Sigourney Weaver | "Copycat" (1995)

Dr. Helen Hudson (Weaver) tizenhárom hónapja él önkéntes rabságban saját lakásában. A nő fenyegetve érzi magát a külvilágtól: annak minden zörejétől, lélegzetétől. Helen állapota egy korábbi incidensre vezethető vissza, amikor egy fegyenc megpróbálta megölni őt. E traumatikus emlék már magában gúzsba köti a pánikbeteg nő életét, de amikor fura gyilkosságok kezdik el borzolni a kedélyeket a környéken, a kriminálpszichológus még inkább paranoiássá válik. Komplikált ügyről van szó, így a nyomozók felkérik az egykor ünnepelt Dr. Hudsont, hogy kapcsolódjon bele a nyomozásba, aki bár vonakodva, de enged a kérésnek, nem sejtve, hogy hamarosan újra kell élnie a rémálmát. 

Dr. Helen Hudson nagy tudású, karizmatikus, független nő, aki olyan megrázkódtatást szenved el, amely megadásra kényszeríti, s arra, hogy elzárkózzon a világtól. A film nyomatékosítja, hogy az agorafóbia nem játék, nem választás kérdése, nem is akut reakció, hanem egy állapot, amely ellehetetleníti az individuum életét. Weaver kifogástalanul ábrázolja a mindentől rettegő Helent a színen, aki bármennyire is próbál kívülálló maradni, hozzáértését mégsem tagadja meg a nyomozóktól. A küzdőszellem érződik nála, a változás felé való nyitottság, amit persze apró lépésekkel lehet kieszközölni. Ez mellett persze szakértelme, határozottsága is releváns: ő jön rá arra, hogy a gyilkosságok egyfajta mintát mutatnak korábbi sorozatgyilkosok tetteivel.

A thrillernek az egyetlen hibája az, hogy Weaver figurája nem sokat beszél az előzményekről, arról, hogy mit váltott ki belőle az ominózus támadás, ráadásul a film annyira történet-centrikus, hogy a karakterizáció elmélyítésére majdhogynem nem is marad idő. A karakterek így sem felszínesek, de pár főbb jellemvonáson kívül nem lehet róluk sok mindent megjegyezni. Ettől függetlenül a szereplőgárda erőfeszítései (Weaver mellett az Oscar-díjas Holly Hunter és a pszichopata sorozatgyilkos bőrébe bújó William McNamara is emlékezetes alakítást nyújtanak) nem hiábavalók - az alkotás így is megteremti azt a feszültséggel teli, nyomasztó légkört, amely a székéhez kötözi a nézőt. 

A háromszoros Oscar-jelölt Sigourney Weaver sohasem riadt vissza, hogy változatos filmes zsánerekben mutatkozzon meg ("Alien" - 1979; "Ghostbusters" - 1984; "Avatar" - 2009), a "Copycat" című amerikai pszichológiai thriller pedig ugyancsak tökéletesen kifizetődő választás volt a veterán színésznő részéről. ★★★★☆

Joan Allen & Christina Ricci & Sigourney Weaver | "The Ice Storm" (1997)

A kétszeres Oscar-díjas Ang Lee ötödik játékfilmje két család Hálaadás-napi ünnepét mutatja be. A film szüntelen építkezik felfelé, s a jégvihar lecsapásával éri el a csúcspontot. Mivel azonban a történet az utolsó tizenöt percig nem igazán él a csattanó fortélyával, a nézőnek nincs ideje megemészteni a finálé drámai eseményeit. Ugyan a film nem szolgáltat feledhetetlen jeleneteket, mindent egybevéve mégis megvalósítja, amit szeretne - a nagyérdemű nem marad közömbös a filmben szereplő karakterekkel szemben és a film egésze alatt érdeklődik a sorsuk iránt. 

Elena Hood (Allen) életunt feleség, háziasszony, akivel semmi sem történik az unalmas hétköznapokban. A nő a családjáért él - kiszolgálja mindennapi igényüket, ez mellett pedig tiszteletét teszi a vacsorameghívásokon és partikon. A monotonság egy pillanatra félbe szakad, amikor Elena tudatára ébred, miszerint férje, Ben (Kevin Kline) megcsalja a család egyik közeli barátjával (Sigourney Weaver). Ennek azonnal hangot ad, s egy úgynevezett "kulcs-partin" bosszút áll hűtlen férjén. 
A háromszoros Oscar-jelölt Joan Allen könnyedén belebújik a sértődött feleség bőrébe, aki bár tudja, hogy házassága nem tökéletes, mégis meglepetésként éri, hogy férje hűtlen hozzá. Talán nem is a megcsalás ténye zavarja ennyire, de az, hogy férje pont Janey-t választja partneréül, akire Elena mindig is féltékeny volt magabiztossága és kinézete miatt. 
Az alakítás a film utolsó jeleneteiben érik be, amikor is az események sorozatában Allen érzelmi hullámvasúton utazik a dac, a bizonyítási vágy és a megbánás érzéseinek megélésével. A vad éjszaka után Elena visszatér a kiindulási pontba, ami realisztikus töltetet ad a történéseknek - nem minden elnyomott és becsapott feleségből válik tüzes amazon, a legtöbben csak visszatérnek a megszokott életükbe, amit ismernek, s ahol bár nem mindig érzik jól magukat, legalább otthonosan mozognak. ★★★★☆

Christina Ricci karaktere morálisan szüleire hajaz - kleptomániáját édesanyjától, a másik nemmel való játszadozását édesapjától veszi át. A korához képest túl érett Wendy Hood kíváncsi természetű, mindent kipróbál, amit csak lehet, s az ember végig azon tűnődik, hogy vajon a lány ezt szimpla kedvtelésből vagy unaloműzésből teszi? 
A politikai véleményét nyíltan hangoztató, érdeklődő lány szerepében a Golden Globe-jelölt színésznő nyújtja a film legjobb alakítását. Felelőtlen keverése a Carver-testvérek (Adam Hann-Byrd és Elijah Wood) között részben okozója a végzetes tragédiának is. Nyilvánvaló, hogy a polgárpukkasztó viselkedés mögött egy gyermek szeretné észrevetetni magát a környezetével. 
Ricci, aki már többször játszott érett tinédzsereket ("The Addams Family" filmek - 1991; 1993 vagy "The Opposite of Sex" - 1997) akár Oscar-jelölést is kaphatott volna a filmért, hisz a sztoriban az ő alakja a legkomplexebb és legfigyelemfelkeltőbb, viszont a stúdió úgy döntött, hogy Ricci gyengébb  szereplőtársa (Weaver) mellett kampányol inkább. ★★★★☆

Janey Carver (Weaver) a Hood-család fejével (Kevin Kline) folytat titkos viszonyt, ami számára csak a szexről szól. A temperamentumos, szókimondó Janey nem kertel, s mindig őszinte reakciókban nyilvánul meg, így miután világossá válik számára, hogy Ben többet akar a szexnél, véget vet a románcnak. 
A háromszoros Oscar-jelölt Sigourney Weaver sejtelmes karakteréről a leírtakon kívül semmit sem tudunk meg. Nem ismerjük meg a férjével való kapcsolatát, hogy mi váltja ki belőle az elégedetlenséget, ami miatt más férfit kíván meg. Azt sem tudjuk meg róla, hogy mit gondol, mik a vágyai, egyáltalán ki ő. Így Weaver bár megjelenésre csábos és karizmatikus, ismeretlen marad a néző számára. A színésznő semmivel sem tudja felhúzni a rosszul megírt szerepet, persze legtöbb esetben a forgatókönyv sem enged neki teret - az utolsó drámai jelenetben még csak a csattanóra való reakcióját sem láthatjuk. 
Annak idején agresszív kampány folyt Weaver negyedik Oscar-jelöléséért, s olyannyira sikeres volt a lobbizás, hogy Weaver-t Golden Globe-díjra jelölték, valamint ő nyerte el a legjobb mellékszereplőnőnek járó BAFTA-díjat is. Végül az Oscar-jelölés - teljesen jogosan - elmaradt, viszont  ezek alapján bennem felmerül a gondolat, hogy bár azóta több, mint húsz év telt el, ha Weaver kapna egy igazán jó mellékszerepet egy díjesélyes filmben, simán megnyerhetné a díjat, ha a "The Ice Storm" című filmben nyújtott semmilyen alakításáért ilyen figyelmet kapott. ★★☆☆☆