Renate Reinsve | "Armand" (2024)

Elisabeth-et (Reinsve) súlyos vélelmezésekkel citálják az iskolai bizottság elé. A tanárok azt feltételezik, hogy a nő hatéves fia, Armand szexuálisan zaklatta az ugyancsak hatéves Jon-t, akivel régóta barátok és játszótársak. A pedagógusok moderálásával párbeszéd indul el az egyedülálló édesanya, Jon szülei és az iskola között, ami felkavaró részleteket és heves reakciókat hoz napvilágra.

A terhes beszélgetés a nyári szünet előtt, egy késő délután zajlik. Elisabeth kivételével minden résztvevő tud az esetről, így ki-ki meghozta már magában az értékítéletet. A nő jogosan dühös; hiába a körültekintő közeg, s a tantestület tagjai, akik körmönfont megfogalmazással adják a résztvevők elé gyanújukat, ő az egyetlen, akinek nincs ideje felkészülni a diskurzusra, s ez meghozza a hatását. Elisabeth viselkedése szélsőséges, sokszor meglepő: az édesanya nem képes fékezni indulatait, főleg mivel sokkal többről van szó, mint Armand vélt viselkedéséről. A történet szépen, lassan felgöngyölíti, hogy a felek nem ismeretlenek egymás számára, és több van a háttérben, mint gondolnánk.
Az Oscar-jelölt Renate Reinsve egyre népszerűbb Hollywoodban, hasonlóan Oscar-jelölt német pályatársához, Sandra Hüllerhez, friss illatot hoz az álomgyár izzadságszagú tendenciáiba, teszi ezt tökéletes angoltudással és sztárfaktorral. A 2021-es "The Worst Person in the World" c. romantikus dráma nagyra méltatott szerepe után első Oscar-nominációját a "Sentimental Value" (2025) c. családi drámáért kapta. A két film között készült el az "Armand'". Idén már amerikai produkcióban is tündököl ("Backrooms" - 2026), év végén pedig láthatjuk az Arany Pálma-díjas "Fjord" (2026) c. jogi thrillerben is, amiért újabb Oscar-nominációt szerezhet.
Reinsve impulzív és kiszámíthatatlan alakítása dominálja az alkotás első felét, de ahogy Elisabeth elveszik saját tudatalattijában és rendre kevésbé tudja kontrollálni magát, a Jon anyukáját alakító, háromszoros Amanda-díjas Ellen Dorrit Petersen elhódítja előle a filmes színteret. Ez azért csalódás, mert Reinsve eleinte ambiciózus karaktermunkát folytat, tetszik a nézőnek, ahogy védi fiát, s kérdőre vonja a tanárokat, a másik két szülőt. A kreatív döntés, ami ellöki Elisabeth-et a valóságtól és gúzsba tartja a film végéig, a norvég tehetség esetében azt is jelenti, hogy eltűnik a magabiztos és temperamentumos anya-alak, s a történet kis mértékben szimpatikus szereplőjéhez (Petersen) vándorol a figyelem. Ezzel véleményem szerint a szemlélő meg van fosztva a katarzisról, Armand pedig egyetlen 'védőügyvédjétől'.
Az "Armand" a 97. Oscar-díjátadó nemzetközi filmes felterjesztése volt Norvégia részéről, s egészen a decemberi finalisták közé jutott. Oscar-jelölést nem nyert, de az Európai Filmdíj három jelöléssel jutalmazta, illetve Cannes-ban az elsőfilmes rendezőnek (Haladtan Ullmann Tøndel) járó Caméra d'Or-díjat vihette haza.
Bár a kényes témát realisztikusan mutatja be a dráma, annak minden nüanszával, félúton megreked; múltidézés, valamint szimbolikus jelenetek veszik át az életszerű narratíva helyét. Ez egy tudatos rendezői döntés, amit csak művészi szempontból lehet kritizálni, ízlés dolga. Én jobban örültem volna, ha lineáris lezárást kapunk, s az összes karakterre irányulóan megtörténik a szembesítés. ★★★★☆

Kathleen Chalfant | "Familiar Touch" (2024)

Az otthonba vezető út várakozással és izgalommal teli, Ruth (Chalfant) azt gondolja, hogy az autóban ülő férfi randevúra viszi - még flörtöl is vele. Amikor odaérnek és bejelentkeznek a bentlakásos idősgondozó intézmény portáján, Steven (H. Jon Benjamin) anyának szólítja a nőt, ami egy ütésre visszazökkenti Ruth-ot a valóságba. Pillanatokra felfogja, nem romantikus hétvégére hagyta el otthonát, ezentúl itt fog élni.  
A következő hetek során parány, a lélek bugyraiban elcsattanó pofonok kísérik az idős nő beilleszkedését; Ruth egyszerre harcol az új helyzettel és a demenciával, miközben azt is próbálja bizonyítani, nem átlagos lakó, s sokkal tisztábban lát, mint a környezete gondolná.
Bizony akad olyan év, amikor a kritikusok nem a nagy stúdiófilmeket vagy az Oscar-esélyeseket díjazzák, hanem olyan, a széles közönség számára észrevétlen alkotások művészeit népszerűsítik, akiknek filmjei fölött egyébiránt átsiklanánk. Az NSFC (National Society of Film Critics) 2025-ben a legjobb női főszereplőnek járó díjat Kathleen Chalfatnak ítélte, ezzel pedig százaknak tette elérhetővé, hogy örömüket leljék a veterán színésznő játékában. 
A Tony-jelölt Chalfant az 1970-es évektől játszik színpadon, szerepel filmekben és tévéműsorokban. Megható és emberi portréja az időskori demenciáról és identitás keresésről mindenképpen azt láttatja, hogy az ilyen történetek elkerülhetetlenek, ha meg akarjuk érteni az emberi élet utolsó fejezetét. Kathleen Chalfant kifejező szemein keresztül betekintést nyerünk egy nő küzdelmébe az elmúlással, egy tartalmasan leélt élet befejező szegmensébe. A gyakorlott művésznő egy percig sem sajnáltatja magát a színen, a szentimentális kiugrások helyett Ruth erejére, erősségeire fekteti a hangsúlyt; küzdőszellemére a megküzdhetetlennel. 
A "Familiar Touch" nyomasztó dráma, pedig nem folyik vér, nincsenek ijesztő grafikus jelenetek, amelyek fókuszba helyeznék, mi történhet velünk, amikor a testünk és elménk már nem úgy működik, mint régen. A film érzékletesen, apró snittek segítségével, Ruth személyén keresztül ráirányítja figyelmünket az élet körforgására: sikereinkre, kudarcainkra, hogy mire vagyunk képesek, amikor szárnyal az agyunk és tele vagyunk inspirációval. De arra is, amikor napról-napra egyre inkább elveszítjük egykori önmagunkat, a kapaszkodási szándékra, ami még azzá tesz bennünket, akik vagyunk, végül a szürkeség befogadására, ami olyan, mint egy utolsó tánc, amelyben mindenkinek jut táncpartner. ★★★★★

Nicole Kidman & Harris Dickinson | "Babygirl" (2024)

Romy Mathis (Kidman) vezetői szerepet tölt be egy sikeres vállalkozásban, mindemellett szerető feleség és két gyermek édesanyja. Valami mégis hiányzik az életéből. Férjével ugyanis nem tudja megélni szexuális fantáziáit, ami frusztrálja és megakasztja őt a mindennapokban. Munkahelyén azonnal felfigyel egy sármos gyakornokra, aki gyorsan kitanulja a nő vágyait. Romy és Samuel (Dickinson) veszélyes játékokba kezdenek, amelyek nem csak a nő házasságát, de állását és hírnevét is kockára teszik.
Az, aki szerint Nicole Kidman valami rendkívüli, merész, újszerű szerepet ölt magára az alkotásban, vagy nem ismeri az ausztrál színésznő filmográfiáját, vagy nem akarja elismerni, hogy az Oscar-díjas sztárszínésznő egész karrierje során kihívás teli filmekben működik közre, és sosem hátrál meg a bizarr filmes zsánerektől sem. Kidman színészi játékát két szélsőséges viselkedési forma paprikázza fel, teszi lobbanékonnyá. Egyrészről igyekszik hű maradni a karakter társadalmi hierarchiában betöltött szerepéhez, másrészről a fiatal sráccal megélt szexuális vízióban alárendelt marad, sőt, erre gerjed, ez élteti, ő a 'babygirl', aki azt csinálja, amit mestere parancsol neki. Így láthatjuk a veterán művésznőt a földön vonaglani, önkielégítést végezni és tejet szürcsölni kutyatálból. Bár Romy szégyenérzete fülön csíphető a sztoriban, Kidman, a művész, teljesen átlényegül, nem fél esendőként feltűnni a mozifilmben.
A BAFTA-jelölt Harris Dickinson icipicit még ennél is összetettebb jelenléttel szuperál. Samuel jó emberismerő, tudja, mivel lehet felhevíteni a nőt, s határozott fellépéssel irányítja Romy-t, sokszor pont a lebukás lehetőségét felemlegetve. Dickinson elhiteti a nézővel, hogy mivel ő a fiatalabb, nagyobb eséllyel ő sérül a kapcsolatban, ám ez nem így van. A férfi tudatában van, hogy mit csinál, s teszi azt mesteri kalkulációval és kimértséggel. Habár a duóból, minden téren Dickinson a dominánsabb, a fiatal színész sem képes felülmúlni legjobbját ("Beach Rats" - 2017).
Az erotikus thriller központi témája a szexuális vonzalom, így a néző joggal várja el a filmtől, hogy megteremtse azt a légkört a cselekményben, amitől ez működőképessé válik a karakterek között. Kidman és Dickinson saját nemük vonzó példányai, van is köztük feszültség-teljes szexuális kémia a színen, de mégsem mocskolják be magukat annyira a filmben, mint amennyire kellene. Bevallom, kitárulkozóbb, bevállalósabb jelenetekre számítottam. Amellett, hogy a dráma totálisan fogyasztható a publikum számára, akad egy-két olyan sugallata, ami nem helyénvaló. Először is: semmi gond nincs a szexuális fantáziákkal vagy fétisekkel. Ezek sem nem utalnak beteges hajlamra, sem nem abnormálisak, csak léteznek. Gyermekkori traumára visszavezetni, megmagyarázni, gyökerét keresni pedig nem éppen javallott. Biztonságos keretek között minden ide tartozó szexuális érzésnek van helye az intimitásban. Okvetlen fontos megemlíteni, hogy a “Babygirl” egy házasságban lévő nőt helyez a téma középpontjába, s még ha azt is próbálja nyomatékosítani, hogy valami baj van a főszereplő fantáziálásával, a legnagyobb kivetnivaló, hogy a beteljesülést házasságán kívül éli meg.

Nicole Kidman: ★★★★☆
Harris Dickinson: ★★★★☆

Julianne Moore & Tilda Swinton | "The Room Next Door" (2024)

Martha (Swinton) gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amikor régi kollégája és barátnője, Ingrid (Moore) tudomást szerez a nő állapotáról, azonnal a kórházba siet, hogy vigaszt és támogatást nyújtson neki a nehéz időszakban. Mint kiderül, Marthát kezdeti stádiumban lévő gyógymódokkal próbálják kigyógyítani a betegségből, de ezek csak ideig-óráig használnak. A haldokló nő ellentmondást nem tűrő elhatározásra jut: meg akar halni, saját feltételeinek megfelelő módon. Öngyilkosságra készül, ehhez pedig Ingrid segítségét kéri.
A véletlenek sokszor lehetnek sorszerűek; egyes találkozások életre szóló emlékeket és örök érvényű tapasztalatokat hozhatnak. Ingrid saját könyvdedikálásán értesül Martha állapotáról. Akkor még nem sejti, hogy nem csupán egy látogatást fog tenni beteg ismerősénél a kórházban, de egyszersmind részese lesz Martha hattyúdalának. A két nő egy vidéki házba költözik, hogy felkészüljenek Martha öngyilkosságra: egy zárt, piros ajtó - ez jelzi majd Ingrid számára, hogy barátnője véget vetett az életének.
Mivel zömmel Swinton élvezhette a kritikai ovációt és a díjátadók támogatását, mindenképpen meglepő, hogy a szemlélő mégis inkább Julianne Moore karakterével tud azonosulni a filmben. Az Oscar-díjas Moore realisztikusan ábrázolja a tehetetlenség érzését, amit mindannyian érzünk, amikor egy adott helyzetben nincs beleszólásunk az események alakulásába, csak sodródunk az árral, egyik pillanatról a másikra. Bár nem fizikai fájdalom ül ki a veterán színésznő arcára, tökéletesen megmutatkozik a lelki dilemma rajta, ahogy jelenetről-jelenetre egyre passzívabb a történetben; szerepe szerint beletörődik az elkerülhetetlenbe, szerényen és csendesen szenved, alárendelve magát barátnője haláltusájának.
Az Oscar-díjas Tilda Swinton Martha szerepében a maga módján excentrikus, erősnek mutatja önnönmagát, vannak olyan princípiumok, amelyekből nem enged. Jóllehet belül üvölt, hadakozik magával. Végtére is mit tesz az ember, amikor ténylegesen tudatosul benne, hogy halandó?! Swinton olvasatában a középkorú szereplő rapszodikusan éli meg az elmúlást. Egyszer kifakad, máskor az ablakon bámul ki és a rég múltról nosztalgiázik. Swinton játéka tehát emberi, de valamicskét személyes marad - nem engedi közel magához a nézőt, ami azért csalódás, mert felettébb izgalmas az érzelemskála, amit megmutat a színen.
Az Oscar-díjas rendezőzseni, Pedro Almodóvar első angol-nyelvű rendezése két szegmensre osztható. A film első fele egyfajta “évődésre” hajaz, amelyben a legtöbb jelenet egy különálló történet, befejezetlen snittekkel, azoknak néha már túláradó szentimentális és melodramatikus elbeszélő módjával. Az alkotás második szegmense pedig egyrészt szól a remény hagyott és ijesztő várakozásról (Ingrid részéről), illetve az örök megnyugvás iránti vágyról (Martha részéről). S mindennek összekapcsolása, összekapcsolódása teszi ki a film üzenetét: Mindenki máshogy reagál az élet hullámvölgyeire, ki vagyok én, hogy pálcát törjek a másik döntése felett?!
Almodóvar nem kíván megfelelni a társadalom halálról alkotott koncepciójának; haldokló főszereplőjének döntési lehetőséget kínál, feltételezi, hogy az értelmiségi, ötvenes nő el tudja dönteni, mit akar, meddig akarja viseli a sikertelen kezelések kudarcát.
A spanyol-ajkú direktor határozott álláspontja, amennyiben nem szeretne vitát nyitni a morális kérdéséről kétségkívül felüdítő, szabad és modern-felfogású. Mindösszesen egy karakter képviseli azt az álláspontot, miszerint az öngyilkosság bűn, s bűnpártolás elítélendő, de őt is gyorsan lezavarja a narratíva, véget ér a film, mielőtt harc indul a vélemény különbözetek között.
Mindezeket leírva és konstatálva, az a megsemmisítő lelki-szellemi felemelkedés azért nem jelentkezik a dráma képkockáin, a rendezőtől és a színészektől is láttunk már monumentálisabb munkákat.

Julianne Moore: ★★★★★
Tilda Swinton: ★★★★☆

Karla Sofía Gascón | "Emilia Pérez" (2024)

A háttérbe szorult és kihasznált, morális kódexét félre dobó ügyvédnő (Zoë Saldana) és a mexikói kartell fontos illetősége (Gascón) paktumra jutnak, amelyben az ügyvédnő segít a férfiból nővé válni vágyó Manitas Del Monte-nek (később Emilia) felszámolni a múltat és változást hozni számára, amivel persze ő is jól jár. Viszonyuk érdekből barátsággá lesz, s közös történetük elkíséri őket a következő években.

Emilia évtizedek óta él olyan testben, amit nem érez magáénak. Vívódik, tusakodik, mitévő legyen. Mivel a mexikói kartell központi alakja, nehezebb dolga van, mint sorstársainak. Ha arra a döntésre jut, hogy belekezd a nemi identitás megerősítő műtétbe, hátra kell hagynia családját, gyermekeit és előző életét, ha viszont férfi marad, hamarosan beleőrül a nemi identitása okozta lelki válságba. Emilia legvégül arra az elhatározásra adja a fejét, hogy belevág a műtétbe és hátra hagyja addigi életét. Egy szülő azonban sosem tud gyermekei nélkül élni, így a nőnek újabb dilemmával szükséges megverekednie: bevonja-e gyermekeit új életébe, s ha megteszi, milyen árat szükségszerű megfizetnie a boldogságáért?!

A spanyol-ajkú Karla Sofía Gascón, csak mint a címszereplő, biológiai férfiként kezdte meg életét, azaz Emilia Pérez átváltozásának összes vele futó testi-lelki folyamatát ismeri, tudja az ezzel járó próbatételeket. Mindazonáltal nem gondolom, hogy könnyű dolga lenne a szerepben, hisz be kell engednie a nézőt az intim szférájába, ki kell tárulkoznia és nem csak transznemű nőként, de heteroszexuális férfiként is meg kell mutatkoznia a színen.

Muszáj elismerni, hogy magában a szerepben lehetne több kakaó, de Gascón legalább két jelenetben megsemmisítő jelenléttel bír (már-már libabőrös a néző), így nem kérdés számomra, ki a film igazi sztárja, s kinek a színészi ténykedése jut eszembe egy héttel a film megtekintése után is.
Habár nem prototípus, az "Emilia Pérez" gyorsan növekvő népszerűsége mindenképpen azt jelzi, hogy a transznemű egyénekről szóló történeteknek van helye a modern-kori filmvásznon. Igaz, hogy a drámát érthetetlen módon musical dalbetétek, beszélő-éneklő snittek gyengítik, amelyek egyáltalán nem illenek az alkotásba, vagy a toplák szkript a telenovellák szentimentális, néhol már zavaróan gyatra alkotóelemeivel dolgozik, azért vannak momentumok, amelyek (főleg Karla Sofía Gascón-hoz köthetően) maradandó élményt szereznek a nézőnek. ★★★★★

June Squibb | "Thelma" (2024)

Miután Thelmát (Squibb) átejti egy telefonos csaló, az asszony eltökéli, hogy visszaszerzi az elcsalt pénzt és megmutatja a világnak, hogy vele aztán nem lehet packázni. Mivel családja túlságosan félti a nőt, régi barátjával (Richard Roundtree) kerekednek fel, hogy kiderítsék, ki áll a bűntény mögött. Utazásuk során megannyi kalandban lesz részük; megküzdenek a technika ördögével, korukból adódó testi hátrányaikkal, ráadásul, még egymással is.

A kilencvenes éveiben járó Thelma unalmas hétköznapjait tölti tágas otthonában. Férjét két évvel korábban veszítette el, de gyorsan megtanult adaptálódni; önálló, ellátja magát, sőt, még a számítógéppel is megismerkedik. Unokájával (Fred Hechinger) különösen jó a kapcsolata, a fiatal fiú sok időt tölt nála, s bevezeti a modern világ vívmányainak ismereteibe. Thelmát hideg zuhanyként éri az a telefonos csalás, amiben tízezer dollárt csalnak ki tőle. Tehetetlennek és butának érzi magát, amiért bedőlt a csalónak. A rendőrség nem kooperatív, így Thelma elhatározza, hogy akcióba lendül és ő maga tesz pontot az ügy végére.

Az Oscar-jelölt June Squibb sohasem tartozott az A-listás színésznők közé Hollywoodban; bár több, mint hetven évet lehúzott az álomgyárban, Thelma az első filmes főszerepe. Egyrészről szívfacsaró, hogy sok művész kiszorul a nagyobb lehetőségekből, hogy újra és újra ugyanaz a tíz A-listás színésznő építhesse a karrierjét, másrészről felemelő látni, hogy vannak olyan rendezők (mint Josh Margolin), akik egy 95 éves veteránt is el tudnak képzelni filmjük főszerepében.

Squibb eksztatikus szívvel ugrik a szerepbe, százszázalékosan beinhalálja a címszereplő érzéseit, amivel egy részről talán ő is tud azonosulni. A veterán színésznő megcáfolja az idős emberekkel kapcsolatban kialakult értéktelen látásmódot, amiben cselekvőképességük hiányára hivatkozva a társadalom már nem számol velük meghatározó élethelyzetekben. Persze, az időskorral járó botladozások is teret kapnak a cselekményben, de nem erre, hanem a buzgó tenni akarásra helyeződik a nyomaték.

A "Thelma" ugyanarra a sémára épül fel, mint "Az unoka"; csakhogy itt nem az áldozat egyik hozzátartozója, hanem maga az átejtett indul útnak, hogy igazságot szerezzen magának, ami lényegesen izgalmasabb koncepció, mint előbbi. Üdítő, hogy a "Thelma" nem véres megtorlással operál - örök üzenetet hordoz magában: együttérzéssel és szeretettel is lehet harcolni az igazunkért. Emellett a családi kötelékek fontossága és a méltóságteljes módon megélt öregedés témái is megjelennek a film képkockáin, amelyek eredetivé teszik az alkotást. ★★★★★

Ryan Gosling | "The Fall Guy" (2024)

Colt Seavers (Gosling), a kaszkadőrmester, egy balul sikerült kaszkadőrmutatvány után feladja hollywoodi karrierjét és elvonul a világtól. Önpusztító életmódjából régi producer ismerőse, Gail Meyer (a barna parókában elbűvölően modoroskodó Hannah Waddingham) húzza ki. Gail azzal csábítja Seaverst a munkába, hogy egykori szerelme, Jody Moreno (Emily Blunt) bemutatkozó filmjét rendezi, és számít a férfi segítségére. Hamarosan azonban kiderül, hogy Seaverst nem csupán tehetsége miatt hívták vissza a munkába: egy bonyolult terv részeként bűnbaknak akarják felhasználni egy gyilkossági ügyben. Amikor az összeesküvés lelepleződik, Coltnak minden leleményességét fel kell használnia ahhoz, hogy ne csak a becsületét tisztázza, de túl is járjon a bűnözők eszén.
A háromszoros Oscar-jelölt Ryan Gosling a kaszkadőrmester szerepében teljes mértékben átadja magát a David Leitch-rendezte parádés helyzetkomikumnak. Nem küszködik rossz rendezői intuíciókkal, ötletes, eredeti, friss humorral és profizmussal viszi a vállán az alkotás főszerepét, mindeközben bizonyítja, hogy nem hiába korosztályának egyik legjobb színésze. Még azt is megkockáztatom, hogy az Oscar-jelölt Emily Blunt-ra sincs szüksége ahhoz, hogy a zsáner komolytalanságától függetlenül megteremtse a karakter mélységeit, s karizmatikus jelenlétével előre vigye az akció-vígjáték narratíváját, ami neki köszönhetően jut sziporkázó és grandiózus csúcsra a fináléban.
A "The Fall Guy" a kaszkadőr közösség áldozatkész munkáját hivatott kiemelni, s felhívni a figyelmet arra, hogy nélkülük nincs látványos autós üldözés, épületek közötti mutatványozás vagy tusakodás egy mozgó vasúti szerelvény tetején. Ebből kifolyólag a film egyszerre szórakoztat és szócsöve a változásnak: a kaszkadőrök nem kívánnak a továbbiakban névtelenek maradni, s nekik is megjár az életre szóló megbecsülés Hollywoodban (pl: saját kategória az Oscar-díjon), nem csupán azoknak a sztároknak, akik learatják helyettük a babérokat a színen. ★★★★★