott gyümölcsöt is.

A színésznek készülő Tordai Imre szelíd nebuló: nem sokat tud a világról, nem ismeri a praktikákat, amivel meg lehet vezetni környezetét, s saját malmára hajtani a vizet. Nagybátyja védőszárnyai alatt egy teljesen új világ környékezi meg, ami tele van számos jellemépítő és ugyanakkor jellemromboló sugallattal, amelyek berántják a srácot körforgásukba, ez által formálva a személyiségét is. A nagybácsi a jó értelemben vett szükséges rossz, aki bepiszkítja a fiút, s elindítja a férfivá válás útján. Mivel a Jászai Mari-díjas Koltai Róbert "Gyuszi bácsi" karakterére építi fel a történetet, túl burjánzó energiaszintjét, tenyérbemászó jelenlétét nehéz ellensúlyozni a filmben. A jelenleg nemzetközi filmes platformokon próbálkozó Szabados Mihály leginkább asszisztál neki, ami érthető, ha a mester-tanítvány aspektust helyezzük a középpontba, jóllehet színészi tekintetben az alárendeltség sosem lehet egyenlő megalkuvással. Szabados nem csak alárendeli magát Koltai szereplésének, de önállóan nem is létezik a színen. Nem derül ki, hogy kicsoda Tordai Imre, milyen ambíciói vannak az életben, Szabados azokban a jelenetekben is alulmarad veterán színésztársa mellett, amelyekben a fiatal figura némi ellenállást mutat nagybátyjával szemben. Még egyszer hangsúlyozom, a karakterdinamika indokol egyfajta szubordinációt Szabados Mihály részéről, és ezt a feladatot alkalmas módon ellátja, de én személy szerint több önállóságot, elevenséget, öntudatra ébredést vártam tőle - utóbbi főleg indokolt lett volna a film második felében.

A "Sose halunk meg" kétségkívül kultusz film, s bár mai szemmel bőven találni benne a jelenlegi társadalmi normáktól eltérő túlkapást, Presser Gábor örökzöld slágere, Nusi zsibbadó lába, a megvesztegethető vásári ellenőr, a krémes-evőverseny vagy az ex-barátnők hadával való tusakodás mind-mind olyan emlékezetes komponensei az alkotásnak, amelyekre mosolyogva gondolunk, amikor eszünkbe jut a vígjáték cselekménye. ★★★☆☆

Jászberényi Gábor | "A martfűi rém" (2016)

A magyar pszicho-thriller az 1950-es és 1960-as évek magyarországi bűnüldözésének egyik jelentős ügyét dolgozza fel, az ún. martfűi gyilkosságokat, amelyeket egy kéjvágytól felajzott teherautó-vezető követett el ártatlan nők ellen. Szirmai Zoltán (Bárnai Péter), az ügyhöz újonnan kirendelt detektív, eltökélten küzd azért, hogy fényt derítsen a hátborzongató részletekre, ám gyorsan szembesül a nyomozás során elkövetett hibákkal. Szirmai elszántan igyekszik megfordítani a helyzetet, és újraértékelésre kéri a bizonyítékokat. Csak így van esélye, hogy megtalálják és letartóztassák a tényleges sorozatgyilkost, és véget vessenek a rettegésnek.
Réti Ákos (Jászberényi) egyszerű munkás ember, akinek egyetlen bűne, hogy könnyen manipulálható. Amikor a rendőrség nyomás alatt meggyőzi, hogy vallja magát bűnösnek a martfűi cipőgyár hölgy dolgozója ellen elkövetett gyilkosságban, az összezavarodott Ákos eleget tesz a kérésnek. A rácsok között sincs nyugalma: különbözőféle atrocitások érik börtöntársaitól, ráadásul nem hagyja nyugodni a tudat, hogy hibát követett el a beismerő vallomással. 

Jászberényinek jutnak azok a színészi jelenetek, amelyekben lehet kiabálni, őrjöngeni, tajtékzani. Mégsem tűnik túlkapásnak a szabadúszó művész reakciója a színen. Csak egy tőrbe csalt férfi kétségbeesett segélykérésének. Réti a kommunista diktatúra igazságszolgáltatásának és korrupt, személyi jogokat sértő bűnfelderítésének áldozata, akit cserben hagyott az igazságszolgáltatás. Hisz egy beismerő vallomás nem lehet egyenlő a bűnös ítélettel, ki kell vizsgálni minden részletet, konkrét bizonyítékokat keresni és eloszlatni mindennemű kételyt a nyomozás során. A kommunizmust persze nem érdekelték az emberi jogok, az individuum ártatlansága. Tízéves raboskodás után, Réti (tényleges nevén Kirják János) rokkantnyugdíjas lett, a börtönélet örökre rányomta a bélyegét. Később agyvérzésben hunyt el.  
Jászberényi mellett továbbá Hajduk Károly mutat valamit a filmben, ám a forgatókönyv túlságosan sztori-centrikus, nem érdekli a szereplőgárdája, így Réti Ákos karakterét sem domborítja ki. Ehelyett meghagyja mezei, esendő, félreértett áldozatnak, amit a művész bár hitelesen előad, mégsem születik meg a varázslat. 

Bár az alkotásban észrevehetők apróbb hibák (monotonság, felszínes karakterek, néhol még rossz színészi játék is), "A martfűi rém" mindenképpen olyan filmtermése a megújuló magyar filmiparnak, amire büszkék lehetünk. Sopsits Árpád rendező kellő realisztikussággal és explicit tartalommal meséli el a martfűi gyilkosságokat, s az a direktség, tudatos sokkolni vágyás, amit Sopsits képvisel a megvalósításban, sosem nő a fejére, nem teszi a filmes élményt számítóvá és manipulatívvá. ★★★☆☆

Helen Hayes & Maureen Stapleton | "Airport" (1970)

A chicagói Lincoln repülőtér légiforgalmi szervei elszánt vehemenciával próbálnak megküzdeni a zord időjárási viszonyokkal, miközben egy kétségbeesett utas (Van Helfin) baljóslatú tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egyik Rómába tartó repülőgép utasait. Az irányítóközpont munkatársai a gép legénységével karöltve igyekeznek megakadályozni a bajt és biztosítani a vasmadár problémamentes landolását. 

Az agyafúrt Ada Quonsett (Helen Hayes) hosszú évek óta potyautasként utazik a légitársaság gépein. Az asszony nem zavartatja magát, nem érez bűntudatot a viselkedése miatt, vélhetőleg úgy tartja, hogy egy hozzá hasonló szegény nőnek minden praktikát be kell vetnie a boldogulásért. Változatos módszereket alkalmazva jut fel a gépekre és kihasználja, hogy senki sem feltételez rosszat róla. Ada legújabb próbálkozása azonban nem aszerint alakul, ahogy eltervezte - a személyzet ugyanis lefüleli és felelősségre vonja az asszonyt, aki a dráma második felében lehetőséget kap arra, hogy jóvátegye a cselekedetét. 

A kétszeres Oscar-díjas Helen Hayes abszolút tudja, hogy kötözze a publikumot a székhez. A színésznő feltűnése emlékezetes és tele van olyan apró alkotó szellemű mozzanattal, amelyek segítségével megtörik a drámai hatás és komikus elemek kerülnek az alkotásba. A szerepben fellelhető ellentétek teszik egyedivé az alakítást: a kedves, idő özvegy figurája szimplán nem egybe hozható egy bűnöző személyével. A színészlegenda Hayes rácáfol az előítéletekre és bizonyítja, hogy a szélhámos turpisság aligha korhoz kötött dolog. Nem csoda, hogy az Amerikai Filmakadémia újgenerációs szavazóbázisa kapva kapott a lehetőségen, hogy Oscar-díjjal jutalmazza a legendás színésznőt.

Az Oscar-díjas Maureen Stapleton, Inez Guerrero-t, a túszejtő feleségét alakítja a filmben. Inez egy kisvendéglőben dolgozik, ami sajnálatos módon nem biztosít elégséges megélhetést a család számára. Férje, D. O. Guerrero nem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Amikor a férfi biztosítási csalást ötletével bombát akar robbantani egy repülőgépen, a gyanakvó Inez a repülőállomásra siet, hogy figyelmeztesse az illetékeseket. Stapleton eleinte nagyon meggyőző az aggódó feleség szerepében, olyannyira, hogy talán a film feléig vele rezonál legjobban a néző, aztán eltűnik a nagy finálé előtt, az utolsó jelenetek egyikében való tajtékzása pedig inkább tűnik erőlködésnek, mintsem kimagasló színészi játéknak. A mentális betegséggel küzdő utas feleségének összeomlása hitelesebb lenne, ha a szemlélő többet tudna a házaspár kapcsolatáról. A félig összetákolt háttértörténet sajnos nem ad Stapletonnak elég dzsúszt, hogy teljesen átadja magát a karakterének.  
Az "Airport" precíz részletességgel tárja elénk egy repülőgép pályaudvar kiragadott élethelyzetét, a terminál kollégáinak felelősségteljes feladatkörét a legapróbb döntésektől a veszélyességi készenléten át mindenre kiterjedően. Főleg az alkotás második fele tartogat az átlagosnál izgalmasabb mozzanatokat, amelyek minőségben tesznek hozzá a kétszeres Oscar-díjas George Seaton rendező és forgatókönyvíró filmötletének megvalósításához. 

Helen Hayes: ★★★★★
Maureen Stapleton: ★★★☆☆

Dolly De Leon | "Triangle of Sadness" (2022)

Gazdag, elit turisták egy luxusjachton élvezik a napsütést és az exkluzív szolgáltatásokat. Egyik este kettős csapás éri a hajó utasait: először a háborgó tenger kínozza meg a gyomrukat, majd pedig kalóztámadás áldozatai lesznek, amely következtében elsüllyed a hajó. A néhány szerencsés túlélő egy szigeten találja magát, ahol csapatként kell összedolgozniuk ahhoz, hogy túléljék a vadont. 

A Golden Globe-jelölt Dolly De Leon a legkülönlegesebb, legváratlanabb figurát hozza a történetben, de úgy érzem, hogy a kritikusi szuperlatívuszok inkább szólnak a szokatlan helyzetnek, mint sem a színésznő játékának. Hisz mégis van abban valami újszerű, hogy az ismeretlen szigeten a társadalmi hierarchia aljára taszított karakter vezeti a csapatot a túlélésbe. A Fülöp-szigeteki művész egy-két beszólása megmosolyogtató, de a film nagy részét látóhatáron kívül tölti vagy csak nem igazán csinál említésre méltót. A film utolsó pár percében egy új oldaláról ismerhetjük meg a karaktert, amit De Leon kellő átéléssel prezentál, de mielőtt komolyabb szerephez jutna a jelenetben, a film váratlanul véget ér. 
"A szomorúság háromszöge" alapvető hibája, hogy túlfeszíti a benne rejlő lehetőségeket. Ami egy szűk, másfélórás szatíra lehetett volna, az a magasztos célt nem szolgáló jelenetek sokasága miatt két és fél órás, középszerű filmmé csúcsosodott ki. Míg a cselekmény papírvékony és a kivitelezés olcsó, minden szcéna tovább tart a kelleténél, ami romba dönti az egyébként nem rossz elképzelést. 
Természetesen akad effektív jelenet az alkotásban, például a férfiak és nők egyenjogúságáról szóló diskurzus a főszereplők között. Vagy a hajó süllyedését és a kalóztámadást megelőző snittek, amelyek elérik, hogy a film ne fulladjon teljes közönybe. Ironikusan megragadó, ahogy a fényűző hajó utasai saját hányásukban és ürülékükben fekve várják az ítéletet. ★★★☆☆

Jennifer Love Hewitt | "I Know What You Did Last Summer" (1997)

Az 1990-es évek tinihorrorjai közül nem csak a "Scream" filmeket lehet megemlíteni, de a "Tudom, mit tettél tavaly nyáron" című horrorsorozatot is, amely a telefonos ijesztgetés helyett titokzatos levelek segítségével fenyegeti meg szereplőit a szorult helyzetben. Amikor egy középiskolás baráti társaság véletlenül elgázol autójukkal egy idegent, és megpróbálják eltusolni a balesetet, egy ismeretlen igazságtevő játékába csöppennek, aki nem fél kezébe venni az általa kiszabott személyes büntetéshozatalt. 

Julie James (Love Hewitt) a banda szendéje, a jókislány, aki lelkiismeretesen szeretne eljárni a szerencsétlenséggel kapcsolatban, ám társai agitálására végül belemegy a hazudozásba. A ominózus éjszaka után a csapat tagjai szétszélednek, egy évvel később azonban Julie fenyegető levelet kap, amivel beindulnak az események és kezdetét veszi a gyilkos leszámolás. 

Jennifer Love Hewitt leginkább a sorozatok világában érzi jól magát, számos televíziós drámában feltűnt az évek során ("Ghost Whisperer" - 2005-2020; "Criminal Minds" - 2014-2015; "9-1-1" - 2018-), filmes munkásságából egyértelműen az "I Know What You Did Last Summer" és az I Still Know What You Did Last Summer" (1998) filmek emlékezetesek. 
Love Hewitt próbálkozik kellő komolysággal megélni a filmes cselekményt, de rajta és Sarah Michelle Gellar-on kívül a többiek túlzó, hanyag alakítás nyújtanak a színen, ami totálisan elszorítja a színésznő törekvését. Nyilván van egy fajta tökösség abban, hogy Julie átveszi az irányítást, sőt, az egyre fokozódó helyzetben nem bújik ki a felelősségvállalás alól, de tényleg csak ennyi jut az egyébként tehetséges színésznőnek. 

Ha a néző kizárja, hogy minden második jelenetben valami értelmetlen csacskaság hangzik el a szereplők szájából, éppen szórakoztatónak is találhatja a filmet, ugyanakkor az "I Know What You Did Last Summer" a gyengébb tini-slasherek közé sorolható, így nem biztos, hogy mindenki értékelni tudja a középszerűségét. ★★★☆☆

Asa Butterfield | "The House of Tomorrow" (2017)

Az introvertált Sebastian Prendergast-ot (Butterfield) nagymamája (Ellen Burstyn) egy konkrét koncepcióval megalkotott burokban neveli. Az idős asszony Buckminster Fuller létkérdéssel foglalkozó életfilozófiáját erősíti a fiatal életében, távol a világ manipulatív, korrupt és megalkuvó közegétől. Ketten egy turisztikai látványosságot üzemeltetnek, az ún. geodéziai kupolát, ami az építészeti találmányairól is híres Fuller elképzelése alapján épült. Mikor a helyi evangélikus csoport ellátogat a helyszínre, Sebastian összebarátkozik egy korabeli sráccal (Alex Wolff), aki bevezeti az átlagos tinédzserek világába, amely által Sebastian részese lesz egy másfajta tapasztalatnak.                
A "The Boy in the Striped Pajamas" (2008) és a "Sex Education" (2019-) színésze mindig jó az olyan szerepekben, amelyekben esetlen, kicsit különc, ugyanakkor eszes tinédzsert kell játszania. Ez itt sincs másképp, holott azt érzem, hogy ebben az egyébként Magyarországon nemigen közismert dramedy-ben nem sikerül a megszokott foglalatból kilépnie, újat mutatnia. Butterfield hozza a szintet, amit már sokszor láttunk tőle, de engedi a "Hereditary" (2018) című horrorból ismert Alex Wolffot fölé kerülnie a színen. Alex Wolff Jaredjének jutnak az ütősebb pillanatok a történetben, de Asa meg sem próbálja kiegyensúlyozni Wolff alakítását, így performanszával nem is tud messzire dobni. 

A "The House of Tomorrow" különösképp második felében okoz élménydús perceket, s azt az üzenetet emeli ki, hogy mindegy kinek milyenek az életkörülményei, mindenki érezheti magát bebörtönözve, megfosztva valamitől az életben. ★★★☆☆

Queen Latifah & Catherine Zeta-Jones | "Chicago" (2002)

A "Chicago" című musical a Cook-megyei börtönben raboskodó női elítéltek mindennapjaiba repíti el a nézőt, akik különbözőféle bűntények elkövetése végett várnak tárgyalásukra a rácsok mögött. Roxie Hart (Renée Zellweger), Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) és a többiek képzeletbeli attrakciók közepette vallják meg tetteiket, miközben egy pénzéhes sztárügyvéd (Richard Gere) azon ügyködik, hogy olyan képet fessen róluk a médiában, amely segítségével elkerülhetik az akasztást. 

Az Oscar-jelölt Queen Latifah adja elő a film egyik legjobb musical számát ("When You're Good to Mama"), amivel azonnal felkelti a néző figyelmét. A dögös zeneszám bemutatja a halálsoron várakozó nőcskék felügyelőasszonyát, a mély dekoltázsú Matron 'Mama' Morton-t, aki korrupt módszerrel vezeti a helyet, s különleges bánásmódban részesíti azokat, akik hasznot hoznak neki valamilyen módon. "Ha jó vagy Mamához, Mama is jó hozzád..." - hangzik el a dalban.

Latifah lubickol a rövid szerepben, ám az első látványos momentuma után eltűnik a szikra, s egyre jellegtelenebbé válik az alakítása. Úgy tűnik, hogy az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Bill Condon, nem sok fantáziát látott bele Mamába, amit nagy botlásnak gondolok a részéről, ugyanis Queen Latifah tízszer ütősebb jelenetekre volt hivatott a produkcióban. 

Az Oscar-díjas Catherine Zeta-Jones Velma Kelly-t alakítja, egy csinos elitéltet, aki féltékenységből meggyilkolta férjét és férje szeretőjét. 

Zeta-Jones minden férfi tekintetet megkövetel magának, de a film jelentős részében nem sok mindent csinál a színen. Jól vonaglik, dinamikusan pattog a táncos jelenetekben, és elfogadható hangot ad ki magából, ha énekelnie kell, de ezen túl nincsenek rejtett bugyrai a szereplésének, ami túlterjedne a külsőségeken. A színésznő Oscar-díja ezért is érthetetlen, ráadásul státusza és szerepének hossza miatt összehasonlíthatatlan játékideje például kolleganőjével, Queen Latifah-val is, ami ismét szégyentelen Oscar-kampányt példáz. Talán a kétszeres Oscar-díjas Renée Zellwegerrel való vetélkedő jeleneteiben tesz le valamit az asztalra, s menti meg az alakítását a tucat jelzőtől. Sajnálatos, hogy Velmával kapcsolatban a magamutogató díva kerül kihangsúlyozásra, mert Zeta-Jones mutat egy-két potenciálisan érdekes reakciót a film vége felé (a kopott harisnya az elszegényedett, utolsó lehetőségbe kapaszkodó művésznő alakját láttatja). 

A "Chicago" korrekt buli, noha túlértékelt és kicsit idejemúlt. Szép nőket látunk az alkotásban, akik testükkel, bájukkal érvényesülnek, sőt, sokszor vetélytársakká válnak és egymást szipolyozzák ki a siker érdekében. Ennél már csak a férfiak ábrázolása gyalázatosabb (gátlástalan vagy balfék), bár lehetséges, hogy a film készítői a negatív szélsőségeket szerették volna filmtekercsre forgatni. 

Queen Latifah: ★★★☆☆
Catherine Zeta-Jones: ★★★☆☆

Cooper Hoffman | "Licorice Pizza" (2021)

1973-at írunk. Alana Kane (Alana Haim) abban a középiskolában dolgozik, ahová Gary Valentine (Hoffman) is jár - egyik nap a fiú leszólítja a nála tíz évvel idősebb nőt és randira hívja. Bár eleinte habozik, Alana végül enged a kísértésnek és elmegy a találkozóra. Ettől a naptól kezdve a két fiatal élete összefonódik: közös bizniszbe kezdenek, végig járják Hollywood bugyrait, s hónapokon keresztül küzdenek groteszk kapcsolatuk legitimációjáért. 
Az Oscar-díjas színészlegenda, Philip Seymour Hoffman fia letisztult gesztusokkal, hihetően adja át az életvidám tinédzser szellemiségét, akinek minden vágya, hogy belekóstoljon a tiltott gyümölcsbe. A Golden Globe-jelölt Cooper Hoffman berögzült manírok nélkül is karizmatikusan mozog a színen, igaz a film második felében kevésbé tűnik ki: az utolsó órában kollégája, a Golden Globe-jelölt Alana Haim átveszi tőle a gyeplőt és onnantól fogva a figyelem inkább a színésznőre szegeződik.  

A megosztó szerelmi kaland kölcsönös vonzalmon alapul, ugyanakkor problémás kérdést vet fel. Lehet-e kiskorú és felnőtt románcáról filmet forgatni, s ha igen, mi fér bele az elképzelésbe? A tizenegyszeres Oscar-jelölt Paul Thomas Anderson merész vállalkozása a topik és az irónia tekintetében hagy némi kivetnivalót maga után, ráadásul a dramedy túlontúl vontatott, eseménytelen, így a filmes élmény sem kifogástalan. ★★★☆☆