Tim Robbins | "Marjorie Prime" (2017)

A film a jövőben játszódik, amikor már a halál állapota sem végleges, hisz a technika fejlődésének köszönhetően az emberek hologram formájában ragaszkodhatnak elhunyt szeretteikhez. Betáplálva a rendszerbe az elhunyttal való közös élményeket, pillanatokat pedig olyanná tehetik a programot, mint ha a házastársuk vagy édesanyjuk még mindig életben lenne.
A "Marjorie Prime" etikailag abszurd, de ötletes. A kivitelezés viszont repetitív, több szegmensen át ugyanarra a trükkre építi magát, ami a film harmadik szakaszában már nem hozza a kívánt hatást. Ráadásul nagyon sok a lassú, párbeszéddel tűzdelt jelenet, ami eltompítja a koncepciót. A sok dialógus ellenére azonban hiányzik a karakter-ismeret. A szemlélő csak kis dózisban ismeri meg a karaktereket és a történetüket, így nem is tud azonosulni velük.
Az Oscar-díjas Tim Robbins karaktere talán a legjobban kidolgozott szereplő, és mégis neki jut a legkevesebb nagy színészi pillanat a filmben. Robbins alakítása tehát nem azért ragad meg a nézőben, mert filmes kolléganőihez (Geena Davis és Lois Smith) hasonlóan több jelenetben könnyes szemmel nosztalgiázva cseveg a színen, hanem mert általa jut el a néző is a konklúzióra, miszerint az ember hiába próbálja meg életre kelteni a múltat, az illúzió sosem nyúlhat túl a meghatározott kereteken. A forgatókönyv terve végig az, hogy az utolsó percre lerombolja a saját ötletét, Robbins pedig letisztult közvetítő eszköze ennek frappáns és igaz tanulságnak. ★★★☆☆