Kathy Bates | "Dolores Claiborne" (1995)

Miután édesanyját gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe veszik, a feltörekvő újságírónő, Selena (Jennifer Jason Leigh) a Main-beli Little Tall szigetre utazik, hogy kiderítse, miért találták anyját sodrófával a kezében egykori munkaadója holtteste felett. Anya és lánya évtizedek óta nem találkoztak, így amíg Dolores (Bates) a tárgyalására vár, van idejük bőven újra ismerkedni és felásni a régmúlt rothadó csontvázait. Visszatekintések segítségével megismerhetjük Dolores-t, ártalmas házasságát férjével, munkaadójával, Vera Donovannal (Judy Parfitt) való bajtársi viszonyát és lányától való elidegenedésének okát is.

A visszaemlékezések egészen 1975-ig nyúlnak vissza. Dolores Claiborne elnyűtt házasságban él férjével, Joe-val (David Strathairn), aki nem csak verbálisan nyüstöli, de fizikai erőszakot is alkalmaz vele szemben. A férfi természete rapszodikus, egyik pillanatban még háborog valamin, a következőben megüti, bántalmazza az asszonyt; tinédzser lányukat pedig szexuálisan zaklatja. Dolores ellenben nem hagyja magát, erőszakra erőszakkal válaszol, s amikor már nem bírja elviselni a férfi ártó jelenlétét, munkaadójával, a kőgazdag, özvegy Vera Donovannal szövetkezik, aki találó alternatívát kínál az asszonynak.

Az Oscar-díjas Kathy Bates-t hébe-hóba látni csak olyan szerepekben, amikben nem domináns magatartású a színen. A veterán színésznő markáns lénye valahogy elutasítja azt, hogy áldozatnak állítsák be az általa játszott karaktereket: valamennyi filmjében ("Misery" - 1990; "About Schmidt" - 2002; "Richard Jewell" - 2019) - így ebben is - visszavág a bántalmazóinak és foggal-körömmel védi az igazát. Bates tusakodása az abuzív férjjel inspirálja a szemlélőt, nem csak mert a történetben az ő oldalán áll az igazság, de azért is, mert egy olyan korban viszi véghez mindezt, amiben a következményektől rettegve ritkán álltak ki a nők bántó férjeik ellen.

Bates változatos színészi palettát mozgat meg a performanszában és erőt ad minden elnyomott nőnek, anyának az univerzumban; talán nem erős azt állítani, hogy Stephen King feminista ikonnak álmodta meg a karaktert, amelynek manifesztálódását Bates játékában érjük a film képkockáin.

A "Dolores Claiborne" a Stephen King-regények egyik legkiválóbb filmes adaptációja. Egy látszólag idilli amerikai család életébe vezeti a nézőt, ami fájdalommal és túlélni-akarással tapétázza ki a ház falát. Habár a dráma hangulata sivár és mélabús, az édesanyja jó értelemben vett mártíromsága, gyermekéért hozott áldozata mindenképpen ösztönző hatással bír. A megkapó szereplőgárda (Bates mellett Jennifer Jason Leigh, Judy Parfitt, Christopher Plummer és David Strathairn) szuggesztív karakterábrázolással teszi felejthetetlenné az alkotást. ★★★★★

Morgan Freeman | "Se7en" (1995)

A háromszoros Oscar-jelölt David Fincher klasszikusában a nyugdíjazására váró William Somerset (Freeman) egy elvetemült sorozatgyilkos nyomába ered, aki a hét főbűn tematikáját követve szedi áldozatait. Új társával, a fiatal és energikus Daviddel (Brad Pitt) nincsenek mindig közös nevezőn, de feltett szándékuk, hogy akár életük árán is eliminálják a fenyegetést. 

William Somerset beleunt a világ gyarlóságába; az emberi kapcsolatok mindennapos dinamikájába, a kegyetlen bűnügyekbe. Nyugdíjas éveit várja - a csendet, messze a város zajától. Karrierje végén azonban nyugalom helyett egy komplikált gyilkosság-sorozat tartja ébren. 

A krimi forgatókönyvírója (Andrew Kevin Walker) a két főszereplő tekintetében szenzációs ellentétpárt alkotott: Somerset higgadt jelenléte ugyanis ellenpólusban áll a kétszeres Oscar-díjas Brad Pitt által játszott karakter izgágaságával. Freeman alakítása így nem a teatralitásban, sokkal inkább a filmes jelenlétben összpontosul. Az Oscar-díjas művész minden külső eszköz és színészi csodatechnika nélkül kelti életre a veterán nyomozót, aki bár végig a film pozitív főhőse marad, talán kicsit a sorozatgyilkos princípiumával is tud azonosulni, már ami a világ esendőségét illeti. 

A "Hetedik" igazi karakter-tanulmány bizonyos embertípusokról. Központjában a szimbolikus alapokra helyezett brutalitás áll, mely egy minden tekintetben dermesztő fináléban jut tetőfokára, amelyben a harag és megtorlás kerül kidomborításra. ★★★★★

Sigourney Weaver | "Copycat" (1995)

Dr. Helen Hudson (Weaver) tizenhárom hónapja él önkéntes rabságban saját lakásában. A nő fenyegetve érzi magát a külvilágtól: annak minden zörejétől, lélegzetétől. Helen állapota egy korábbi incidensre vezethető vissza, amikor egy fegyenc megpróbálta megölni őt. E traumatikus emlék már magában gúzsba köti a pánikbeteg nő életét, de amikor fura gyilkosságok kezdik el borzolni a kedélyeket a környéken, a kriminálpszichológus még inkább paranoiássá válik. Komplikált ügyről van szó, így a nyomozók felkérik az egykor ünnepelt Dr. Hudsont, hogy kapcsolódjon bele a nyomozásba, aki bár vonakodva, de enged a kérésnek, nem sejtve, hogy hamarosan újra kell élnie a rémálmát. 

Dr. Helen Hudson nagy tudású, karizmatikus, független nő, aki olyan megrázkódtatást szenved el, amely megadásra kényszeríti, s arra, hogy elzárkózzon a világtól. A film nyomatékosítja, hogy az agorafóbia nem játék, nem választás kérdése, nem is akut reakció, hanem egy állapot, amely ellehetetleníti az individuum életét. Weaver kifogástalanul ábrázolja a mindentől rettegő Helent a színen, aki bármennyire is próbál kívülálló maradni, hozzáértését mégsem tagadja meg a nyomozóktól. A küzdőszellem érződik nála, a változás felé való nyitottság, amit persze apró lépésekkel lehet kieszközölni. Ez mellett persze szakértelme, határozottsága is releváns: ő jön rá arra, hogy a gyilkosságok egyfajta mintát mutatnak korábbi sorozatgyilkosok tetteivel.

A thrillernek az egyetlen hibája az, hogy Weaver figurája nem sokat beszél az előzményekről, arról, hogy mit váltott ki belőle az ominózus támadás, ráadásul a film annyira történet-centrikus, hogy a karakterizáció elmélyítésére majdhogynem nem is marad idő. A karakterek így sem felszínesek, de pár főbb jellemvonáson kívül nem lehet róluk sok mindent megjegyezni. Ettől függetlenül a szereplőgárda erőfeszítései (Weaver mellett az Oscar-díjas Holly Hunter és a pszichopata sorozatgyilkos bőrébe bújó William McNamara is emlékezetes alakítást nyújtanak) nem hiábavalók - az alkotás így is megteremti azt a feszültséggel teli, nyomasztó légkört, amely a székéhez kötözi a nézőt. 

A háromszoros Oscar-jelölt Sigourney Weaver sohasem riadt vissza, hogy változatos filmes zsánerekben mutatkozzon meg ("Alien" - 1979; "Ghostbusters" - 1984; "Avatar" - 2009), a "Copycat" című amerikai pszichológiai thriller pedig ugyancsak tökéletesen kifizetődő választás volt a veterán színésznő részéről. ★★★★☆

Heather Matarazzo | "Welcome to the Dollhouse" (1995)

Az "Isten hozott a babaházban" című coming-of-age film egy hetedik osztályos, társai által kiközösített kislányról szól, aki saját identitását keresi. A fekete humorral bemutatott és szokatlan bátorsággal megrendezett film a gyermeki őszinteségről, annak minden irányba elhajló képtelenségeiről és szórakoztató szélsőségeiről ad originál képet, s okoz nosztalgikus élményt a nézőnek. 

Dawn Wiener-t (Matarazzo) minden lehetőséget kihasználva megalázzák, megfélemlítik, csúfolják iskolatársai. Családja semmibe veszi, szülei nem foglalkoznak vele, illetve csak akkor, amikor valamiért leszidhatják, megbüntethetik a kislányt. Ha ez nem lenne elég, Dawn mindig buta helyzetekbe keveredik, amiből ő jön ki rosszul. Az általános iskolásnak nem csak a családjával, iskolatársaival, de még a fiúkkal is meggyűlik a baja: két fiúval kacérkodik, de igazán ő sem tudja, hogy mit akar tőlük. Dawn tehát maga a két lábon járó szerencsétlenség: egy meg nem értett lélek, a körülmények áldozata, akit rögös út vezet a középiskoláig. 

Heather Matarazzo nem tartozik a legismertebb vagy legelismertebb színésznők közé, talán az Oscar-díjas Anne Hathaway barátnőjeként tudják legtöbben beazonosítani a "The Princess Diaries" (2001) című filmből, vagy a horrorrajongóknak mondhat valamit a neve a "Scream 3" (2000) és "Hostel: Part II" (2007) filmekben való feltűnése miatt (utóbbiban különösen emlékezetes alakítást nyújt és átlépi a középszerű horror behatárolt keretét), de sajnos nem futott be akkora karriert, hogy a széleskörű publikum is megismerje a munkásságát. Mindenesetre, ha egy szerep, egy alakítás bizonyítja, hogy mekkora hibát követett el Hollywood, hogy nem foglalkoztatta a tehetséges színésznőt minőségi produkciókban, az a "Welcome to the Dollhouse". Matarazzo hibátlanra csiszolja a zavarodott, szeretetre vágyó Dawn-t, aki a felé irányuló agresszivitást ugyancsak agresszív megmozdulásokban reagálja le. 
A független kisfilm életszerű forgatókönyvének köszönhetően a nézőnek nem kell nagyon mélyre ásnia, hogy együtt tudjon érezni a filmben megjelenített tinédzserek érzéseivel, akik sokszor helytelen, jelentés idegen szavakat használnak az önkifejezéshez.
A mesteri szereplőgárda (Matarazzo főszereplői performansza mellett megemlíthető még Brendan Sexton III, Matthew Faber és Angela Pietropinto is, mint nagyszerű mellékszereplők) és a nosztalgia-faktor tehát abszolút adott ahhoz, hogy Dawn története minden korosztály számára élvezetes és mégis realisztikus, múltidéző pillanatokat okozzon. ★★★★★