A 2018-as "Private Life" c. alkotáshoz nem készült magyar szinkron, így nincs honosított címe – egy középkorú házaspár Richard (Giamatti) és Rachel (Kathryn Hahn) gyermekvállalási megpróbáltatásairól szól. Mivel fiatal korukban a karrierjüket helyezték előtérbe, későn eszmélnek rá, hogy szeretnének gyermeket. Mindenféle módot és lehetőséget megragadnak, hogy valahogy gyerekük lehessen; legyen ez adoptálás, mesterséges megtermékenyítés vagy egy béranya igénybevétele. Kapcsolatuk egyre jobban megsínyli a folyamatos kudarcokat, amik csak halmozódnak az évek során, viszont nem tudják elengedni se egymást, se a reményét egy közösen nevelt gyermeknek.
A kétszeres Oscar-jelölt Paul Giamatti egy tőle megszokott remek alakítást hoz a filmben. Rendkívül visszafogott, minimalista, de annál többet eláruló mimikájából és testbeszédéből egyértelműen átjön a hatalmas szívvel rendelkező és empátiával átitatott karaktere. Richard legbelül megtört és fáradt, de kapaszkodik a reménybe, családjába, emberi kapcsolataiba. Folyton aggódó feleségének érzelmi kavalkádját rengeteg türelemmel és lelket erősítő megjegyzéssel próbálja kezelni. Hahnnal abszolút kiegészítik egymást - ritkán látni ennyire jó kémiát házaspárt játszó művészek között.
Giamatti karakterének egyetlen kirohanása van a drámában és nem feltétlenül olyan, mint amire a néző gondolna. Amikor elpattan az utolsó lelki tartózsinór is, a megfáradt, megtört férfi összeszedi utolsó erejét és az őt ért igazságtalanságoktól fűtve, minimálisan felemeli a hangját egy orvossal szemben. Ez még számára is karakteridegen; szégyen és félelem látható az arcán, s biztos benne, hogy a reprodukciós központban ülők őrjöngő mániákusnak nézik. Bocsánatot kér, de látszik az összes váróteremben ülőn, hogy nem ítélkeznek, megértik őt, hisz végső elkeseredésükben mindannyian ugyanazért vannak az épületben. Számomra ez a jelenet az, ami kiváltképpen bemutatja a karakter lelkivilágát.
A film teljesen mellőzi a sztereotípiákat és kibontott, tényleges, hús-vér emberi karaktereket kapunk. Megértjük kirohanásaikat és átérezzük félelmüket.
A rendkívül jól összerakott alkotás visszafogott, részletes, szívbe markoló alakításokkal és minden problematikus cselekmény ellenére a szereplők annyira nyitottan kommunikálnak egymással, hogy a nehéz téma dacára sem érzi magát szomorúnak az ember, inkább melegséggel, reményteljes előrelátással tölti el a történet. Több ilyen megvalósítású független kisfilmre lenne szükség Hollywoodban. ★★★★☆
A kétszeres Oscar-jelölt Paul Giamatti egy tőle megszokott remek alakítást hoz a filmben. Rendkívül visszafogott, minimalista, de annál többet eláruló mimikájából és testbeszédéből egyértelműen átjön a hatalmas szívvel rendelkező és empátiával átitatott karaktere. Richard legbelül megtört és fáradt, de kapaszkodik a reménybe, családjába, emberi kapcsolataiba. Folyton aggódó feleségének érzelmi kavalkádját rengeteg türelemmel és lelket erősítő megjegyzéssel próbálja kezelni. Hahnnal abszolút kiegészítik egymást - ritkán látni ennyire jó kémiát házaspárt játszó művészek között.
Giamatti karakterének egyetlen kirohanása van a drámában és nem feltétlenül olyan, mint amire a néző gondolna. Amikor elpattan az utolsó lelki tartózsinór is, a megfáradt, megtört férfi összeszedi utolsó erejét és az őt ért igazságtalanságoktól fűtve, minimálisan felemeli a hangját egy orvossal szemben. Ez még számára is karakteridegen; szégyen és félelem látható az arcán, s biztos benne, hogy a reprodukciós központban ülők őrjöngő mániákusnak nézik. Bocsánatot kér, de látszik az összes váróteremben ülőn, hogy nem ítélkeznek, megértik őt, hisz végső elkeseredésükben mindannyian ugyanazért vannak az épületben. Számomra ez a jelenet az, ami kiváltképpen bemutatja a karakter lelkivilágát.
A film teljesen mellőzi a sztereotípiákat és kibontott, tényleges, hús-vér emberi karaktereket kapunk. Megértjük kirohanásaikat és átérezzük félelmüket.
A rendkívül jól összerakott alkotás visszafogott, részletes, szívbe markoló alakításokkal és minden problematikus cselekmény ellenére a szereplők annyira nyitottan kommunikálnak egymással, hogy a nehéz téma dacára sem érzi magát szomorúnak az ember, inkább melegséggel, reményteljes előrelátással tölti el a történet. Több ilyen megvalósítású független kisfilmre lenne szükség Hollywoodban. ★★★★☆
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése