A tündöklő varieté világ lángját ébren tartva létezik egy Las Vegas-i kaszinó-komplexum, amelyben különböző korú hölgyek lejtenek táncot minden este. Királynőjük és egykori főszenzációjuk, Shelly (Anderson) otthonának érzi a helyet, s bár egyre kevesebb a néző, a közel hatvan éves nő apait-anyait belead a szereplésbe. Amikor a vezetőség bejelenti, hogy cirkusz lép a riszaprodukció helyére, Shelly teljesen kifordul magából: kapuzárási pánik lesz úrrá rajta, megkérdőjelezi múltbéli döntéseit, s felveti a jövővel kapcsolatos nyugtalanságát.
A Golden Globe-jelölt Pamela Anderson első szignifikáns filmes szerepében rávilágít arra, hogy kellő szorgalommal és alázattal életre lehet csalni egy régi, elavult világot, annak ragyogó mindennapjait, s nem kell hozzá más, mint hibátlan karakterismeret és egy pici személyes tapasztalat. Shelly megragadó és szentimentális jellemét csak egy olyan valaki értheti meg és hívhatja elő színészi alakításában, aki maga is a show-bizniszben mozog, s keresztül éli azokat a karriercsúcsokat, amelyeket a szereplő is. Ha van fent, akkor van lent - minden magasságot végső fokon hanyatlás követ; az pedig hozzáállás kérdése, milyen méltósággal viseljük ezt.
Úgy érzem, hogy utóbbi vonatkozásában lehet felfedezni különbséget a karakter és a színésznő között. Míg Shelly naivan, már-már gyermekdeden éli az életét és karrierje számít neki a legtöbbet, amit semmi árán nem kíván elengedi, Pamela Anderson rég megbarátkozott az öregedés és a rivaldafény elmúlásának gondolatával, büszkén vonul az élet színpadán és nem fél kevésbé kívánatosnak mutatkozni a publikum előtt. De, hogy mi is az esszencia, amibe Pamela Anderson Shelly-ként betekintés ad? A szerethetőség. Shelly szerfelett rokonszenves figura, tele karizmával és együgyű bájjal. A szemlélő beleszeret a nőbe, s vele tart az utolsó táncig.
Jamie Lee Curtis majdnem ismét Oscar-jelölésig jutott mellékszereplői alakításával, ami azért döbbenetes, mert a forgatókönyv végtelenül elhanyagolja a veterán színésznőt; Curtis lényegében nem jut levegőhöz a filmben, nincs feltérképezve és lefestve Annette lelkivilága, s jobbára azt tudjuk meg róla, hogy ő is az elhagyottság érzéskörével küszködik, illetve megszállottja az alkoholnak és a szerencsejátéknak, amelyek többnyire rossz útra terelik a döntéshozatalban.
Az Oscar-díjas Curtis vitathatatlanul próbálkozik betölteni a hétszer próbált matróna szerepet a drámában, de nem kap elég játékidőt és nüanszot ahhoz, hogy tökéletesítse alakítását.
A “The Last Showgirl” nem árul új szenzációt - bizony vannak olyan szakmák, munkák, produkciók, amelyek idejétmúlttá válnak és kisodródnak az élet peremén. Ez a változó világ ára, az életünket gördülékenyebbé tesszük az adott társadalmi igényeknek megfelelően, de ezzel egyidőben felszámolunk régi szokásokat, foglalkozásokat és csillogó szenzációkat.
Gia Coppola rendezőnő harmadik filmjében lencsevégre kapja a keserédes nosztalgiát, ami maga alá temeti a klasszikus francia stílusra építkező ‘Le Razzle Dazzle-t’, Las Vegas egykor felkapott és népszerű revüjét. Habár a kidolgozatlan forgatókönyv egy kicsit csorbítja az élményt, Coppola rendezésében Pamela Anderson visszatérését és újjászületését csodálhatjuk; már csak ezért is érdemes megtekinteni a független kisfilmet.
Pamela Anderson: ★★★★★
Jamie Lee Curtis: ★★★☆☆
A Golden Globe-jelölt Pamela Anderson első szignifikáns filmes szerepében rávilágít arra, hogy kellő szorgalommal és alázattal életre lehet csalni egy régi, elavult világot, annak ragyogó mindennapjait, s nem kell hozzá más, mint hibátlan karakterismeret és egy pici személyes tapasztalat. Shelly megragadó és szentimentális jellemét csak egy olyan valaki értheti meg és hívhatja elő színészi alakításában, aki maga is a show-bizniszben mozog, s keresztül éli azokat a karriercsúcsokat, amelyeket a szereplő is. Ha van fent, akkor van lent - minden magasságot végső fokon hanyatlás követ; az pedig hozzáállás kérdése, milyen méltósággal viseljük ezt.
Úgy érzem, hogy utóbbi vonatkozásában lehet felfedezni különbséget a karakter és a színésznő között. Míg Shelly naivan, már-már gyermekdeden éli az életét és karrierje számít neki a legtöbbet, amit semmi árán nem kíván elengedi, Pamela Anderson rég megbarátkozott az öregedés és a rivaldafény elmúlásának gondolatával, büszkén vonul az élet színpadán és nem fél kevésbé kívánatosnak mutatkozni a publikum előtt. De, hogy mi is az esszencia, amibe Pamela Anderson Shelly-ként betekintés ad? A szerethetőség. Shelly szerfelett rokonszenves figura, tele karizmával és együgyű bájjal. A szemlélő beleszeret a nőbe, s vele tart az utolsó táncig.
Jamie Lee Curtis majdnem ismét Oscar-jelölésig jutott mellékszereplői alakításával, ami azért döbbenetes, mert a forgatókönyv végtelenül elhanyagolja a veterán színésznőt; Curtis lényegében nem jut levegőhöz a filmben, nincs feltérképezve és lefestve Annette lelkivilága, s jobbára azt tudjuk meg róla, hogy ő is az elhagyottság érzéskörével küszködik, illetve megszállottja az alkoholnak és a szerencsejátéknak, amelyek többnyire rossz útra terelik a döntéshozatalban.
Az Oscar-díjas Curtis vitathatatlanul próbálkozik betölteni a hétszer próbált matróna szerepet a drámában, de nem kap elég játékidőt és nüanszot ahhoz, hogy tökéletesítse alakítását.
A “The Last Showgirl” nem árul új szenzációt - bizony vannak olyan szakmák, munkák, produkciók, amelyek idejétmúlttá válnak és kisodródnak az élet peremén. Ez a változó világ ára, az életünket gördülékenyebbé tesszük az adott társadalmi igényeknek megfelelően, de ezzel egyidőben felszámolunk régi szokásokat, foglalkozásokat és csillogó szenzációkat.
Gia Coppola rendezőnő harmadik filmjében lencsevégre kapja a keserédes nosztalgiát, ami maga alá temeti a klasszikus francia stílusra építkező ‘Le Razzle Dazzle-t’, Las Vegas egykor felkapott és népszerű revüjét. Habár a kidolgozatlan forgatókönyv egy kicsit csorbítja az élményt, Coppola rendezésében Pamela Anderson visszatérését és újjászületését csodálhatjuk; már csak ezért is érdemes megtekinteni a független kisfilmet.
Pamela Anderson: ★★★★★
Jamie Lee Curtis: ★★★☆☆
