Montgomery Clift | "From Here to Eternity" (1953)

A történet az 1941-ben hawaii-on állomásozó amerikai hadsereg két tisztjének (Clift és Burt Lancaster) mindennapjaiba nyújt betekintést, akik igaz eltérő besorolásban működnek a hadseregben, mégis hasonló vérmérséklettel élik privát életüket. Előbbi egy kimért, jó gondolkodású örömlányba (Donna Reed) szeret bele, aki lojálisan támogatja a férfi ingatag viselkedését, utóbbi pedig a főtiszt könnyűvérű és társfüggő feleségével (Deborah Kerr) bonyolódik össze. A szentimentális szerelmi kalandok mellett a dráma a katonáskodás mindennapjait, a hadseregen belüli hierarchiát, invenciózus egyéniség párhuzamokat, emberi jellemeket és a vihar előtti csend stádiumát (igaz fokozott mértékben) is demonstrálja a képkockáin.
A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift habár minden filmjében jó kisugárzású, a drámában nyújtott alakításából valamiért hiányolható az esszencia, a felemésztő tűz; minthogyha abszolút nem tudna érvényesülni ebben a szerepben. Nem működik a kémia közte és Oscar-díjas kolléganője, Donna Reed között (aki viszont csodálatos), ráadásul külsőleg sem adja vissza egy bokszoló bajnok imázsát; vézna karjaival, már-már kórosan sovány testalkatával nem tudja hiánytalanul elképzelni róla a néző, hogy ő lenne a jolly joker, akit társai azért rekesztenek ki, mert nem vesz részt a katonai bokszmérkőzéseken.
Akad, aki szerint pont a karakter antihős jellege miatt kreatív a Monty-ra aggatott szerep, én mindazonáltal amondó vagyok, hogy nem alkotó szellemű ötlet az, amikor sztárfaktor és megbízhatóság nyomán születik meg a szereposztás, és valaki szimplán nem rendelkezik olyan adottságokkal, amivel realisztikus keretek között képes működni a filmvásznon.
Marad tehát egy vérbeli profi, egy színészóriás, aki talán nem a legjobb választás a szerepre; bármily hiányossága ellenére sem kiugróan rossz, amit a filmben csinál - nem rondít az összképen, ami maga sem épp érdekfeszítő vagy tökéletes. Csakhogy tőle többet vár az ember, magas piedesztálon áll, csak mint korunk nagyjai, Meryl Streep vagy Denzel Washington.
A "Most és mindörökké" cselekménye alapján inkább tartozik a felejthetőbb klasszikusok listájába, mintsem a forradalmi vízióval rendelkező alkotások közé. Döntően az a baljósság hiányzik belőle, ami elővezetné a Pearl Harbor elleni japán támadást, helyette a katonalét eseménytelenségét, s tiltott románcok alakulását domborítja ki a film, s bár teszi ezt tisztességesen, szumma-szummarum, elmaradozik a varázslat. ★★★☆☆

Montgomery Clift | "Judgment at Nuremberg" (1961)

A nürnbergi per a Német Birodalom második világháborús bűncselekményeit volt hivatott vizsgálni, majd ítélet alá vonni. A persorozat nevét a németországi Nürnbergről kapta: itt zajlottak le a tárgyalások, amelyek során több tucat háborús bűnöst ítéltek halálra, illetve küldtek börtönbe.

A film cselekménye 1948-ban kezdődik, ekkora a háború központi náci alakjait már elítélték; a tárgyalótermi drámában azokra a korrupt tisztségviselőkre fordul a figyelem, akik több ezer zsidó ember bebörtönzését, sterilizálását és halálos ítéletét írták alá a Hitler-féle rendszert kiszolgálva. A tárgyalásokhoz kinevezett ítélőbíró, Dan Haywood (Spencer Tracy) Nürnbergbe utazik, hogy ítéletet hozzon négy magas beosztású bíró háborús visszaéléseit illetően. Haywood a nyolc hónapos tárgyalás ideje alatt körülményesen végig járja és következetesen megvizsgálja a vádlottak bűnösségét, meghallgatja a vád és a védelem beszédeit, és a koronatanúkat, hogy a lehető legigazságosabb verdiktet hozza meg a vádlottak vétkességével kapcsolatban.

A drámában sok híres és elismert művész tűnik fel rövid szerepben (Clift mellett például a kétszeres Oscar-jelölt Judy Garland vagy az Oscar-jelölt Marlene Dietrich), s mindenki igyekszik a film komolyságához mérten a legjobbat nyújtani a színen.
A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift általános megjelenése intelligens, magabiztos, karizmatikus individuumét példázza, így mondhatni meglepő, ahogy átlényegül egy egyszerű munkásember szerepébe. Rudolph Peterson német állampolgárságú péksegéd arról számol be tanú vallomásában, hogy fiatal korában elrendelték a sterilizálását, amiből mentálisan sosem épült fel teljesen. Látszatra Clift nem zökken ki szerepéből: őszinte tekintettel és háborgó lélekkel tűri a vallatást, majd pedig robban, s a néző együtt érez a kiszolgáltatott, meggyötört, pellengérre állított férfival.
Stanley Kramer rendező szerint a forgatás idején Montgomery Clift már nem volt önmaga, folyamatosan elfelejtette a szövegét és nehezen boldogult profi színésztársai között. A színész 1956-ban szenvedett autóbalesetet, ami következtében fél arca lebénult. Később, vélhetőleg, hogy enyhítse fájdalmát, drogokhoz és alkoholhoz nyúlt, ami függőséghez és depresszióhoz vezetett. Ennek tudatában felvetődik a kérdés, hogy mégis miért működik ilyen kifogástalanul az alakítás a filmben? A válasz egyszerű: Montgomery Clift az a ritka tehetség volt, aki elrontott és improvizált monológok közben is szikrázott a filmvásznon, mégpedig úgy, hogy a publikum egyszer sem vett észre semmi bizonytalanságot a színész munkájában. Az Amerikai Filmakadémia sajnálhatja, hogy negyedszerre is megtagadta tőle az Oscar-díjat, hisz 1966-ban bekövetkezett halála miatt, Monty a szóban forgó filmért szerezte az utolsó Oscar-nominációját.
A kilencszeres Oscar-jelölt rendező, Stanley Kramer érzékletesen nyúl a fullasztó témához: egy jeleneten kívül, amelyben a tárgyalóteremben ülő hallgatóságnak levetítenek egy rövid kisfilmet a koncentrációs táborok működéséről, színészeire és az általuk játszott karakterekre bízza az eseményekről való rideg, realisztikus tudósítást: az ő tapasztalataik, személyes megéléseik mutatják be a náci uralom megfélemlítési stratégiáját, a horrort és a vérontást, amely során több millió zsidó végezte életét gázkamrákban. A film sok erkölcsi dilemmával foglalkozik, s legfőbb kérdése talán az, hogy meddig terjedhet ki az elszámoltatás?! A politikai vezetők és a tisztségviselők személyére csak, akik direkt módon befolyásolták a történések alakulását, vagy a német lakosságra is, hova tovább az egész világra?!
Az “Ítélet Nürnbergben” nem minden esetben foglal állást a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat nézve - természetesen elítéli magát a  tettlegességet, de a felelősségre vonás kapcsán megannyi lehetőséggel kecsegtet. Látunk az alkotás képkockáin hithű Hitler-követő bírót, olyan nácit, aki felelősséget vállal tetteiért, tisztfeleséget, aki állítja, magas rangban lévő férjét jogtalanul ítélték halálra vagy fülét-farkát behúzott német kisembert, aki inkább a másik irányba tekintett, mint szembe nézett volna Hitler brutális diktatúrájával. Jó néhány embertípus, sors, értékítélet ütközik tehát össze a történetben, mindez pedig mesterien van kivitelezve, úgy, hogy nem extravagáns akciójelenetek, hanem monológok és dialógusok uralják a film egészét; sokatmondó emberi beszéd, annak mélységével és dramaturgiájával. ★★★★★

Montgomery Clift & Shelley Winters | "A Place in the Sun" (1951)

Az 1950-es évek elején George Eastman (Clift), aki egy nehéz sorsú és vallásos közegben nevelkedett, New Yorkba utazik, hogy találkozzon nagybátyjával és családjával. Az Eastman-család egy kicsit sznob-gondolkodású, de felkarolják a fiút és karrierlehetőséget kínálnak neki, amely biztosítja a jövőbeli megélhetését. George illedelmes és becsületes fiúnak mutatkozik, aki elkötelezett a tanulás és a fejlődés iránt, és kész keményen dolgozni a sikerért. Azonban hamar elcsábítja a nagyvilág: két nővel is összegabalyodik, és végül ez a szerelmi háromszög vezet a tragédiához, ami tönkreteszi és megpecsételi a fiatal férfi életét. 

A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift a film első felében kifejezetten passzív alakítást nyújt. Ezt a szó pozitív olvasatában értem; George ugyanis érkezése után jó ideig, mint megfigyelő vesz részt a narratívában. Alkalmazkodó természete révén nem követel semmit, éli a világát és hálás a támogató közegnek. A gyári munkás Alice Tripp (Winters) azonnal felkelti a figyelmét, gyorsan egy hullámhosszra kerülnek, ám kapcsolatukat elővigyázatosságból nem verik nagy dobra. Alice félénksége és George nyugodtsága passzol egymáshoz, a nő George-ra bízza magát, dédelgeti, s megadja neki, amire a férfinak szüksége van. Angela Vickers (Elizabeth Taylor) Alice ellentétje, sokkal direktebb az érzéseit illetően, sőt, nem kertel, hogy tetszik neki a férfi, s szeretné, ha az élete része lenne. George bár opportunista, őszinte érzéseket táplál Angela irányába, nem csak azért tart a fényűző partikra a lánnyal, hogy ebből bármi nyereséget kovácsoljon magának. Amikor Alice terhes lesz, George-ra olyan nyomás terebélyesedik, mint még soha - kétségtelen, hogy Angelát szereti, vele akarja leélni az életét, de Alice a terhességével egyre nagyobb befolyással bír az életére: azt követeli a férfitól, vegye feleségül. George diabolikus tervet eszel ki, hogy megszabaduljon a nőtől és a követeléseitől. 

Clift és a kétszeres Oscar-díjas Shelley Winters párosa működik a színen, de a színész még izgalmasabb duót alkot a kétszeres Oscar-díjas Elizabeth Taylorral. A forgatókönyv ezt a különbséget próbálja erősíteni, olyannyira, hogy kísérletet tesz George érvelését amolyan a "cél szentesíti az eszközt" elvvel támogatni. Montgomery Clift briliánsan hozza a vakszerelmes George-ot, aki elveszti a fejét a hirtelen jött impulzusok hatására. 

Shelley Winters, aki valami furcsa okból főszereplői Oscar-jelölést kapott az alakításáért (egyértelműen mellékszereplő a történetben, helyette inkább Elizabeth Taylor gyönyörű alakítását kellett volna jelölni), jó munkát végez Alice szerepében, aki terhességét használja fel George érzelmi zsarolásához. Talán nem ez volt az eredeti szándék, de a néző együtt érez a tanulatlan fiatal nővel, aki a terhessége tényével és követeléseivel tudja megtartani az áhított férfit.

Winters-nek vannak jó pillanatai az alkotásban, például mikor a csalódottság vagy elszántság érzését mutatja be, de több jelenete teljesen feledhető vagy a fényképezés akadályozza (az első olyan jelenetben, amikor Alice számon kéri George-ot, a színésznő végig háttal ül a kamerának). Így a varázslat nem mindig jut csúcspontjára az alakításában (például a csónakbaleset előtti jeleneteben kiemelkedő). Jóllehet ez a színésznő legkevésbé átütő alakítása az Oscar-díjra jelölt szerepei között (az 1959-es "The Diary of Anne Frank" című filmben erőteljes jelenléttel bír, s ki tudná elfelejteni Belle Rosen teátrális, de annál szórakoztatóbb karakterét az 1972-es "The Poseidon Adventure" című katasztrófafilmben?).

A "Place in the Sun" morális dilemmát állít a néző elé. Lehet-e együtt érezni egy olyan figurával, aki hagy megfulladni egy ártatlan, terhes nőt, csak mert másba szerelmes? Nyilván ferdítek, hisz ez nem ilyen könnyű kérdés. George tudatossága a balesetet illetően kérdéses, a film képkockáin sem látjuk, hogy milyen reakcióval bír, amikor megtörténik a tragédia. Vajon érez-e bűntudatot a történtek miatt vagy csupán azt sajnálja, hogy a szituáció egyszerre szünteti meg a kapcsolatát mindkét nővel? A kétszeres Oscar-díjas rendező, George Stevens minden létező emberi reakciót kisajtol színészeiből, hogy erre válaszolni tudjunk, s mindenki eldöntheti saját maga, hogy George Eastman megátalkodott gonosztevő-e avagy a szerencsétlen körülmények áldozata.

Montgomery Clift: ★★★★★

Shelley Winters: ★★★☆☆