Kate Winslet & Andy Samberg | "Lee" (2023)

A dráma Lee Miller (Winslet) háborús haditudósító tapasztalatait meséli el, aki a Vogue Magazin küldöttjeként lehetőséget nyer, hogy lencsevégre kapja a hitleri mészárlást, a zsidóság legsötétebb időszakát. Lee kollégájával és barátjával, a Life Magazin újságírójával (Samberg) látogat el az európai harctérre, ahol megannyi emberi sorssal és lélekfacsaró kíméletlenséggel találkoznak. Magától értetődően munkájuknak nem csupán szakmai vonzata van, elvégre első kézből tapasztalják meg a terrort, ami kihat személyükre, életfelfogásukra és jövőjükre is.
Az Oscar-díjas Kate Winslet-nek nehéz dolga van a címszerepben, hisz a tapasztalatlan rendező miatt önnön vállán kell hordoznia a filmet - ez hellyel-közzel meg is történik, de tény és való, hogy alakítása messze elmarad a szokásos nívótól, amit képvisel. Winslet elhatározottságot és rendületlenséget szemléltet a film képkockáin, arckifejezése sosem veszít hitelességet, mégis hiányzik a veterán színésznő játékából az a személyesség, ami Leevé tenné őt a filmvásznon. Igazándiból semmit sem tudunk meg Lee Millerről, csak, hogy hatással van rá a háború és egész további életét meghatározza, mit tapasztalt a fronton. Természetesen ez aligha Winslet hibája: ilyen vézna és élettelen forgatókönyvet még a legjobb színészek sem tudnak felemelni.
A Emmy -és Golden Globe-díjas Andy Samberg mindenképpen nyert az életrajzi drámában való részvételével, hisz végre komoly oldaláról is bemutatkozhatott a nagyérdemű előtt. Lee fotós kollégája és kísérője David Scherman zsidó származása végett egy fokkal jobban bele tud helyezkedni a zsidóság akkori helyzetébe, mivelhogy saját népének népirtását figyeli lélegzet-visszafojtva. Samberg legmegrázóbb jelenete a filmben, amikor a háború okozta veszteségre reagálva a csendes, érzéseit korábban magába fojtó, s Lee abszolút támaszaként operáló David megtör és a nő vállára borulva megvallja elkeseredését.
A "Lee" sajnos ugyanazt a dobot üti, mint a feminista életrajzi filmek legtöbbje, azaz hangzatos felszólításokkal követeli a nők helyét a világban, ebben az esetben a harctéren. Ezzel semmi gond sincs, de ha pusztán ennyit tud egy film felmutatni és nem húz valami váratlant, nem mutat valami eredeti perspektívát a narratívában, megreked félúton, és az üzenet is elveszik.
Bármennyire is szimpatikus Winslet küzdelme a projekt megvalósítását illetően, azt hiszem Lee Miller élete érdemesebb filmes feldolgozást érdemel. Az elsőfilmes rendező, Ellen Kuras szimplán nem rendelkezik még olyan rendezői tapasztalattal, hogy a háború viszontagságait az abban részt vevő létező személy életrajzi vonatkozásaival egy síkra hozza és lényegbeli mélységet adjon az élethelyzetnek. Kuras a banalitás peremén lavírozva rendezi a filmet, színészeit nem képes irányítani, s habár akad egy-két jelenet, amibe beletalál (a befejezés ötletes és érzelem dús), ez inkább köszönhető a holokauszt történelmi eseménynek, az ebből fakadó gyász és fájdalom érzetének, mintsem az ő rendezői bravúrjának. A "Civil War" (2024) bár a modern társadalom egészét felkarolva és lényegesen gyengébb női főszereplői alakítással (Kirsten Dunst), de sokkal jobb rendezéssel mutatja be ugyanezt a témát.

Kate Winslet: ★★★★☆
Andy Samberg: ★★★★☆

Taraji P. Henson | "The Color Purple" (2023)

A "The Color Purple" egy fiatal nő, Celie (Fantasia Barrino) élettörténetét meséli el, akit gyerekkorában férjül adnak egy olyan emberhez, aki minden nap kihasználja, megalázza és bántalmazza őt. A film Celie kálváriáját, elnyomott sorsából történő felemelkedését és testvérével való újra találkozásának történetét mutatja be.

Az Oscar-jelölt Taraji P. Hensonnak alapvetően is excentrikus kisugárzása van, így nem meglepő, hogy ő játssza a helyi szupersztár, Shug Avery szerepét a musicalben. Shug amolyan spirituális vezető rendeltetését tölti be a filmben, akiben egyszerre érvényesül a világi életérzés és az 1900-as évek begyöpösödött amerikai életfelfogása is. Henson tudatos módszerrel kísérli megközelíteni a karaktert: hanglejtésén és mozdulatain érzékelhető a díva érzékenysége és az acélos megmutatkozási szándék, mégis hiányzik alakításából az a lelkiség, az esszenciális őrlődés, hogy melyik világba tartozzon, amivel komolyan megfogná a nézőt.

Henson egyébként végig haknizta a médiát a forgatáson tapasztalt viszontagságokkal kapcsolatban; sérelmezte, hogy nem részesült különleges bánásmódban, nem volt saját sofőrje, sőt a forgatást megelőző próbákon még enni sem kapott. Ennek tetejében még a szerepért is meg kellett küzdenie, próbafelvételre hívták, annak ellenére, hogy ő volt a kezdő rendező, Blitz Bazawule (mégsem egy Spielberg) választása a szerepre. Belegondolva, számomra iszonyúan szomorú, hogy az egyenjogúságért vívott harc tárgya ennyire lebutult és a dollármilliókat kereső hollywoodi színészek szimpátiát remélve ilyen botorságokkal sírják tele a különbözőféle online platformokat, olyan privilégiumokat megkövetelve, ami átlagembernek nem jár.

A “The Color Purple” nemigen hoz új színt a fekete szenvedéstörténetek műfajába, s nem segít rajta az sem, hogy ebben a feldolgozásban dalra fakadnak a karakterek. Igazán megnyerő dal nem hangzik fel az alkotásban, a rendezői elgondolás kiépítetlen és tucat, a forgatókönyv pedig átlagos. Ennek dacára a színészek (Henson kivételével majdnem mindenki) megrendítő hitelességgel ábrázolják szerepeiket (Danielle Brooks és Fantasia Barrino külön kiemelendő), és egymást támogatva határozottan 2023-as év egyik legjobb szereplőgárdját formálják a színen. ★★☆☆☆

Bradley Cooper & Carey Mulligan | "Maestro" (2023)

Az életrajzi dráma az Oscar-jelölt Leonard Bernstein zeneszerző-karmester életét, emberi kapcsolatait és artisztikus működését hivatott bemutatni az 1940-es évektől egészen az 1980-as évek végéig. Középpontjában a művész (Cooper) és felesége, Felicia Montealegre (Mulligan) állnak, különös tekintettel tekervényes házasságukra, s a házas életük alatt megmutatkozó kihívásokra.
A tizenkétszeres Oscar-jelölt Bradley Cooper az elmúlt évek során úgy tört fel Hollywoodban, mint a csatornából a büdös víz. Tíz év leforgása alatt vígjátékok mellékszerepéből Hollywood egyik vezető színészévé vált, aki nem csak aktorként, de rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is tevékenykedik. Az, hogy milyen minőségűek az általa jegyzett produktumok, már más kérdés, mindenesetre nem tart magára osztani minden létező kreatív feladatot és kihasználni azokat az előjogokat, amelyekkel születésétől fogva rendelkezik. Nyilvánvalóan akadtak jobb próbálkozásai karrierje folyamán ("Silver Linings Playbook" - 2012; "A Star Is Born" - 2018), de többségében hiányzik belőle az a vérpezsdítő művészi véna, ami kiemelné az átlagból.
A "Maestro" című biográfiai-drámában is multifunkcionális szerepet tölt be, egyrészt ő rendező és a szkript író, másrészt ő játssza az Oscar-jelölt Leonard Bernstein-t, aki tíz éven át volt a New York-i Filharmonikusok vezetője. Cooper felszínes, mélységekbe nem nyúló alakítást láttat, rendezése pedig esetlen, abszolút nem tudja eldönteni, hogy a művész munkásságát vagy családi életét mutassa be, esetleg betekintést nyújtson homoszexuális kapcsolataiba, önpusztító életmódjába és depressziójába is. Pont ezért mindent vegyítve lát a néző, koncepció nélkül, negyed pillanatokra, tartalom hiján, üres érzékkel megelevenedve a színen. Coopernek elvétve akad egy-egy őszinte színészi momentuma a filmben, de egybevéve csapnivaló hanyagsággal kezeli Bernstein életművét, így filmjében több az álművészieskedés, mint a tényleges művészi esszencia.
Cooper főszereplő társa, a háromszoros Oscar-jelölt Carey Mulligan jóllehet csupán egy rétegközönség által ismert, s az Amerikai Filmakadémia sem emeli ki minden évben a teljesítményét, filmográfiája viszont jelentős ("An Education" - 2009; "Suffragette" - 2015; "Mudbound" - 2017; "Promising Young Woman" - 2020; "She Said" - 2022), ami karrier perspektíva tekintetében mindenképp többet ér. Mulligan már azért érdemelne valami díjat, hogy nagyrészt felülkerekedik Cooper önajnározásán és nem hagyja magát elnyomni az erőszakos és tenyérbemászó narratívában, amelyet kollégája díjak reménységében teljesen kisajátít magának. Felicia Montealegre aligha szikrázó szerep, de Mulligan magáévá teszi a háttérben szenvedő női alakot és értelmet ad a létezésének.
A "Maestro" nem üti meg a színvonalas lécet, sőt a közelébe sem ér. Bradley Cooper újabb izzadságszagú gyártmányában a legtöbb karakter csak beszél, de semmit sem mond. A karakterdilemmák értékelhetetlenek, a főszereplők élethelyzetéből adodó konfliktusok csak részben bukkannak a felszínre, ezek is a lehető legkiszámíthatóbb klisékkel megálmodva. Mindazonáltal a legnagyobb hézag az, hogy Bernstein munkásságáról elenyésző információt tudhat meg a laikus néző, amivel a film elkészítésének értelme is megkérdőjeleződik.

Bradley Cooper: ★☆☆☆☆
Carey Mulligan: ★★★★☆

America Ferrera | "Dumb Money" (2023)

A "Dumb Money" a közelmúltban megtörtént események alapján megalkotott életrajzi film. Keith Gill (Paul Dano) Youtuber szorosan követi Wall Street világát és tudomást ad követőinek arról, melyik vállalatba érdemes belefektetniük, ha nyereséghez szeretnének jutni. Az amerikai GameStop videojáték-, fogyasztói elektronikai és játéktermék-kiskereskedő különösen felkelti a férfi érdeklődését, s minden pénzét beleöli a vállalat részvényibe. Gill-t sokan követik, így a GameStop részvényei 2021. januárjára milliókat termelnek a részvénytulajdonosnak. A Wall Street beijed és mindent elkövet annak érdekében, hogy megakadályozza a kisbefektetőt diadalmenetét, de a kispolgárok összefogása olyan erős, hogy csak pillanatokra tudják megbénítani a buzgalmukat. 

Az Emmy-díjas America Ferrera az "Ugly Betty" (2006-2010) című sorozatban szerzett mainstream hírnevet, amiben az introvertált, ám tehetséges Betty-t formálta meg, aki átlagos megjelenésével csetlett-botlott az ítélkező divatvilágban. Később boltmenedzsert játszott a szenzációs "Superstore" (2015–2021) című munkahelyi vígjátékban, emellett vendégszerepelt a "The Good Wife" (2009-2016) és "Curb Your Enthusiasm" (2000-2024) sorozatokban is. Filmes karrierje nem jelentős, egynéhány szinkronszerepen kívül talán a "The Sisterhood of the Traveling Pants" (2005, 2008) filmekből lehet ismerős a nagyérdeműnek. Ezért is bíztató látni, hogy 2023-ban nem csak egy, de két stúdió filmben is központi szerep jutott neki. A háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig rendezésében Ferrera játszott a "Barbie" című vígjátékban; feminista monológját a nőkkel kapcsolatos elvárásokról olyan művésztársak méltatták, mint a háromszoros Oscar-díjas James Cameron. Ezenkívül meghívták az Emmy-jelölt Craig Gillespie által jegyzett "Dumb Money" nevezetű alkotásba is, amelyben ismét új oldaláról mutatkozhatott be a nézőknek.

Utóbb említett filmben egy ápolónőt játszik, aki sokakkal egy füst alatt szerencsét próbál a GameStop részvényeivel. A cselekményben Jennifer Campbell figurája az egyik legkitartóbb; tudja, nem csupán magáért, de gyermekei jóllétéért is harcol. Bizalma tehát szakadatlan az önjelölt befektetési szakértőben, Keith Gill-ben, s akkor sem remeg meg igazán, amikor a Wall Street-i farkasok ellehetetlenítik a játszmát. Ferrera alakításán érezni az eltökéltséget és sikerorientáltságot, a saját élethelyzetét fellendíteni vágyó édesanya küzdelmét a változásért. Maga a szerep nem óriási, így a néző csak résszint pillanthat bele Jennifer életébe, Ferrera azonban kevés játékidővel is el tudja hitetni a szemlélővel, hogy milyen nehézségek jutnak egy egyedülálló édesanyának. A színésznő játékában ugyancsak felelevenedik a kórházi dolgozók kimerültsége, megbecsülésük hiánya a COVID-pandémia idején, ami felhívja a figyelmünket az egészségügyben, illetve más szolgálatásokban, önkéntes munkában tevékenykedők tiszteletére. 

A "Pénzeső" igazi ensemble film, amiben a rendező a társadalmi rétegek közötti különbségeket helyezi nagyító alá, azt, hogy ki-milyen esélyekkel indul a pénz világában, s kire-milyen hatással van egy adott befektetés sikere avagy bukása. A néző együtt érez a feltörni epedező középréteggel, csatlakozik hozzájuk spirituszban és meglehet, hogy tanul egy, s mást az ötletességük okán. ★★★★☆

Robert Downey Jr. | "Oppenheimer" (2023)

Az "Oppenheimer" biográfiai-jellegű dráma, amely J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) fizikus életét és munkásságát hivatott bemutatni, különös tekintettel az első atomfegyver létrehozására, ami velejéig felforgatta és megváltoztatta világunk nagyhatalmi berendezkedését.  

A kétszeres Oscar-jelölt Robert Downey Jr. népszerűsége tagadhatatlan a filmrajongók körében. A veterán színész karrierjének csúcspontját alighanem Tony Stark szerepe hozta el, amelyet megannyi szuperhősös filmben életre keltett az elmúlt két évtizedben. Megkockáztatom, ha Downey Jr. nem vált volna a Marvel-moziverzum emblematikus alakjává, jelenleg talán B-kategóriás filmekben szerepelne, és azon kellene tanakodnia, hogy miképpen formálja meg a számára kiosztott vicces nagybácsi szerepét egy bugyuta amerikai vígjátékban. Pont ezért, hogyha félreteszem a szuperhősös botorságot (ami szerény véleményem szerint legtöbb esetben messze áll az igazi filmgyártástól) és lebontom a színész karrierjét, siralmas kép tárul elém. Igen, Downey Jr. valóban eljátszotta Chaplin-t, volt Sherlock Holmes is, meg ökörködött a "Tropic Thunder" (2008) című vígjkátékban, de összességében, ha a Marvel-filmeket kivonom a képletből, egy Downey Jr.-hoz hasonló privilégiumokkal rendelkező színésztől sokkal többet vár el az ember.

Lewis Strauss szerepében Robert Downey Jr. olyan, mint egy robot. Tisztességesen felmondja a szöveget, de elmarad a színészi bravúr, az átütő erő. A kritikusokat és a díjátadó bizottságokat meg lehet téveszteni egy jól sikerült maszkmunkával, sőt, még ők is lehetnek elfogultak Downey Jr. személyével kapcsolatban (egyértelműen ez rajzolódik ki az eddig bejelentett kritikusi díjak listáiból), de számomra felháborító, hogy egy ilyen lélektelen alakítást bárki felmagasztaljon, hovatovább díj közelbe toljon, mint az "év legjobbját". Főleg, mert az Oscar-díjas Matt Damon, az egykori szívtípró Josh Hartnett vagy a "Gyilkos számok" (2005-2010) című tévésorozatból ismert David Krumholtz ugyanebben az alkotásban jobban teljesítenek, több átélést mutatnak szerepeikben. Papíron az "Oppenheimer" jó választás volt Downey Jr. részéről. Részben tehát nem ő tehet arról, hogy Nolan sekélyesnek írta meg a karaktert, hisz más sem tudott volna kategóriákat javítani a szerepen. Persze belém hasít az érzés, hogy Downey Jr. elkényelmesedett az utóbbi években, ami tetten érhető az alakításában is. Hozzászokott ahhoz, hogy a vizuális effektek felhúzzák középszerű alakítását, valamivé teszik a semmit. 

Az "Oppenheimer" bármennyire is próbál komoly értéket közvetítő presztízsfilmnek tűnni, sajnos rengeteg sebből vérzik. Nem csak bődületesen hosszú és unalmas (főleg az első két óra), de a karakterek többsége sincs kidolgozva, igazán életre serkentve; a néző semmiféle szimpátiát, érdeklődést nem táplál irányukban. Akad a filmben egy-két jobb, intenzívebb szegmens (az utolsó fél óra), de a forgatókönyv száraz és sokszor élvezhetetlen. Az ötszörös Oscar-jelölt Christopher Nolan rendezése a történelmi háttér kizárólagos bemutatását tűzi ki célul: a direktor azt fitogtatja, hogy el tud szakadni a science fiction-tól (ami egyébként jobban áll neki) és meg tudja magát mutatni egy díjesélyes dráma rendezői székében is. Az ambíció dicséretes, de a nagy lihegésben Nolan elfelejt szórakoztatni vagy hús-vér emberi alakokat megjeleníteni a színen. ★★☆☆☆

Jennifer Lawrence | "No Hard Feelings" (2023)

Maddie Barker (Lawrence) sorozatban rossz döntéseket hoz a mindennapokban, amelyek miatt rengeteg adósságot halmoz fel. Ez nemcsak saját megélhetését veszélyezteti, hanem még a szülői házát is. Kétségbeesésében úgy dönt, hogy reagál egy meglepően egyenes hirdetésre, melyet egy tizenkilenc éves srác szülei adtak fel. Ők arra várnak, hogy valaki bevezesse gyermeküket a felnőttek világába, annak összes extrájával együtt. 

Az Oscar-díjas Jennifer Lawrence alakítása vitathatatlanul merész és minden előzetes elvárást túszárnyaló katarzissal bír. A konvencionalitás és finomság kora véget ért. Ideje elfogadnunk egy szabadabb megközelítést. A nőknek is lehetőséget kell adni, hogy karaktereiket valósághűen ábrázolhassák a filmvásznon (ahogyan korábban Melissa McCarthy vagy Amy Schumer is tették), éppen úgy, mint azt a férfiak is generációk óta teszik. Hagyjuk, hogy bátorságukat megmutathassák anélkül, hogy igazságtalanul megbélyegeznénk őket.

Lawrence-t többen kritizálják mostanában, hogy elvesztette a varázsát, ami nem állhatna messzebb az igazságtól. A fiatal színésznő ritkítóan sokoldalú és emlékezetes alakításokkal rukkolt elő, ami nagyon ritka generációjában. Útja kezdetén egy független filmmel mutatkozott be ("Winter's Bone" - 2010), majd prominens szerepeket játszott Hollywood vezető főszereplőnőjeként olyan népszerű franchise-okban, mint a "The Hunger Games" (2012-2015) és az "X-Men" (2011-2019). Továbbá kiemelkedett Oscar-mágnes filmekben, mint a "Silver Linings Playbook" (2012), "American Hustle" (2013), "Joy" (2015) és "Don't Look Up" (2021). Láthattuk tehetségét alul értékelt horrorszerepben a "Mother!" (2017) című mesterműben, tavaly pedig egy poszttraumás-stresszel küzdő veteránt alakított briliánsan a "Causeway" (2022) című drámában, amiért valamiért csak színésztársát, az Oscar-jelölt Brian Tyree Henry-t emelte ki az Amerikai Filmakadémia. Ehhez érkezett most egy őszinte és intenzív komikus alakítás, a "No Hard Feelings", amiben ismét megmutatja, hogy sikerei bizony felülmúlják kortársaiét, páratlan sokoldalúsága fényként ragyog a sötétségben. Eme alakítás bőven példázza Lawrence hajlandóságát, hogy érzelmileg és hitelesen kitárulkozzon egy szerepben, anélkül, hogy rejtett céljai lennének.

A "No Hard Feelings" őszinte, humoros és természetes hatást kelt. Mélysége evidens, amely sok más, kritikusok által túlértékelt vígjátékból hiányzik - minden eleme egy hihető, emberi sorsokat bemutató masszába áll össze, amelyben egy hamis mozdulat nincs. Megkockáztatom, hogy talán az utóbbi évek egyik legjobb coming-of-age filmje, amit láttam. ★★★★★

Ryan Gosling | "Barbie" (2023)

Amikor Barbie-nak (Margot Robbie) kétségei támadnak a világmindenségről, segítséget kér Barbie-világ fura tanácsosától (Kate McKinnon), aki azt javasolja neki, hogy tapasztalja meg a valódi világ útvesztőit és döntse el, melyik világba szeretne tartozni. Így történik, hogy az ártatlan, giccses, rózsaszín Barbieland találkozik az emberek világával. Ez a találkozás a cselekmény mozgatórugója; a két világ összeborulása által Barbie és társai számos fontos életleckét tanulnak, amelyekkel végül pozitív változást érnek el mindkét világban.

Ken (Gosling) a film egésze alatt önismereti úton jár. Egyik pillanatban Barbie-val való kapcsolatát próbálja megalapozni és meg akar felelni a "Barbie és Ken" szlogennek, aztán berántja a hímsoviniszta gondolkodásmód és elhatározza, hogy patriarchális társadalmat fog kialakítani a feminista berögződésű Barbieland-ben. Az alkotás utolsó szegmensében pedig megtanulja, hogy "Kenough", azaz Barbie nélkül is értékes részese a babák társadalmi hierarchiájának.

A kétszeres Oscar-jelölt Ryan Gosling derekasan megküzd a szereppel, de a forgatókönyv végig olyan akadályokat görget elé, amivel kizökkenti a koncentráltságból. Kínos, bugyuta, gyerekes tantrumok jutnak neki, főleg a film második felében. Persze mindent megtesz, hogy kompenzálja a nézőt, s vannak pillanatok, amikor lehengerlő (egy musical jelenetben kifejezetten emlékezetes), de őszintén szólva Jamie Dornan ("Barb and Star Go to Vista Del Mar" - 2021) és Dan Stevens ("Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga" - 2020) hasonló filmekben és szerepekben sokkal szignifikánsabb megmozdulásokkal rukkoltak elő.

Nem arról van szó, hogy a Barbieland megalkotása és a valósággal való összehangolása ne hordozna szórakoztató értéket, sőt. Azonban, ahogy a film szinopszisa kibontakozik, egyre nyilvánvalóbbá válnak a forgatókönyv és a koncepció hibái. A váratlan karakter- és cselekményszál-változások arra késztetnek, hogy megkérdőjelezzem a történet koherenciáját. A vígjátékban kétségkívül vannak valóban remek momentumok (America Ferrera monológja, Margot Robbie drámai jelenetei vagy Ryan Gosling dala), de összességében csalódást keltő az egész, nagyon kevés mondanivalóval. A háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig továbbra is középszerű rendező-forgatókönyvíró, aki bár lényeges előrelépést tett a castingolást illetően (eddig szinte csak kaukázusi színészekkel dolgozott), még mindig nem tud jó forgatókönyvet írni (és férje sem dobott sokat a szkripten) vagy olyan ötleteket megálmodni, amivel valami eredetiséget, integritást kölcsönözhet saját munkájának. A filmes élmény ezért leginkább egy hullámvasútra hajaz: egyszer érdekfeszítő a kivitelezés, máskor pedig hihetetlenül nívótlan. ★★★☆☆