Angelina Jolie | "Changeling" (2008)

Az 1920-as évek Los Angelesében járunk. Christine Collins (Jolie) egyedül neveli kilencéves fiát, Walter-t (Gattlin Griffith). Anya és fia rendezett körülmények között élnek, a nő szupervízorként dolgozik egy telefonközpontban és mindent elkövet annak érdekében, hogy egyedülálló édesanyaként helyt álljon a napi feladatokban és a gyermeknevelésben. Amikor Walter egy nap eltűnik, míg a nő munkában van, Christine azonnal felkeresi a helyi rendőrséget, remélve, hogy segítséget nyújtanak a gyermek megtalálásában. A los angelesi rendőrkapitányság azonban nem segítőkészséggel, hanem vádaskodással reagál a megkeresésre, s korrupt módszerekkel próbálja aláásni Christine tekintélyét. Meghurcolják és őrültnek titulálják, ennek dacára Christine nem adja fel, semmitől nem retten vissza. Összes erejét arra összpontosítja, hogy fiát épségben meglelje. A film igaz történeten alapul.

Az Oscar-díjas Angelina Jolie a modern kor egyik legismertebb hollywoodi színésznője; minden címlapon ott virít a fényképe: legyen szó színészi munkásságáról, családjáról vagy jótékonysági tevékenységéről. Ezért is érdekes választás Christine Collins szerepének eljátszására, hisz legtöbben nem ilyen és ehhez hasonló korszakos dráma főszerepére képzelnék el a színésznőt.
Persze egy rátermett filmszínésznő mindenre képes, mindamellett egy híres és népszerű művész esetében kétszer olyan nehéz eladni az adott szerepet, mivelhogy mindenkiben élénken él egy nyilvános imázs róla. Jolie nem ijed meg kilépni a felszínes akciófilmek világából vagy hátrahagyni azt a szexszepilt, amit valamennyi alkotásban elvárnak tőle; célja, hogy úgy mutassa be a fiát megszállottan kereső édesanyát, ahogy az méltó az események tragikus kifejletéhez mérten. Jolie az eredeti, létező személy lélektérképe alapján mozog a színen, mérhetetlen reménységgel a szívében. Jól láthatóan azonosulni tud a karakterrel, végtére ő is édesanya, annál pedig kevesebb szomorú szituáció van az életben, amikor egy szülő saját gyermeke épségért aggódik. Több jelenetben személyes érzelmei is elviszik a színésznőt, ugyanakkor pont ez a pallérozatlan, már-már állati őserő kell ahhoz, hogy hiteles legyen a színen, hisz melyik édesanya tudja visszafogni magát, mikor gyermekével kapcsolatban próbálják meghazudtolni őt. 
Az “Elcserélt életek” módfelett lehangoló alkotás. A főszereplő véget nem érő bizakodása ellenére a valóságban megtörtént eset iszonytató végkimenetele végig ott kísért a film képkockáin; nincs hollywoodi glamúr, nyomasztó háttérzene kíséri Collins pokoljárását, a fel-feltűnő reményszikrát követő szívttépő csalódásait.
A négyszeres Oscar-díjas Clint Eastwood nem csak ezt az alkotást jegyzi a 2008-as évben; ugyancsak ő rendezte és szerepelt a “Gran Torino” című drámában, amely hasonlóan az említett év legjobbjai közé tartozik. Eastwood tehát rácáfol azokra az előítéletekre, miszerint egy bizonyos kor felett ellustul a kreatív elme és nem képes újat mutatni; elsőrangú rendezői hozzáértés szükséges ahhoz, hogy valaki két ennyire különböző filmet kimagaslóan alkosson meg. ★★★★★

Cynthia Nixon | "Sex and the City" (2008)

Miranda Hobbes (Nixon) dolgozó nő, édesanya, a négyes new yorki baráti társaság leginkább földön járó tagja, aki meglehet nem élvez olyan privilégiumokat, mint a többiek. Azt a női archetípust jeleníti meg, aki az élet labirintusában az újabb és újabb felbukkanó problémákat kerülgetve nem veszi észre, hogy férjétől elhidegült és házassága megromlott. Amikor Miranda férje, Steve (David Eigenberg) bevallja, hogy megcsalta a nőt, Miranda összeomlik és magába borul: nem tudja, hogyan tovább; vajon létezik megbocsájtás, vagy újra kell építenie az életét a semmiből?  

A kétszeres Emmy-díjas, kétszeres Tony-díjas és Grammy-díjas Cynthia Nixon karolja fel a drámai vonalat a vígjátékban, amely nem csak férjével való konfliktusában, de Carrie-hez (Sarah Jessica Parker) füződő viszonyában is megjelenik. Nixonnal rokonszenvez a szemlélő, talán, mert tényleg ő testesíti meg a leghétköznapibb szereplőt a történetben; van valami szomorú és éleszerű abban, amikor valakit annyira lefoglalnak a hétköznapok viszontagságai, hogy emberi kapcsolatai sérülnek. Nixon egyébként az a szerteágazó tehetséggel megáldott talentum, aki minden színházi ("Rabbit Hole" - 2006; "Wit" - 2012; "The Little Foxes" - 2017, filmes ("James White" - 2015; "A Quiet Passion" - 2016) és sorozatos ("Warm Springs" - 2005; "Law & Order: Special Victims Unit" - 1999-; "Ratched" - 2020-; "The Gilded Age" - 2022-) zsánerben kifogástalan teljesítményt nyújt, így nem csoda, hogy filmes kolléganői - sokszor felejthető - játékát is túlragyogja a filmben.
Az első "Sex and the City" mozifilm nem Carrie és Big túllihegett perpatvara vagy a strasszokkal kirakott, pompázatos ruhaköltemények (minimum egy Oscar-jelölés kijárt volna a kosztümökért felelős Oscar-jelölt -és kétszeres Emmy-díjas Patricia Field-nek) , de nem is New York városa miatt érdekfeszítő, hanem azért, mert a sorozat befejezése után is képes megpendíteni azokat az érzelmeket és meghitt baráti pillanatokat, amiért először beleszerettünk a négy New York-i "szingli" történetébe. ★★★★☆

Lauren Bacall | "Murder on the Orient Express" (1974) & Michelle Pfeiffer | "Murder on the Orient Express" (2017)

Hercule Poirot, a hírhedt belga detektív egy sikeres bűnügy megoldása után Isztambulból Londonba kíván utazni, ám gyorsan szembesül vele, hogy az Orient Expressz luxusvonaton sem lehet nyugalma, hisz az éj leple alatt meggyilkolnak egy utast, ráadásul a szerelvényen utazó utasok egytől-egyig gyanúsan viselkednek. Poirot-ra hárul a feladat, hogy megoldja a gyilkosságot, amely nem csak agytekervényeit dolgoztatja meg, de morális dilemmát is állít elé.

Az Oscar-jelölt Lauren Bacall magasztos, büszke tartással jelenik meg a színen, anekdotákat ont elfogyasztott férjeiről, célja, hogy felkavarja maga körül az állóvizet és szőröstül-bőröstül összezavarja hallgatóságát. A teátrális primadonna üde színfolt a sok gyászos-képű szereplő között, Bacall tökélyre viszi az önnön egyéniségétől fellegekben repülő, saját hangját élvezettel hallgató vénkisasszony szerepét.

A háromszoros Oscar-jelölt Michelle Pfeiffer egy fokkal visszafogottabb, mint Bacall: a színfalak mögött húzódó dráma jobban kiül az arcára, s Mrs. Hubbard játékos, bohó jellemét sem tudja visszaadni, ami az Agatha Christie-regényben központi humorforrásként szolgál a karakter-narratívában. Érthető, hogy a történet sokadik feldolgozásában Pfeiffer újat próbál mutatni,  így viszont pont a karakter meggyőző erővel bíró személyisége veszik el, ami az első pillanatban megfogja a nézőt, és aki egyből kitűnik a sokszereplős krimiből.

Az Oscar-díjas Kenneth Branagh feldolgozásában az alkotás végjátékában Mrs. Hubbard-nak jut egy nagyobb drámai pillanat is, ami az 1974-es adaptációban nem tetten érhető. Az említett jelenetben katartikus élmény, amikor Pfeiffer letépi magáról a parókát és teret enged a gyász érzésének. Branagh ambiciója percipálható a film képkockáin, de talán ebben a jelenetben ér el arra a csúcspontra, ami nem tapasztalható a film korábbi képkocáin.

Miután Branagh filmje nem kapott kimagaslóan jó kritikákat, Pfeiffer-t sem jelölték Oscar-díjra a női mellékszereplők között (ugyanebben az évben a “Mother” című filmben is prominens mellékszerep jutott neki). Ellenben az ötszörös Oscar-jelölt Sidney Lumet filmjét hat Oscar-díjra jelölték, és a háromszoros Oscar-díjas Ingrid Bergman diadalmaskodott is mellékszerepben. Felfoghatatlan, hogy mit látott az Amerikai Filmakadémia Bergman sematikus, már-már parodikus alakításában, amit Bacall magával ragadó játékában nem - örök talány marad, miért nem éltek a lehetőséggel, hogy arany szoborral díjazzák az akkor már veterán Bacall-t.

Összegezve, Bacall lehengerlő és komplex komikus alakítást nyújt, Pfeiffer pedig egy jelenetben brillíroz igazán, jóllehet, abban szenzációs. Az 1974-es filmverzió különbül megigézi a hófehér téli tájon át zakatoló vonat vendégseregének megrendítő drámáját, míg a 2017-es film apró mozzanatokra tud hatást gyakorolni a nézőre. Egy biztos: mindkét filmben a Mrs. Hubbard-ot játszó színésznő a mellékszereplők hajtóereje, az őserő, ami igaz csak egy időre, de még a nagy Hercule Poirot-ot is félrevezeti.

Lauren Bacall: ★★★★★

Michelle Pfeiffer: ★★★★☆

Az olvasók szerint: Talán, mert Michelle Pfeiffer alakítása frissebb, vagy az ő neve többet mond az olvasóknak, mint a lényeges színész munkásságát Hollywood aranykorában megtett Lauren Bacall-é, előbbi színésznő toronymagasan nyerte az olvasói szavazást, a szavazatok 69%-át begyűjtve. 

Taraji P. Henson | "The Color Purple" (2023)

A "The Color Purple" egy fiatal nő, Celie (Fantasia Barrino) élettörténetét meséli el, akit gyerekkorában férjül adnak egy olyan emberhez, aki minden nap kihasználja, megalázza és bántalmazza őt. A film Celie kálváriáját, elnyomott sorsából történő felemelkedését és testvérével való újra találkozásának történetét mutatja be.

Az Oscar-jelölt Taraji P. Hensonnak alapvetően is excentrikus kisugárzása van, így nem meglepő, hogy ő játssza a helyi szupersztár, Shug Avery szerepét a musicalben. Shug amolyan spirituális vezető rendeltetését tölti be a filmben, akiben egyszerre érvényesül a világi életérzés és az 1900-as évek begyöpösödött amerikai életfelfogása is. Henson tudatos módszerrel kísérli megközelíteni a karaktert: hanglejtésén és mozdulatain érzékelhető a díva érzékenysége és az acélos megmutatkozási szándék, mégis hiányzik alakításából az a lelkiség, az esszenciális őrlődés, hogy melyik világba tartozzon, amivel komolyan megfogná a nézőt.

Henson egyébként végig haknizta a médiát a forgatáson tapasztalt viszontagságokkal kapcsolatban; sérelmezte, hogy nem részesült különleges bánásmódban, nem volt saját sofőrje, sőt a forgatást megelőző próbákon még enni sem kapott. Ennek tetejében még a szerepért is meg kellett küzdenie, próbafelvételre hívták, annak ellenére, hogy ő volt a kezdő rendező, Blitz Bazawule (mégsem egy Spielberg) választása a szerepre. Belegondolva, számomra iszonyúan szomorú, hogy az egyenjogúságért vívott harc tárgya ennyire lebutult és a dollármilliókat kereső hollywoodi színészek szimpátiát remélve ilyen botorságokkal sírják tele a különbözőféle online platformokat, olyan privilégiumokat megkövetelve, ami átlagembernek nem jár.

A “The Color Purple” nemigen hoz új színt a fekete szenvedéstörténetek műfajába, s nem segít rajta az sem, hogy ebben a feldolgozásban dalra fakadnak a karakterek. Igazán megnyerő dal nem hangzik fel az alkotásban, a rendezői elgondolás kiépítetlen és tucat, a forgatókönyv pedig átlagos. Ennek dacára a színészek (Henson kivételével majdnem mindenki) megrendítő hitelességgel ábrázolják szerepeiket (Danielle Brooks és Fantasia Barrino külön kiemelendő), és egymást támogatva határozottan 2023-as év egyik legjobb szereplőgárdját formálják a színen. ★★☆☆☆

Bradley Cooper & Carey Mulligan | "Maestro" (2023)

Az életrajzi dráma az Oscar-jelölt Leonard Bernstein zeneszerző-karmester életét, emberi kapcsolatait és artisztikus működését hivatott bemutatni az 1940-es évektől egészen az 1980-as évek végéig. Középpontjában a művész (Cooper) és felesége, Felicia Montealegre (Mulligan) állnak, különös tekintettel tekervényes házasságukra, s a házas életük alatt megmutatkozó kihívásokra.
A tizenkétszeres Oscar-jelölt Bradley Cooper az elmúlt évek során úgy tört fel Hollywoodban, mint a csatornából a büdös víz. Tíz év leforgása alatt vígjátékok mellékszerepéből Hollywood egyik vezető színészévé vált, aki nem csak aktorként, de rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is tevékenykedik. Az, hogy milyen minőségűek az általa jegyzett produktumok, már más kérdés, mindenesetre nem tart magára osztani minden létező kreatív feladatot és kihasználni azokat az előjogokat, amelyekkel születésétől fogva rendelkezik. Nyilvánvalóan akadtak jobb próbálkozásai karrierje folyamán ("Silver Linings Playbook" - 2012; "A Star Is Born" - 2018), de többségében hiányzik belőle az a vérpezsdítő művészi véna, ami kiemelné az átlagból.
A "Maestro" című biográfiai-drámában is multifunkcionális szerepet tölt be, egyrészt ő rendező és a szkript író, másrészt ő játssza az Oscar-jelölt Leonard Bernstein-t, aki tíz éven át volt a New York-i Filharmonikusok vezetője. Cooper felszínes, mélységekbe nem nyúló alakítást láttat, rendezése pedig esetlen, abszolút nem tudja eldönteni, hogy a művész munkásságát vagy családi életét mutassa be, esetleg betekintést nyújtson homoszexuális kapcsolataiba, önpusztító életmódjába és depressziójába is. Pont ezért mindent vegyítve lát a néző, koncepció nélkül, negyed pillanatokra, tartalom hiján, üres érzékkel megelevenedve a színen. Coopernek elvétve akad egy-egy őszinte színészi momentuma a filmben, de egybevéve csapnivaló hanyagsággal kezeli Berstein életművét, így filmjében több az álművészieskedés, mint a tényleges művészi esszencia.
Cooper főszereplő társa, a háromszoros Oscar-jelölt Carey Mulligan jóllehet csupán egy rétegközönség által ismert, s az Amerikai Filmakadémia sem emeli ki minden évben a teljesítményét, filmográfiája viszont jelentős ("An Education" - 2009; "Suffragette" - 2015; "Mudbound" - 2017; "Promising Young Woman" - 2020; "She Said" - 2022), ami karrier perspektíva tekintetében mindenképp többet ér. Mulligan már azért érdemelne valami díjat, hogy nagyrészt felülkerekedik Cooper önajnározásán és nem hagyja magát elnyomni az erőszakos és tenyérbemászó narratívában, amelyet kollégája díjak reménységében teljesen kisajátít magának. Felicia Montealegre aligha szikrázó szerep, de Mulligan magáévá teszi a háttérben szenvedő női alakot és értelmet ad a létezésének.
A "Maestro" nem üti meg a színvonalas lécet, sőt a közelébe sem ér. Bradley Cooper újabb izzadságszagú gyártmányában a legtöbb karakter csak beszél, de semmit sem mond. A karakterdilemmák értékelhetetlenek, a főszereplők élethelyzetéből adodó konfliktusok csak részben bukkannak a felszínre, ezek is a lehető legkiszámíthatóbb klisékkel megálmodva. Mindazonáltal a legnagyobb hézag az, hogy Bernstein munkásságáról elenyésző információt tudhat meg a laikus néző, amivel a film elkészítésének értelme is megkérdőjeleződik.

Bradley Cooper: ★☆☆☆☆
Carey Mulligan: ★★★★☆

Frances Foster | "Crooklyn" (1994)

Az Oscar-díjas Spike Lee rendezésében Brooklyn egyik lakónegyedének zsánerképe tárul elénk a színen, különös tekintettel egy szegény sorsú családra, akik lehetőségeikhez mérten lavíroznak és navigálnak a gondos hétköznapokban. A családfenntartó, tanítónő édesanya (Alfre Woodard) és zenész édesapa (Delroy Lindo) öt gyermeket nevelnek közösen, köztük egy lányt, Troy-t (Zelda Harris), akinek az adott körülmények között gyorsan fel kell nőnie. A gyermek nővé válása mellett számos topikot rejt a film, mint a lakóközösség kulturális differenciáit vagy a gyászfeldolgozást.  

Frances Foster különösen színházi karrierjéről ("Kongi's Harvest" - 1968; "Nevis Mountain Dew" - 1978;  volt ismeretes, de sok tévésorozatban ("Sesame Street" - 1969-; "Good Times" - 1974–1979; "The Guiding Light" - 1952–2009) és néhány filmben ("Malcolm X" - 1992; "Clockers" - 1995) is megcsillogtatta tehetségét. Song nagynéninek a film második felében jut szerep, amelyben Foster főleg komikus vénáját mutatja meg. Song nagynéni és családja lényegesen jobb anyagi helyzetben élnek, mint Troyék, ami nem csak házuk berendezésén, tisztaságán, vagy a kert élénkzöld pompáján látszik meg, de a nő viselkedésén is. Gyakran fellengzős, nyers és szükségtelen megnyilvánulásokkal áll elő, amelyekkel akaratlanul is megbántja a házukban vendégeskedő kislányt. Ez különösen akkor tűnik fel, amikor kritikát fogalmaz meg a kislány hajáról és testalkatáról. Song nagynéni szereplése néha zavaró lehet a cselekmény szempontjából, ugyanakkor Foster frissítő és humoros színészi jelenléte igazán feldobja a filmet. Foster ugyanis ellensúlyozza a drámai vonalat és emlékezetes momentumokkal gyarapítja az alkotás egészét. Felejthetetlen szavai: "Kegyelmezz, Istenem", beolvadnak a néző tudatába és megmosolyogja a nagynéni kimeríthetetlen vitalitását, ami minden képkockán érezhető.  

A film első felében túlfolyik az energia, mindenki szitkozódik és veszekszik, ami egy idő után túláradó érzést kelt. Ahogy a történet egy kicsit lecsendesedik, és megfigyelhetjük a pragmatikus anya és művész apa közötti dinamikát, valamint gyermekeik fejlődését (különös hangsúlyt fektetve Troy-ra, aki végül átveszi anyja szerepét a háztartásban), a film sokkal élvezetesebbé válik és összességében egy kielégítő coming-of-age sztorivá fejlődik. ★★★★☆

America Ferrera | "Dumb Money" (2023)

A "Dumb Money" a közelmúltban megtörtént események alapján megalkotott életrajzi film. Keith Gill (Paul Dano) Youtuber szorosan követi Wall Street világát és tudomást ad követőinek arról, melyik vállalatba érdemes belefektetniük, ha nyereséghez szeretnének jutni. Az amerikai GameStop videojáték-, fogyasztói elektronikai és játéktermék-kiskereskedő különösen felkelti a férfi érdeklődését, s minden pénzét beleöli a vállalat részvényibe. Gill-t sokan követik, így a GameStop részvényei 2021. januárjára milliókat termelnek a részvénytulajdonosnak. A Wall Street beijed és mindent elkövet annak érdekében, hogy megakadályozza a kisbefektetőt diadalmenetét, de a kispolgárok összefogása olyan erős, hogy csak pillanatokra tudják megbénítani a buzgalmukat. 

Az Emmy-díjas America Ferrera az "Ugly Betty" (2006-2010) című sorozatban szerzett mainstream hírnevet, amiben az introvertált, ám tehetséges Betty-t formálta meg, aki átlagos megjelenésével csetlett-botlott az ítélkező divatvilágban. Később boltmenedzsert játszott a szenzációs "Superstore" (2015–2021) című munkahelyi vígjátékban, emellett vendégszerepelt a "The Good Wife" (2009-2016) és "Curb Your Enthusiasm" (2000-2024) sorozatokban is. Filmes karrierje nem jelentős, egynéhány szinkronszerepen kívül talán a "The Sisterhood of the Traveling Pants" (2005, 2008) filmekből lehet ismerős a nagyérdeműnek. Ezért is bíztató látni, hogy 2023-ban nem csak egy, de két stúdió filmben is központi szerep jutott neki. A háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig rendezésében Ferrera játszott a "Barbie" című vígjátékban; feminista monológját a nőkkel kapcsolatos elvárásokról olyan művésztársak méltatták, mint a háromszoros Oscar-díjas James Cameron. Ezenkívül meghívták az Emmy-jelölt Craig Gillespie által jegyzett "Dumb Money" nevezetű alkotásba is, amelyben ismét új oldaláról mutatkozhatott be a nézőknek.

Utóbb említett filmben egy ápolónőt játszik, aki sokakkal egy füst alatt szerencsét próbál a GameStop részvényeivel. A cselekményben Jennifer Campbell figurája az egyik legkitartóbb; tudja, nem csupán magáért, de gyermekei jóllétéért is harcol. Bizalma tehát szakadatlan az önjelölt befektetési szakértőben, Keith Gill-ben, s akkor sem remeg meg igazán, amikor a Wall Street-i farkasok ellehetetlenítik a játszmát. Ferrera alakításán érezni az eltökéltséget és sikerorientáltságot, a saját élethelyzetét fellendíteni vágyó édesanya küzdelmét a változásért. Maga a szerep nem óriási, így a néző csak résszint pillanthat bele Jennifer életébe, Ferrera azonban kevés játékidővel is el tudja hitetni a szemlélővel, hogy milyen nehézségek jutnak egy egyedülálló édesanyának. A színésznő játékában ugyancsak felelevenedik a kórházi dolgozók kimerültsége, megbecsülésük hiánya a COVID-pandémia idején, ami felhívja a figyelmünket az egészségügyben, illetve más szolgálatásokban, önkéntes munkában tevékenykedők tiszteletére. 

A "Pénzeső" igazi ensemble film, amiben a rendező a társadalmi rétegek közötti különbségeket helyezi nagyító alá, azt, hogy ki-milyen esélyekkel indul a pénz világában, s kire-milyen hatással van egy adott befektetés sikere avagy bukása. A néző együtt érez a feltörni epedező középréteggel, csatlakozik hozzájuk spirituszban és meglehet, hogy tanul egy, s mást az ötletességük okán. ★★★★☆