A film cselekménye 1948-ban kezdődik, ekkora a háború központi náci alakjait már elítélték; a tárgyalótermi drámában azokra a korrupt tisztségviselőkre fordul a figyelem, akik több ezer zsidó ember bebörtönzését, sterilizálását és halálos ítéletét írták alá a Hitler-féle rendszert kiszolgálva. A tárgyalásokhoz kinevezett ítélőbíró, Dan Haywood (Spencer Tracy) Nürnbergbe utazik, hogy ítéletet hozzon négy magas beosztású bíró háborús visszaéléseit illetően. Haywood a nyolc hónapos tárgyalás ideje alatt körülményesen végig járja és következetesen megvizsgálja a vádlottak bűnösségét, meghallgatja a vád és a védelem beszédeit, és a koronatanúkat, hogy a lehető legigazságosabb verdiktet hozza meg a vádlottak vétkességével kapcsolatban.
A drámában sok híres és elismert művész tűnik fel rövid szerepben (Clift mellett például a kétszeres Oscar-jelölt Judy Garland vagy az Oscar-jelölt Marlene Dietrich), s mindenki igyekszik a film komolyságához mérten a legjobbat nyújtani a színen.
A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift általános megjelenése intelligens, magabiztos, karizmatikus individuumét példázza, így mondhatni meglepő, ahogy átlényegül egy egyszerű munkásember szerepébe. Rudolph Peterson német állampolgárságú péksegéd arról számol be tanú vallomásában, hogy fiatal korában elrendelték a sterilizálását, amiből mentálisan sosem épült fel teljesen. Látszatra Clift nem zökken ki szerepéből: őszinte tekintettel és háborgó lélekkel tűri a vallatást, majd pedig robban, s a néző együtt érez a kiszolgáltatott, meggyötört, pellengérre állított férfival.
Stanley Kramer rendező szerint a forgatás idején Montgomery Clift már nem volt önmaga, folyamatosan elfelejtette a szövegét és nehezen boldogult profi színésztársai között. A színész 1956-ban szenvedett autóbalesetet, ami következtében fél arca lebénult. Később, vélhetőleg, hogy enyhítse fájdalmát, drogokhoz és alkoholhoz nyúlt, ami függőséghez és depresszióhoz vezetett. Ennek tudatában felvetődik a kérdés, hogy mégis miért működik ilyen kifogástalanul az alakítás a filmben? A válasz egyszerű: Montgomery Clift az a ritka tehetség volt, aki elrontott és improvizált monológok közben is szikrázott a filmvásznon, mégpedig úgy, hogy a publikum egyszer sem vett észre semmi bizonytalanságot a színész munkájában. Az Amerikai Filmakadémia sajnálhatja, hogy negyedszerre is megtagadta tőle az Oscar-díjat, hisz 1966-ban bekövetkezett halála miatt, Monty a szóban forgó filmért szerezte az utolsó Oscar-nominációját.
A kilencszeres Oscar-jelölt rendező, Stanley Kramer érzékletesen nyúl a fullasztó témához: egy jeleneten kívül, amelyben a tárgyalóteremben ülő hallgatóságnak levetítenek egy rövid kisfilmet a koncentrációs táborok működéséről, színészeire és az általuk játszott karakterekre bízza az eseményekről való rideg, realisztikus tudósítást: az ő tapasztalataik, személyes megéléseik mutatják be a náci uralom megfélemlítési stratégiáját, a horrort és a vérontást, amely során több millió zsidó végezte életét gázkamrákban. A film sok erkölcsi dilemmával foglalkozik, s legfőbb kérdése talán az, hogy meddig terjedhet ki az elszámoltatás?! A politikai vezetők és a tisztségviselők személyére csak, akik direkt módon befolyásolták a történések alakulását, vagy a német lakosságra is, hova tovább az egész világra?!
Az “Ítélet Nürnbergben” nem minden esetben foglal állást a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat nézve - természetesen elítéli magát a tettlegességet, de a felelősségre vonás kapcsán megannyi lehetőséggel kecsegtet. Látunk az alkotás képkockáin hithű Hitler-követő bírót, olyan nácit, aki felelősséget vállal tetteiért, tisztfeleséget, aki állítja, magas rangban lévő férjét jogtalanul ítélték halálra vagy fülét-farkát behúzott német kisembert, aki inkább a másik irányba tekintett, mint szembe nézett volna Hitler brutális diktatúrájával. Jó néhány embertípus, sors, értékítélet ütközik tehát össze a történetben, mindez pedig mesterien van kivitelezve, úgy, hogy nem extravagáns akciójelenetek, hanem monológok és dialógusok uralják a film egészét; sokatmondó emberi beszéd, annak mélységével és dramaturgiájával. ★★★★★
A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift általános megjelenése intelligens, magabiztos, karizmatikus individuumét példázza, így mondhatni meglepő, ahogy átlényegül egy egyszerű munkásember szerepébe. Rudolph Peterson német állampolgárságú péksegéd arról számol be tanú vallomásában, hogy fiatal korában elrendelték a sterilizálását, amiből mentálisan sosem épült fel teljesen. Látszatra Clift nem zökken ki szerepéből: őszinte tekintettel és háborgó lélekkel tűri a vallatást, majd pedig robban, s a néző együtt érez a kiszolgáltatott, meggyötört, pellengérre állított férfival.
Stanley Kramer rendező szerint a forgatás idején Montgomery Clift már nem volt önmaga, folyamatosan elfelejtette a szövegét és nehezen boldogult profi színésztársai között. A színész 1956-ban szenvedett autóbalesetet, ami következtében fél arca lebénult. Később, vélhetőleg, hogy enyhítse fájdalmát, drogokhoz és alkoholhoz nyúlt, ami függőséghez és depresszióhoz vezetett. Ennek tudatában felvetődik a kérdés, hogy mégis miért működik ilyen kifogástalanul az alakítás a filmben? A válasz egyszerű: Montgomery Clift az a ritka tehetség volt, aki elrontott és improvizált monológok közben is szikrázott a filmvásznon, mégpedig úgy, hogy a publikum egyszer sem vett észre semmi bizonytalanságot a színész munkájában. Az Amerikai Filmakadémia sajnálhatja, hogy negyedszerre is megtagadta tőle az Oscar-díjat, hisz 1966-ban bekövetkezett halála miatt, Monty a szóban forgó filmért szerezte az utolsó Oscar-nominációját.
A kilencszeres Oscar-jelölt rendező, Stanley Kramer érzékletesen nyúl a fullasztó témához: egy jeleneten kívül, amelyben a tárgyalóteremben ülő hallgatóságnak levetítenek egy rövid kisfilmet a koncentrációs táborok működéséről, színészeire és az általuk játszott karakterekre bízza az eseményekről való rideg, realisztikus tudósítást: az ő tapasztalataik, személyes megéléseik mutatják be a náci uralom megfélemlítési stratégiáját, a horrort és a vérontást, amely során több millió zsidó végezte életét gázkamrákban. A film sok erkölcsi dilemmával foglalkozik, s legfőbb kérdése talán az, hogy meddig terjedhet ki az elszámoltatás?! A politikai vezetők és a tisztségviselők személyére csak, akik direkt módon befolyásolták a történések alakulását, vagy a német lakosságra is, hova tovább az egész világra?!
Az “Ítélet Nürnbergben” nem minden esetben foglal állást a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat nézve - természetesen elítéli magát a tettlegességet, de a felelősségre vonás kapcsán megannyi lehetőséggel kecsegtet. Látunk az alkotás képkockáin hithű Hitler-követő bírót, olyan nácit, aki felelősséget vállal tetteiért, tisztfeleséget, aki állítja, magas rangban lévő férjét jogtalanul ítélték halálra vagy fülét-farkát behúzott német kisembert, aki inkább a másik irányba tekintett, mint szembe nézett volna Hitler brutális diktatúrájával. Jó néhány embertípus, sors, értékítélet ütközik tehát össze a történetben, mindez pedig mesterien van kivitelezve, úgy, hogy nem extravagáns akciójelenetek, hanem monológok és dialógusok uralják a film egészét; sokatmondó emberi beszéd, annak mélységével és dramaturgiájával. ★★★★★
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése