A duál-nyelvű dráma a családi konfliktusokat művészettel igyekszik csillapítani. Egy apa (Skarsgård) közeledési szándékát mutatja be lányai felé (Renate Reinsve & Inga Ibsdotter Lilleaas), akik gyermekkori sérelmeik okán nehezen viselik a férfi jelenlétét, ami újabb és újabb érzelmi csatározásokba torkollik.
Bevallom, hogy a svéd színész munkásságát nem annyira ismerem - hét-nyolc filmben láttam csak, főleg hollywoodi produkciókban, de különösebb hatást nem tett rám. Pedig Skarsgård 1968-ban, közel hatvan éve kezdte pályafutását, s tűnik fel nemzetközi és amerikai alkotásokban, illetve sorozatokban. Bizonyos tehát, hogy személyes vakfoltom az, hogy ennyire tudatlan vagyok vele kapcsolatban.
Az Oscar-jelölt színész karaktere szerint egy rendezőt alakít, aki inkább szakmai sikerekben gazdag, mintsem a családi életében kiegyensúlyozott. Idősödő fejjel új filmötletbe veti bele magát; színésznő lányát próbálja meggyőzni, hogy játssza el filmjében a főszerepet. Nora engesztelhetetlen, nem tudja megbocsátani apjának, amiért elhagyta a családját, így Gustav arra kényszerül, hogy másik partnert találjon projektjéhez egy ígéretes fiatal, amerikai színésznő személyében (Elle Fanning).
Életünk végéhez közeledve sokszor átértékelődik a múlt, s válnak azok a lezáratlan konfliktusok prioritássá, amiket elnyomtunk magunkban. Stellan Skarsgård a megbánás és újbóli találkozás lehetőségének érzésével ugrik bele a karakterébe, s ömlengő drámaiság nélkül szemlélteti egy édesapa visszakapcsolási célját családjához. Ehhez segítségül saját művészetét hívja, azt, ami az ő terepe, s ahol biztonságos keretek között bír létezni. Ahogy apai énjét keresi új filmje segítségével, folyamatosan félrekommunikál, ami tovább késlelteti abban, hogy megbocsátást nyerjen.
Skarsgård alakítása naturalista, nyers, azaz egy olyan férfit mutat be, aki nem másokat manipulálva akarja előhívni magában a szülői törekvést, hanem azt demonstrálja, hogy ő csak a művészete által tudja megmutatni gyermekeinek, mi az a szeretet, s ő hogy tud szeretni.
Az "Érzelmi érték" első fele szinte tökéletes. Bemutat egy gyönyörű házat, ami generációk sokaságának ad otthont, s amelynek “egyénisége” van. Az épület az ott élők minden rezdülését falaiban hordozza, s az évek alatt emberi életutak beteljesedésének lesz szemtanúja. A dráma második fele egy kicsit leül, hisz míg Skarsgård és Fanning párosa előreviszik a film cselekményét, addig dinamikai szempontból a Reinsve-Lilleaas duó agóniája kiszorítja a levegőt az előrehaladó történetmesélésből. Ettől függetlenül tény és való, hogy a szereplőgárda a film legerősebb eleme. Megnyerő még a bájos nosztalgia, s az, hogy Joachim Trier megmarad a realizmus keretein belül, úgy ábrázolja az élet történéseit, ahogyan valójában működnek. Megannyi gyötrődés után a befejezés is kedves: elhinti a továbblépés esélyét, ami az idő múlásával sok sebet képes begyógyítani. ★★★★☆
Bevallom, hogy a svéd színész munkásságát nem annyira ismerem - hét-nyolc filmben láttam csak, főleg hollywoodi produkciókban, de különösebb hatást nem tett rám. Pedig Skarsgård 1968-ban, közel hatvan éve kezdte pályafutását, s tűnik fel nemzetközi és amerikai alkotásokban, illetve sorozatokban. Bizonyos tehát, hogy személyes vakfoltom az, hogy ennyire tudatlan vagyok vele kapcsolatban.
Az Oscar-jelölt színész karaktere szerint egy rendezőt alakít, aki inkább szakmai sikerekben gazdag, mintsem a családi életében kiegyensúlyozott. Idősödő fejjel új filmötletbe veti bele magát; színésznő lányát próbálja meggyőzni, hogy játssza el filmjében a főszerepet. Nora engesztelhetetlen, nem tudja megbocsátani apjának, amiért elhagyta a családját, így Gustav arra kényszerül, hogy másik partnert találjon projektjéhez egy ígéretes fiatal, amerikai színésznő személyében (Elle Fanning).
Életünk végéhez közeledve sokszor átértékelődik a múlt, s válnak azok a lezáratlan konfliktusok prioritássá, amiket elnyomtunk magunkban. Stellan Skarsgård a megbánás és újbóli találkozás lehetőségének érzésével ugrik bele a karakterébe, s ömlengő drámaiság nélkül szemlélteti egy édesapa visszakapcsolási célját családjához. Ehhez segítségül saját művészetét hívja, azt, ami az ő terepe, s ahol biztonságos keretek között bír létezni. Ahogy apai énjét keresi új filmje segítségével, folyamatosan félrekommunikál, ami tovább késlelteti abban, hogy megbocsátást nyerjen.
Skarsgård alakítása naturalista, nyers, azaz egy olyan férfit mutat be, aki nem másokat manipulálva akarja előhívni magában a szülői törekvést, hanem azt demonstrálja, hogy ő csak a művészete által tudja megmutatni gyermekeinek, mi az a szeretet, s ő hogy tud szeretni.
Az "Érzelmi érték" első fele szinte tökéletes. Bemutat egy gyönyörű házat, ami generációk sokaságának ad otthont, s amelynek “egyénisége” van. Az épület az ott élők minden rezdülését falaiban hordozza, s az évek alatt emberi életutak beteljesedésének lesz szemtanúja. A dráma második fele egy kicsit leül, hisz míg Skarsgård és Fanning párosa előreviszik a film cselekményét, addig dinamikai szempontból a Reinsve-Lilleaas duó agóniája kiszorítja a levegőt az előrehaladó történetmesélésből. Ettől függetlenül tény és való, hogy a szereplőgárda a film legerősebb eleme. Megnyerő még a bájos nosztalgia, s az, hogy Joachim Trier megmarad a realizmus keretein belül, úgy ábrázolja az élet történéseit, ahogyan valójában működnek. Megannyi gyötrődés után a befejezés is kedves: elhinti a továbblépés esélyét, ami az idő múlásával sok sebet képes begyógyítani. ★★★★☆
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése