Martha (Swinton) gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amikor régi kollégája és barátnője, Ingrid (Moore) tudomást szerez a nő állapotáról, azonnal a kórházba siet, hogy vigaszt és támogatást nyújtson neki a nehéz időszakban. Mint kiderül, Marthát kezdeti stádiumban lévő gyógymódokkal próbálják kigyógyítani a betegségből, de ezek csak ideig-óráig használnak. A haldokló nő ellentmondást nem tűrő elhatározásra jut: meg akar halni, saját feltételeinek megfelelő módon. Öngyilkosságra készül, ehhez pedig Ingrid segítségét kéri.
A véletlenek sokszor lehetnek sorszerűek; egyes találkozások életre szóló emlékeket és örök érvényű tapasztalatokat hozhatnak. Ingrid saját könyvdedikálásán értesül Martha állapotáról. Akkor még nem sejti, hogy nem csupán egy látogatást fog tenni beteg ismerősénél a kórházban, de egyszersmind részese lesz Martha hattyúdalának. A két nő egy vidéki házba költözik, hogy felkészüljenek Martha öngyilkosságra: egy zárt, piros ajtó - ez jelzi majd Ingrid számára, hogy barátnője véget vetett az életének.
Mivel zömmel Swinton élvezhette a kritikai ovációt és a díjátadók támogatását, mindenképpen meglepő, hogy a szemlélő mégis inkább Julianne Moore karakterével tud azonosulni a filmben. Az Oscar-díjas Moore realisztikusan ábrázolja a tehetetlenség érzését, amit mindannyian érzünk, amikor egy adott helyzetben nincs beleszólásunk az események alakulásába, csak sodródunk az árral, egyik pillanatról a másikra. Bár nem fizikai fájdalom ül ki a veterán színésznő arcára, tökéletesen megmutatkozik a lelki dilemma rajta, ahogy jelenetről-jelenetre egyre passzívabb a történetben; szerepe szerint beletörődik az elkerülhetetlenbe, szerényen és csendesen szenved, alárendelve magát barátnője haláltusájának.
Az Oscar-díjas Tilda Swinton Martha szerepében a maga módján excentrikus, erősnek mutatja önnönmagát, vannak olyan princípiumok, amelyekből nem enged. Jóllehet belül üvölt, hadakozik magával. Végtére is mit tesz az ember, amikor ténylegesen tudatosul benne, hogy halandó?! Swinton olvasatában a középkorú szereplő rapszodikusan éli meg az elmúlást. Egyszer kifakad, máskor az ablakon bámul ki és a rég múltról nosztalgiázik. Swinton játéka tehát emberi, de valamicskét személyes marad - nem engedi közel magához a nézőt, ami azért csalódás, mert felettébb izgalmas az érzelemskála, amit megmutat a színen.
Az Oscar-díjas rendezőzseni, Pedro Almodóvar első angol-nyelvű rendezése két szegmensre osztható. A film első fele egyfajta “évődésre” hajaz, amelyben a legtöbb jelenet egy különálló történet, befejezetlen snittekkel, azoknak néha már túláradó szentimentális és melodramatikus elbeszélő módjával. Az alkotás második szegmense pedig egyrészt szól a remény hagyott és ijesztő várakozásról (Ingrid részéről), illetve az örök megnyugvás iránti vágyról (Martha részéről). S mindennek összekapcsolása, összekapcsolódása teszi ki a film üzenetét: Mindenki máshogy reagál az élet hullámvölgyeire, ki vagyok én, hogy pálcát törjek a másik döntése felett?!
Almodóvar nem kíván megfelelni a társadalom halálról alkotott koncepciójának; haldokló főszereplőjének döntési lehetőséget kínál, feltételezi, hogy az értelmiségi, ötvenes nő el tudja dönteni, mit akar, meddig akarja viseli a sikertelen kezelések kudarcát.
A spanyol-ajkú direktor határozott álláspontja, amennyiben nem szeretne vitát nyitni a morális kérdéséről kétségkívül felüdítő, szabad és modern-felfogású. Mindösszesen egy karakter képviseli azt az álláspontot, miszerint az öngyilkosság bűn, s bűnpártolás elítélendő, de őt is gyorsan lezavarja a narratíva, véget ér a film, mielőtt harc indul a vélemény különbözetek között.
Mindezeket leírva és konstatálva, az a megsemmisítő lelki-szellemi felemelkedés azért nem jelentkezik a dráma képkockáin, a rendezőtől és a színészektől is láttunk már monumentálisabb munkákat.
Julianne Moore: ★★★★★
Tilda Swinton: ★★★★☆
A véletlenek sokszor lehetnek sorszerűek; egyes találkozások életre szóló emlékeket és örök érvényű tapasztalatokat hozhatnak. Ingrid saját könyvdedikálásán értesül Martha állapotáról. Akkor még nem sejti, hogy nem csupán egy látogatást fog tenni beteg ismerősénél a kórházban, de egyszersmind részese lesz Martha hattyúdalának. A két nő egy vidéki házba költözik, hogy felkészüljenek Martha öngyilkosságra: egy zárt, piros ajtó - ez jelzi majd Ingrid számára, hogy barátnője véget vetett az életének.
Mivel zömmel Swinton élvezhette a kritikai ovációt és a díjátadók támogatását, mindenképpen meglepő, hogy a szemlélő mégis inkább Julianne Moore karakterével tud azonosulni a filmben. Az Oscar-díjas Moore realisztikusan ábrázolja a tehetetlenség érzését, amit mindannyian érzünk, amikor egy adott helyzetben nincs beleszólásunk az események alakulásába, csak sodródunk az árral, egyik pillanatról a másikra. Bár nem fizikai fájdalom ül ki a veterán színésznő arcára, tökéletesen megmutatkozik a lelki dilemma rajta, ahogy jelenetről-jelenetre egyre passzívabb a történetben; szerepe szerint beletörődik az elkerülhetetlenbe, szerényen és csendesen szenved, alárendelve magát barátnője haláltusájának.
Az Oscar-díjas Tilda Swinton Martha szerepében a maga módján excentrikus, erősnek mutatja önnönmagát, vannak olyan princípiumok, amelyekből nem enged. Jóllehet belül üvölt, hadakozik magával. Végtére is mit tesz az ember, amikor ténylegesen tudatosul benne, hogy halandó?! Swinton olvasatában a középkorú szereplő rapszodikusan éli meg az elmúlást. Egyszer kifakad, máskor az ablakon bámul ki és a rég múltról nosztalgiázik. Swinton játéka tehát emberi, de valamicskét személyes marad - nem engedi közel magához a nézőt, ami azért csalódás, mert felettébb izgalmas az érzelemskála, amit megmutat a színen.
Az Oscar-díjas rendezőzseni, Pedro Almodóvar első angol-nyelvű rendezése két szegmensre osztható. A film első fele egyfajta “évődésre” hajaz, amelyben a legtöbb jelenet egy különálló történet, befejezetlen snittekkel, azoknak néha már túláradó szentimentális és melodramatikus elbeszélő módjával. Az alkotás második szegmense pedig egyrészt szól a remény hagyott és ijesztő várakozásról (Ingrid részéről), illetve az örök megnyugvás iránti vágyról (Martha részéről). S mindennek összekapcsolása, összekapcsolódása teszi ki a film üzenetét: Mindenki máshogy reagál az élet hullámvölgyeire, ki vagyok én, hogy pálcát törjek a másik döntése felett?!
Almodóvar nem kíván megfelelni a társadalom halálról alkotott koncepciójának; haldokló főszereplőjének döntési lehetőséget kínál, feltételezi, hogy az értelmiségi, ötvenes nő el tudja dönteni, mit akar, meddig akarja viseli a sikertelen kezelések kudarcát.
A spanyol-ajkú direktor határozott álláspontja, amennyiben nem szeretne vitát nyitni a morális kérdéséről kétségkívül felüdítő, szabad és modern-felfogású. Mindösszesen egy karakter képviseli azt az álláspontot, miszerint az öngyilkosság bűn, s bűnpártolás elítélendő, de őt is gyorsan lezavarja a narratíva, véget ér a film, mielőtt harc indul a vélemény különbözetek között.
Mindezeket leírva és konstatálva, az a megsemmisítő lelki-szellemi felemelkedés azért nem jelentkezik a dráma képkockáin, a rendezőtől és a színészektől is láttunk már monumentálisabb munkákat.
Julianne Moore: ★★★★★
Tilda Swinton: ★★★★☆
