Meryl Streep | "Into the Woods" (2014)

A káprázatos képi világgal megálmodott musicalben a Grimm testvérek mesés történetei elevenednek meg, s kapnak új interpretációt az Oscar-jelölt Rob Marshall rendezésében. A neves színészek a legismertebb mesefigurák bőrébe bújva csetlenek-botlanak a színen, mígnem történetük egy elvarázsolt zárószegmensben örökre egybefonódik.

A keszekusza hajkoronával mutatkozó Meryl Streep egy energikus boszorkány szerepét ölti magára, aki a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő, hogy meglökje a narratívát, amelyben mindenki az ő általa megtörni kívánt átok miatt kóborol az erdőben. A boszorkány szerepe lehetne éppen egydimenziós, de a szálakat forgató, káoszt előidéző szereplő aggódó édesanyaként is bemutatkozik, így a legendás színésznő a karakter pozitív oldalát is prezentálhatja az alkotásban.  

A háromszoros Oscar-díjas Streeptől nem áll távol a humoros, már-már extravagáns karakterek eljátszása (pl: "Lemony Snicket's A Series of Unfortunate Events" - 2004 vagy "Florence Foster Jenkins" - 2016), s ebben a filmben is bizonyítja, hogy mennyire illik hozzá a teátrális bohóckodás. 
A különböző magyar és nemzetközi platformok tetszésindexe alapján a "Vadregény" megosztó, de aki kedveli a sztárparádét (Streep mellett Emily Blunt, Anna Kendrick és a gyermekszínészek is remek összetevői az alkotásnak) és a musicaleket, annak mindenképpen ajánlott megnéznie a filmet, ami bár mellőzi a happy-endet, mégis tanulságos mondanivalóval zárja a cselekményét. ★★★★☆

Meryl Streep | "Before and After" (1996)

Mikor fiúkat gyilkossággal vádolják, Carolynnek (Streep) és Bennek (Liam Neeson) gyorsan szembe kell nézniük az igazsággal, ami torz tükröt tart eléjük és teljesen felforgatja az életüket. 

Dr. Carolyn Ryan megbecsült gyermekorvos, aki férjével és két kiskorú gyermekével él egy massachusettsi kisvárosban. Egyik este aggasztó híreket kap: fiát emberöléssel gyanúsítják, ráadásul a tizenhatéves fiú hetekre eltűnik a radarról. Jacobot (Edward Furlong) végül elfogják és felelnie kell a tetteiért. 

A háromszoros Oscar-díjas színésznő egy olyan szerető és támogató édesanyát játszik az alkotásban, aki semmilyen helyzetben sem tagadja meg gyermekét. Férjével ellentétben, Carolyn hisz az igazságszolgáltatásban; s hogy fia csak az igazság feltárásával szabadulhat meg a lelkiismeretfurdalás béklyójából. Amikor az Oscar-jelölt Neeson által játszott családapa a helytelen irányba próbálja terelni Jacobot, Streep karaktere közbelép és megváltoztatja a narratívát. Meryl Streep főként finom, apró gesztusokkal ragadja meg a néző figyelmét, mégpedig úgy, hogy Carolyn-t egyszer sem teszi gyámoltalanná, alárendelté a történetben. A nő tiszta eszközökkel küzd családja jólétéért, remélve, hogy döntéseit megváltás kíséri. 
 "A gyanú árnyékában" nem a bűntényre, hanem az erre adott személyes reflexiókra helyezi a hangsúlyt és végig a megtört család szemszögéből vizsgálja a történteket. Bár nincsenek a filmben nagy csavarok, amelyek jobban felvillanyoznák az eseményeket, a krimi-dráma mindenképpen szállítja az áhított drámaiságot és szentimentalitást. ★★★★☆

Roseanne Barr & Meryl Streep | "She-Devil" (1989)

A "Nőstényördög" című vígjáték két nőről, két végletről szól. Egyikük egy megpróbáltatott családanya (Roseanne Barr), másikuk ünnepelt regényíró (Meryl Streep). Előbbi nincs megelégedve a kinézetével és mindig balszerencsés helyzetekbe keveredik, utóbbi úszik a pénzben és egy hatalmas tengerparti villában él. Egyetlen közös bennük, hogy mindketten ugyanazt a férfit szeretik (Ed Begley Jr.). Ez a film kiindulópontja és innen ágazik két felé a történet is. 

Ruth (Barr), az átlagos kinézetű családanya és férje, Bob (Begley Jr.) között évek óta kihűlt a szerelem. A férfi, akivel Ruth egy kertvárosi házban neveli két gyermeküket, teljesen lemondott a nőről, mintegy cselédnek használja a saját boldogulásához. Ruth ezzel szemben próbál változtatni az elhidegült házasságon, ám kevés sikerrel. Amikor Bob beleszeret a gyönyörű novellista Mary Fisherbe (Streep), vagy még inkább, a nő pénzébe, Ruth megelégeli, hogy lábtörlőnek használják és négy lépésből álló tervet eszel ki, hogy tönkretegye férjét és annak szeretőjét. 
Roseanne, aki a narrátor szerepét is betölti a filmben, a vígjáték első képkockáin még bajusszal és bibircsókkal az arcán, ápolatlan külsővel jelenik meg, majd a film végére egy elegáns nő válik belőle. A színésznő alakítása pedig pont fordítva működik a filmben: eleinte figyelemfelkeltő, később eltompult, jellegtelen. 
A film a férje által mellőzött és megcsalt Ruth bosszúállását tűzte ki bemutatása céljául, de féltávon elkanyarodott és elkalauzolta a nézőt Mary Fisher tündérmeséből lett rémálmába, amivel mindannyian jól jártunk. Roseanne és az Oscar-díjas Linda Hunt kettőse jópofa, de amikor elérkezünk a történetben a két nő fondorlatos cégalapításához, a film már szinte teljes egészében Meryl Streep-re koncentrál. Ha jóindulatú lennék, akkor azt írnám, hogy a forgatókönyv hibája az egész, de nem, Mary Fisher egyszerűen érdekesebb, viccesebb jelenség, mint Ruth, így Roseanne is illedelmesen átadja Streepnek a stafétát, ezzel átengedve neki a film legjobb pillanatait is. ★★★☆☆

Mary Fisher (Streep) szabadúszó novellista, aki főleg romantikus ponyvaregényeket szerez. A nőnek látszólag mindene megvan: sikeres, gazdag és nem mellesleg gyönyörű. Mary azonban magányos, így amikor megpillantja a szoknyapecér könyvelő Bobot, azonnal lecsap rá, s teszi ezt úgy, hogy tisztában van vele, hogy a férfi családos ember. Mary ezzel rossz döntést hoz, hisz az átvert Ruth diabolikus terve részeként nem csak férjére, de Maryre is rászabadítja a poklot. Mary pedig azon veszi észre magát, hogy a korábban számára a nyugalom szigetét jelentő villa csatatérré változik, ahol a káosz uralkodik. 
Streep karaktere sokat dacol a helyzettel: eleinte nem akarja elhinni, hogy vele ez megtörténhet, majd amikor már úgy érzi, hogy felé kerekedik a helyzet, összeomlik. Szerencsére Fisher nem üresfejű, így az összeomlást a kínos és váratlan eseményeken való felülkerekedés jellemzi. A háromszoros Oscar-díjas Meryl Streep jobb vígjátékokban ("Death Becomes Her" - 1992 vagy "The Devil Wears Prada" - 2006) is megmutatta már a komikus vénáját, de nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikben is viccesebb lett volna, mint Mary Fisherként volt. Ezerféle reakciót látunk a színésznőtől, különleges, eredeti reakciókat, amelyek nem csak megmosolyogtatóak, de egyben Mary Fisher komplexitását, küzdőszellemét és strapabírását is felfedik. ★★★★★

Amy Adams & Viola Davis & Philip Seymour Hoffman & Meryl Streep | "Doubt" (2008)

Az 1960-as évek közepén egy katolikus iskolában a gyanú sejtelmes szele kerít hatalmába két apácát, akik azt veszik észre, hogy a gyülekezet papja, Brendan Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) túlságosan intim viszonyba kerül az egyik diákkal. A férfi állítja, hogy csak barátságos a fiúval, s bár a fiatalabb apácát, James nővért (Amy Adams) sikerül meggyőznie érveivel, Aloysius Beauvier nővér (Meryl Streep) kétkedő marad és mindent elkövet annak érdekében, hogy bizonyítsa a pap bűnösségét. 

Először a kedves, szerethető James nővérnek (Adams) tűnik fel Flynn atya szokatlan kapcsolata a ministráns fiúval, ő szól Aloysius nővérnek, s mélyíti el a tapasztaltabb apácában az unszimpátiát a pap irányába. James nővér később megbánja tettét, sőt, álmatlan éjszakái lesznek, amiért beárulta a férfit, de ezen a ponton már tehetetlen, nem tudja menteni a helyzetet.
A hatszoros Oscar-jelölt Amy Adams a 2000-es években többször játszott hasonló naivákat a filmvásznon ("Junebug" - 2005; "Enchanted" - 2007; Julie & Julia - 2009), akikben közös az emberekhez való jóindulatú hozzáállás, pozitív életszemlélet és energikusság. Az apáca mélységesen tiszteli feljebbvalóit, de ha olyan helyzetbe kerül, mégis kiáll az igazáért. Persze nem veszik komolyan a szavát, de ahogy alakul a dráma története, úgy fejlődik, tapasztal ő is. Úgy gondolom, hogy bár James nővér egy idő után megpróbál elvonatkoztatni az események folyásától, fontos része marad ezeknek, s a kényes ügy elengedhetetlen komponense a fiatal apáca lélekfejlődésének. 

Amy Adams kimagasló teljesítményt nyújt James nővér szerepében, és nem csak azért, mert a néző látni véli benne a naiva tapasztalatlanságát, a saját lelkiismeretével, jóérzésével küzdő nőt, de Adams még ennél is többet ad a filmben. Ő képviseli ugyanis a lelkiséget, a jót az alkotásban. Míg Aloysius Beauvier nővér túl konok és Brendan Flynn atya ellentmondásos, addig James nővér az a pozitív, friss jelenlét, aki nélkül tízszer nyomasztóbb lenne végigülni a filmet. ★★★★★

Korábban már írtam cameo alakításról, amelynek jellegzetessége, hogy az adott szereplő csak pillanatokra tűnik fel a színen, s rövid ideje van arra, hogy felépítse a karakterét. Donald édesanyja, Mrs. Miller (Davis) először akkor kerül képbe, amikor Aloysius nővér behívatja magához a fiú és az atya fura viszonya miatt. A nő azonban más reakciót mutat a hír hallatára, mint amit a néző vár tőle. Nem lesz mérges, nem aggódik a fiáért, sőt, egyáltalán nem lepi meg a dolog. Egyedül az érdekli, hogy a fiát ne tegyék ki az iskolából mielőtt elvégezné azt.
Sokat elmélkedtem azon, hogy Mrs. Miller anyaképével mennyire lehet azonosulni és mindig arra jutottam, hogy sokkal szövevényesebb a kérdés, mint alapvetően gondolná az ember, s nem lehet végletekben beszélni róla. Először is Mrs. Miller családja egy afroamerikai dolgozó család az 1960-as években. Ez már magában hordozza a lehetőségnélküliséget, a kiszolgáltatottságot és a nehéz boldogulást. Szóval persze, azt várjuk a takarítóként dolgozó nőtől, hogy vérbe forgó szemmel rángassa meg a gyanúsítottat, de az ő élettapasztalatával és kilátástalanságával az is érthető, hogy gyermeke tanulmányi előmenetelébe helyezi minden reménységét, s abba, hogy ha Donald elvégzi az iskolát, több lehetősége lesz az életben, mint neki volt. Ráadásul ismerve Mrs. Miller családi helyzetét, még komplikáltabb képet kapunk a miértekről.
Ha elítéljük az anya közömbösségét, ha nem, egy dolog biztos: nehéz levenni a tekintetünket az Oscar-díjas színésznőről, és bizony a nagy jelenetében még Meryl Streepet is lejátssza a filmvászonról. ★★★★☆

Brendan Flynn atya (Hoffman) jó kapcsolatot ápol a gyülekezetével. A pap nem csak a misei szolgálatokban végez áldozatos munkát, de a St. Nicholas iskola tanárként az iskolába járó gyerekek is felnéznek rá. Az új szemeszterben egy afroamerikai kisfiú (Donald Miller - Joseph Foster) érkezik az iskolába, így féltve a többiektől, Flynn atya különös figyelmet fordít a fiúra, s segíteni próbálja boldogulását az iskola falai között. Ám ezt a feltételezhetően jó szándékra épülő törekvését kinézi két apáca, s gyanúba keverik a papot, ez által elültetve a kétséget a nézőben: vajon a katolikus elöljáró más is akar a fiútól, vagy tényleg csak kedves vele?
Az Oscar-díjas Philip Seymour Hoffman körültekintően járt el, hogy felvértezze magát egy ilyen egyházi személyiség minden tulajdonságával. Hoffman karizmatikus, jó szónoki hangon szólal meg a filmben, s megteremti egy lelkigondozó típusú pap lelkiségét a színen. Brendan Flynn atya, s így Hoffman legjobb pillanata a pletykáról szóló igehirdetés jelenete, amelyben a férfi nyíltan kritizálja az apácák viselkedését és áskálódását. A film végére a néző pedig állást foglal: felmenti a papot a gyanúsítás alól vagy ő is beáll a vádlók sorába. ★★★★★

Aloysius Beauvier nővér (Streep) vérmes határozottsággal, a fegyelmet minden helyzetben megkövetelve vezeti a katolikus iskolát. Amikor James nővér megemlíti neki az atya közeledését a diák felé, Aloysius Beauvier boszorkányüldözésbe kezd, s módszeresen próbálja felépíteni Flynn atya ellen a vádat. 
Bár az apáca inkább a kemény oldalát mutatja a történetben, azért látunk olyan jeleneteket is, amelyben szívén viseli mások gondját, sőt, kollégáit segíti. A Donald Milleres ügyben azonban elsősorban nem a fiú jóléte, hanem az igazságszolgáltatás, a katolikus előjárói rend megbolygatása foglalkoztatja. Bevallom, a háromszoros Oscar-díjas Meryl Streep alakítását csak többszöri megnézés után értettem meg. Amikor tizenkét évvel ezelőtt először láttam a filmet, egyáltalán nem tetszett az, amit látok, túlságosan egysíkúnak gondoltam a színésznő karakterét, de Streep tolmácsolásában ezúttal sikerült meglátom az apáca mélységét - az erős nő kétségekkel, bizonytalansággal telített lelkét. Aloysius Beauvier nővér már az első pillanattól fogva ellenszenvesnek tartja Hoffman karakterét, olyannyira, hogy amikor megérinti a gyanakvás érzése, kapva-kap az alkalmon, hogy harcba induljon a férfi ellen. A néző nem biztos benne, hogy az apáca tapasztalata vagy a Brendan Flynn atya ellen való gyűlölete az, ami előre viszi őt ebben a küzdelemben, de van valami becsületre méltó abban, ahogy egy alárendelt katolikus igazgatónő nem fél szembe szállni az egész papi renddel, tudva, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a vezetők, és mennyire könnyen eltusolják a hasonló botrányokat a katolikus egyházban. Bár a film végére Aloysius Beauvier egyedül marad a meggyőződésével és nem sikerül bizonyítania a pap bűnösségét, Meryl Streep ebben a szerepben is maradandó alakítást nyújt. ★★★★☆

Nicole Kidman & Julianne Moore & Meryl Streep | "The Hours" (2002)

A "The Hours" három nőről szól, akik három különböző korban élnek meg hasonló nehézségeket, amelyek által életútjuk megmagyarázhatatlan módon egybefonódik. Mindhármukat kétségbeesés, depresszió, a társadalom által felállított keretből való kitörési vágy jellemzi és az elmúlás félelme gyötri. A színésznőket lenyűgöző zenei kíséret (Philip Glass), elsőrangú forgatókönyv (David Hare) és rendezés (Stephen Daldry), valamit megannyi ismert karakterszínész (Stephen Dillane, Miranda Richardson, John C. Reilly, Toni Collette, Margo Martindale, Ed Harris, Allison Janney, Claire Danes, Jeff Daniels és Eileen Atkins) és egy fiatal tehetség (Jack Rovello) segíti, hogy minél jobb alakítást nyújtsanak a filmben, mégis a legszorosabb kötelékben ők hárman állnak, s teszik ezt úgy, hogy leszámítva Moore és Streep rövid jelenetétől az alkotás végén, nincs közös jelenetük a történetben.

Nicole Kidman Virginia Woolf irónőt kelti életre, aki 1923-ban éppen új regényén dolgozik. Virginia depresszióval küzd, s művészetében minden aktust hattyúdalként él meg. Az írónő nehezen találja a pozitív gondolatokat, s egyre mélyebbre süpped az önmarcangolásban, ami végül egy tavaszi reggelen megpecsételi az életét is. 

Az Oscar-díjas Nicole Kidman élete egyik legjobb alakítását nyújtja a fulladozó művész szerepében, s ez nem csak a maszkmestereknek köszönhető. Kidman elkalauzolja a nézőt egy olyan nő lelki világába, aki bár elutasítja a kliséket, mégsem tud kitörni belőlük, s aki talán rossz korba született, egy olyan világba, ami nem érti meg őt. Kidman érzékenynek, de mégis határozott lépésekre elszántnak mutatja be a karaktert - Virginia tudja mit kell tennie, de hosszú, fájdalmas út vezet odáig, hogy véghez vigye a szabaduláshoz szükséges cselekedetet. ★★★★★

Az 1950-es évek Los Angelesében, a kedvetlen Laura Brown (Julianne Moore) Virginia Woolf 1925-ben kiadott könyvét (Mrs. Dalloway) olvassa, amely ráébreszti, hogy a tökéletes kertvárosi feleség imidzsét bizony nem rá szabták. A második gyermekével állapotos nő ezért úgy dönt, hogy hátrahagyva családját, kiszáll környezete szorításából és máshol kezd új életet. 

Talán Moore alakításával tud leginkább azonosulni a néző. Laura az a karakter, aki csendben szenved és sokáig fenn tudja tartani a látszatot, hogy minden rendben van vele. Az utolsó pillanatig küzd az ellen, hogy elfogadja a rideg valóságot, azaz, hogy nem való kertvárosi feleségnek, anyának. Az Oscar-díjas Julianne Moore szívszorító alakítása olyan, mint egy segélykiáltás, s bár biztosan vannak olyanok, akik megvetik a karakter elhatározását, miszerint elhagyja a családját,  mégis fontos, hogy felismerjük a nagyobb, teljes képet. Hetven évvel ezelőtt egy Laura Brown-féle típusú nő teljesen a férje egzisztenciális helyzetétől függött, s arra volt hivatott, hogy mintafeleség, mintaanya legyen. Ma már nem ismeretlen a független, karrierista nő profilja, de évtizedekkel ezelőtt bizony furán vette ki magát, ha egy nő nem csak és kizárólagosan a családanyaságban látta az élet örömét és lényegét. Ezért is annyira jó Moore alakítása - mert nem fél egy esendő, szabadulni vágyó nő szerepébe bújni, s vállalja a kockázatot, hogy Laura döntése sokak szemében válik majd megbocsáthatatlanná. ★★★★★

A nagyvárosi, modern Clarissa Vaughan (Meryl Streep) Woolf karakterének (Mrs. Dalloway) valóságos kiábrázolása. A nő egykori szeretőjének és legbensőségesebb barátjának (Ed Harris) szeretne partit adni, aki életműdíjat nyert. Richard AIDS betegségben szenved, ez mellett kiegyensúlyozatlan, rapszodikus és saját fájdalmát Clarissa vállára teszi, amit a nő nagyon nehezen visel. Clarissa úgy érzi, hogy a régi szép idők elmúltak és elhaladt mellette az élet. A parti napján  tehát a nosztalgiázás mellett drámai kiborulások és egy tragikus esemény árnyékolja be az ünnepségre készülést. 
Mivel a három karakter közül Clarissa a legszürkébb karakter, így az ő története a legérdektelenebb is. Pont ezért bár Streepnek jutnak az igazán szaftos jelenetek, s technikai szempontból kifogástalanul teljesít, mégis elmarad a varázslat. Nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik az alakításából, de talán míg Julianne Moore el tudta hitetni a nézővel karaktere megrendítő helyzetét csupán egy nap eseménysorának bemutatása alatt, Streep nem tudta elérni ugyanezt. A kétszeres Oscar-díjas színészlegenda civil maradt, nem nagyon engedte be a szemlélőt a karakter helyzetének mélységeibe, s talán egy kicsivel több időre lett volna szüksége ahhoz, hogy jobb benyomást tegyen az emberre. ★★★☆☆