Epekedő, tágra nyílt szempár, hevesen lüktető mellkas, és egy álom, amire évtizedek óta vár, s ami pillanatok múlva beérik. Csakhogy nem érik be, most nem, talán sosem fog. Az Oscar-díjat Mikey Madison kapja. Rajongók tízezrei csalódnak, sokan nyomdafestéket nem tűrő stílusban sérelmezik a döntést, mások szolidabban, de határozottan kántálják az online térben: “Demi pedig megérdemelte volna…”
Rajtam mérhetetlen csalódás lesz úrrá, de tudom, hogy sok filmrajongó barátomon is. Hisz erre vártam, vártunk egész évben - hogy egy unalmas, kiszámítható díjszezon megkoronázásaként, ne hétköznapi győztest ünnepelhessünk a női főszereplők kategóriájában, hanem egy modern-kori zseniális horror film főszereplőjét, egy olyan hollywoodi sztárét, akiről soha, senki nem gondolta, hogy egyszer köze lesz az Oscar-díjhoz.
Moore az 1980-as évek óta tényező, igaz, az idő múlásával, egyre kevesebbszer találkozunk vele a nagy képernyőn. Saját szavaival élve: “30 évvel ezelőtt egy producer azt mondta nekem, hogy én egy "popcorn színésznő" vagyok, és akkor ezt úgy értettem, hogy nekem ez nem engedett - utalva legújabb sikerfilmjére - hogy szerepelhetek olyan filmekben, amelyek sikeresek, sok pénzt hoznak a kasszára, de nem kaphatok elismerést a munkámért”.
Hollywood különös hely. Sokszor varázslatos, máskor rideg és előítéletes. Van, hogy égig emel, vagy a földbe tipor. Egy biztos: mindennek és mindenkinek van lejárati dátuma. Ahogy a névtelen producer állította, Demi Moore-nak évtizedekig egy feladata volt: szexuális kisugárzásával eladni átlagon aluli rendezők silány-minőségű filmjeit. Vannak, akik szexszimbólumnak, mások modellnek tartották, de senki sem vette komolyan, s egészen a "Ghost" (1990) c. film bemutatásáig a kritikusokat sem győzte meg arról, hogy van helye a kétszeres Oscar-díjas Jodie Fosterhez vagy Oscar-díjas Julianne Moore-hoz hasonló komoly pályatársak között. A "Ghost" azonban sikert aratott és Demi Moore immáron bizonyított drámai színésznőként. A renomé-növelő pillanat ellenére, a “popcorn színésznőből” elsőrangú művésszé történő átavanzsálódás sajnálatos módon itt megrekedt, ami részben azért lehetett, mert a "Ghost" legfényesebb csillaga mindennek dacára sem Demi Moore volt, hanem Whoopi Goldberg, aki briliánsan játékos performanszával a Legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-szobrot is elnyerte.
Nem tudom elképzelni, hogy milyen törést okozhat a lélekben, hovatovább az egóban, amikor rád néznek, és csak egyfajta munkára predesztinálnak, ahelyett, hogy ha már jelen vagy, legalább megpróbálják kitalálni, hogy miben vagy még jó. Demi Moore hosszú évekig tűrt egy hímsoviniszta rendszerben, amely csak egy típusú munkára alkalmazta, és csakis addig, amíg megítélésük szerint fiatal és kívánatos volt. Több, mint negyven évvel később a "The Substance" sorsfordító, karriercsúcs szerepe kellett ahhoz, hogy észrevegyék: Demi Moore nem akármire képes, ha egy bombasztikus forgatókönyvet adnak a kezébe.
Magyar címén "A szer" pontosan az álomgyár azon árnyoldalait hivatott fekete humorral és realisztikus ábrázolással bemutatni, amelyben az idősödő nőket leváltják fiatalabbakra. Moore részvétele a háromszoros Oscar-jelölt Coralie Fargeat projektjében, nagy bemutatás azoknak a stúdiófőnököknek és rendezőknek, akik sohasem adtak a ma már veterán művésznek talentumához mért szerepeket. Mindezzel nem csak a színésznőt, de a nézőket is megfosztották attól az élménytől, hogy Moore-t presztízsszerepekben csodálhassuk, s részesei legyünk annak, mennyit fejlődik szerepről-szerepre.
Mikey Madison lenyűgöző az átvert és büszkeségétől megfosztott Ani szerepében, és százszázalékosan beleillik az Amerikai Filmakadémia preferenciái közé ebben a kategóriában, mégsem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy hiányzik belőle az a plusz faktor, ami egy hozzá hasonló fiatal, újonnan felbukkanó színésznőt népszerűvé tehet a szavazók körében. Gondolok itt az Oscar-díjas Jennifer Lawrence-re vagy a kétszeres Oscar-díjas Emma Stone-ra, akik nem csak a filmvásznon, de a való életben is magukba bolondították az ember tömegeket; akiket kedves, bájos, ugyanakkor vonzó és önazonos természetükért is szerettek a nézők, ami vélhetőleg hozzásegítette őket az Oscar-szoborhoz is.
Ezzel persze nem azt állítom, hogy Madison ne lenne karizmatikus, tehetséges, vagy szerethető, mindössze annyit, hogy a 2024/25-ös díjszezon során elmaradoztak vele azok az interjúk, szereplések, amelyek bejárták volna a világhálót és nagyobb népszerűséget hoztak volna neki. Azt is fontos megjegyezni, hogy Mikey Madison azután vált tényezővé a női főszereplők kategóriájában, miután az MI-botrány (azaz mesterséges intelligencia, angolul: AI) és a rasszista, homofób tweet-ek véget vetettek a "The Brutalist" és az "Emília Perez" komoly esélyeinek. A "Conclave" izgalmas, de Hollywoodra szabott koncepciója megosztó volt a vallásosok között (kérdés, milyen aktualitással bírt volna a 2025-ös pápaválasztás, amennyiben az a szavazás alatt esik meg), így az "Anora", mint legkevésbé ártalmas alternatíva lépett fel a jelöltek között, ami Madison győzelmét jelentősen elősegítette.
Magyar idő szerint 2025. március 3-án hajnalban az "Anora" összesen öt Oscar-díjat nyert a Legjobb film, Legjobb rendező (Sean Baker), Legjobb női főszereplő (Madison), Legjobb eredeti forgatókönyv (Baker) és a Legjobb vágás (ismét Baker) kategóriájában. Sean Baker, aki korábban színészi Oscar-jelölésig segítette Willem Dafoe-t a "The Florida Project" (2017) c. drámáért, talán sosem hitte, hogy egyszer pont ő írhat történelmet, mint az első rendező-író-producer-vágó, aki négy Oscar-díjat vihet haza ugyanazért az alkotásért. Mellette csak Walt Disney-nek sikerült ez a bravúr 1953-ban, igaz, ő négy különböző filmért zsebelt be ennyi díjat.
Tulajdonképpen nincs azzal probléma, hogy Mikey Madison nyerte az Oscar-díjat - logikus döntés született az "Anora" véghajrázásával. A bosszankodás abból ered, hogy a szakma kegyetlen játékot űzött a veterán Demivel, akivel elhitették, hogy van esélye győzni. Teljességgel elég lett volna csak a jelölés, sőt, több, mint elég. De a Golden Globe-díj és a SAG-díj után teljesen jogosan várhatta a színésznő, hogy őt koronázzák győztessé.
Az első tanulság az, hogy sose fogadj olyan film ellen, ami olyan prominens esélyekkel indul az Oscar-díjátadónak, mint az "Anora". A második pedig, hogy egy megosztott versenyben nagy valószínűséggel a fiatal tehetségnek van nagyobb támogatottsága idősebb kolléganője ellenében (2024: Mikey Madison/Demi Moore; 2016: Emma Stone/Isabelle Huppert; 2012: Jennifer Lawrence/Emmanuelle Riva; 2010: Natalie Portman/Annette Bening; 2008: Kate Winslet/Meryl Streep; 2007: Marion Cotillard/Julie Christie; 2005: Reese Witherspoon/Felicity Huffman). A harmadik: ez a kategória szinte kizárólagosan a kaukázusi bőrszínű művészeké (nagy sóhajtás), kevés esély van rá, hogy színes bőrű győztest avat az Amerikai Filmakadémia (2023: Emma Stone/Lily Gladstone; 2020: Frances McDormand/Andra Day; 2019: Renée Zellweger/Cynthia Erivo; 2011: Meryl Streep/Viola Davis); 2009: Sandra Bullock/Gabourey Sidibe). Bizony hinni kell a statisztikáknak, nem árulnak zsákbamacskát.
S, lesz-e folytatás, látjuk-e még Demi Moore-t valaha aranyszobrocskával a kezében, vagy egyáltalán a "The Substance" c. filmhez hasonló minőségi produkcióban? Nem fogadnék rá nagy tételekben. Nem azért, mert rosszindulatú vagyok, csupán ismerem a hollywoodi-módit. Míg egy brit vagy francia színésznőre hatvan vagy hetven évesen is számítanak, Hollywoodban csak kivételes esetben juthatsz nívós szerephez ötven felett.
Mi marad tehát Demi Moore-nak? Az, hogy nevéhez örökre társítani fogják a magasztos Oscar-jelölt titulust. Nem olyan szörnyű bánásmód ez. Több tízezer színész, hasonló álmokkal, munka etikettel és tehetséggel még ennyit sem ér el karrierje során, pár százan meg csak ennyit. S, ami ezen is túlmutat: a filmrajongók még évtizedekig felemlegetik majd azt, hogy
Demi Moore megérdemelte volna a díjat. Hiszem, hogy egyszer, a távoli jövőben, egy másik szavazótestület belátja, hogy a biográfiák, a független, kis költségvetésű drámafilmek és a nagyívű, látványos Oscar-barát musicalek mellett a horror/thriller műfaja is értékelendő, s nem szalasztják el újra és újra díjazni azokat a művészeket, akik ebben a zsánerben jeleskednek.
További olvasmányok Lendvai András (Index, 2025.02.08.):
"Akkora port kavart A brutalista, hogy az Oscar-díj szabályzatát is módosíthatják"
