Montgomery Clift & Shelley Winters | "A Place in the Sun" (1951)

Az 1950-es évek elején George Eastman (Clift), aki egy nehéz sorsú és vallásos közegben nevelkedett, New Yorkba utazik, hogy találkozzon nagybátyjával és családjával. Az Eastman-család egy kicsit sznob-gondolkodású, de felkarolják a fiút és karrierlehetőséget kínálnak neki, amely biztosítja a jövőbeli megélhetését. George illedelmes és becsületes fiúnak mutatkozik, aki elkötelezett a tanulás és a fejlődés iránt, és kész keményen dolgozni a sikerért. Azonban hamar elcsábítja a nagyvilág: két nővel is összegabalyodik, és végül ez a szerelmi háromszög vezet a tragédiához, ami tönkreteszi és megpecsételi a fiatal férfi életét. 

A négyszeres Oscar-jelölt Montgomery Clift a film első felében kifejezetten passzív alakítást nyújt. Ezt a szó pozitív olvasatában értem; George ugyanis érkezése után jó ideig, mint megfigyelő vesz részt a narratívában. Alkalmazkodó természete révén nem követel semmit, éli a világát és hálás a támogató közegnek. A gyári munkás Alice Tripp (Winters) azonnal felkelti a figyelmét, gyorsan egy hullámhosszra kerülnek, ám kapcsolatukat elővigyázatosságból nem verik nagy dobra. Alice félénksége és George nyugodtsága passzol egymáshoz, a nő George-ra bízza magát, dédelgeti, s megadja neki, amire a férfinak szüksége van. Angela Vickers (Elizabeth Taylor) Alice ellentétje, sokkal direktebb az érzéseit illetően, sőt, nem kertel, hogy tetszik neki a férfi, s szeretné, ha az élete része lenne. George bár opportunista, őszinte érzéseket táplál Angela irányába, nem csak azért tart a fényűző partikra a lánnyal, hogy ebből bármi nyereséget kovácsoljon magának. Amikor Alice terhes lesz, George-ra olyan nyomás terebélyesedik, mint még soha - kétségtelen, hogy Angelát szereti, vele akarja leélni az életét, de Alice a terhességével egyre nagyobb befolyással bír az életére: azt követeli a férfitól, vegye feleségül. George diabolikus tervet eszel ki, hogy megszabaduljon a nőtől és a követeléseitől. 

Clift és a kétszeres Oscar-díjas Shelley Winters párosa működik a színen, de a színész még izgalmasabb duót alkot a kétszeres Oscar-díjas Elizabeth Taylorral. A forgatókönyv ezt a különbséget próbálja erősíteni, olyannyira, hogy kísérletet tesz George érvelését amolyan a "cél szentesíti az eszközt" elvvel támogatni. Montgomery Clift briliánsan hozza a vakszerelmes George-ot, aki elveszti a fejét a hirtelen jött impulzusok hatására. 

Shelley Winters, aki valami furcsa okból főszereplői Oscar-jelölést kapott az alakításáért (egyértelműen mellékszereplő a történetben, helyette inkább Elizabeth Taylor gyönyörű alakítását kellett volna jelölni), jó munkát végez Alice szerepében, aki terhességét használja fel George érzelmi zsarolásához. Talán nem ez volt az eredeti szándék, de a néző együtt érez a tanulatlan fiatal nővel, aki a terhessége tényével és követeléseivel tudja megtartani az áhított férfit.

Winters-nek vannak jó pillanatai az alkotásban, például mikor a csalódottság vagy elszántság érzését mutatja be, de több jelenete teljesen feledhető vagy a fényképezés akadályozza (az első olyan jelenetben, amikor Alice számon kéri George-ot, a színésznő végig háttal ül a kamerának). Így a varázslat nem mindig jut csúcspontjára az alakításában (például a csónakbaleset előtti jeleneteben kiemelkedő). Jóllehet ez a színésznő legkevésbé átütő alakítása az Oscar-díjra jelölt szerepei között (az 1959-es "The Diary of Anne Frank" című filmben erőteljes jelenléttel bír, s ki tudná elfelejteni Belle Rosen teátrális, de annál szórakoztatóbb karakterét az 1972-es "The Poseidon Adventure" című katasztrófafilmben?).

A "Place in the Sun" morális dilemmát állít a néző elé. Lehet-e együtt érezni egy olyan figurával, aki hagy megfulladni egy ártatlan, terhes nőt, csak mert másba szerelmes? Nyilván ferdítek, hisz ez nem ilyen könnyű kérdés. George tudatossága a balesetet illetően kérdéses, a film képkockáin sem látjuk, hogy milyen reakcióval bír, amikor megtörténik a tragédia. Vajon érez-e bűntudatot a történtek miatt vagy csupán azt sajnálja, hogy a szituáció egyszerre szünteti meg a kapcsolatát mindkét nővel? A kétszeres Oscar-díjas rendező, George Stevens minden létező emberi reakciót kisajtol színészeiből, hogy erre válaszolni tudjunk, s mindenki eldöntheti saját maga, hogy George Eastman megátalkodott gonosztevő-e avagy a szerencsétlen körülmények áldozata.

Montgomery Clift: ★★★★★

Shelley Winters: ★★★☆☆

Vivien Leigh | "A Streetcar Named Desire" (1951)

A kifürkészhetetlen Blanche (Leigh) New Orleans-ba látogat testvéréhez, hogy közölje vele a megrendítő hírt, miszerint elvesztették az otthonukat. Stellát (Hunter) sokkolja a hír, de tekintettel Blanche mentális állapotára, nem rugózik az eseményeken és szeretettel fogadja testvérét. Stanley (Brando), Stella férje, aligha ilyen kimért, sőt, minden lehetőséget megragad, hogy Blanche fejére olvassa a bűneit. A pár napos látogatásból hosszú ideig tartó tartózkodás válik, ami feszültséget kelt az érintett felek között. Szó szót követ; s olyan titkok kerülnek lelepleződésre, amelyek gyökeresen megváltoztatják a család életét. 

Az eredeti Broadway előadásban a film szereplőgárdájából három színész (Brando, Hunter és Karl Malden) is szerepelt, ám Blanche DuBois karakterét az Oscar-díjas Jessica Tandy alakította. A színházi körökben az a pletyka járta, hogy Tandy nem igazán jött ki jól Brandóval, Leigh neve pedig a "Gone with the Wind" (1939) miatt csalogató volt a producerek számára, így utóbbira esett a választás a filmadaptáció főszerepére. Leigh egyébként korábban már bizonyított a szerepben az Oscar-díjas Laurence Olivier által rendezett londoni produkcióban. 

A kétszeres Oscar-díjas Vivien Leigh értelmezésében Blanche az a fajta vénlány, aki rengeteget csacsog, de alig mond valamit. Élvezi saját hangjának hallatát, olykor lyukat beszél mások hasába, ezzel eltakarva igazi gondolatait és érzéseit, amelyeket a felszínes kitárulkozásai mögé rejt. Számára is meglepő tehát, hogy Stanley azonnal átlát a szitán, s gyorsan meglátja valódi énjét. A kettejük közötti nézeteltérés válik az alkotás cselekményének fő konfliktusává és ebből burjánzik a többi összeütközés is. Látogatása okának gyors leleplezése lerombolja a meseszép ruhák és ékszerek csillogása mögé bújó, s intellektusával példálózó finom hölgy imidzsét, s Blanche-nak szembe kell néznie múltbéli hibáival.

Blanche személyisége sokrétű és gazdag, azonban leginkább a titokzatossága tűnik ki. Vivien Leigh a film játékidejének haladtával fokozatosan távolítja el a karakter álarcát, így változik át az ártatlannak tűnő, üldözött nő pszichésen összetett személyiséggé, aki a lelke mélyén talán nem is olyan elesett, mint azt mutatja. A színésznő szimpátiát nyer a nézőben és elhiteti vele, hogy Blanche a körülmények áldozata. Leigh ezerféle reakcióval reagál színésztársaira, alakítása rendkívüli, és minden idők legjobb női alakításai között méltán említhető - jómagam legalábbis ide sorolnám. 

"A vágy villamosa" nehéz alkotás. Az emberi lélek meghasonlását prezentálja; hogy milyen mentális hullámvasúton vehet részt az a személy, aki fogékony az őt körülvevő ragadós impulzusokra. Persze Blanche-on kívül más sorsokat is bemutat a film: az ösztönlény férfiét, aki mindegyik felbolydulását megbánja, de sosem változtat barbári viselkedésén, vagy a mulya lánytestvérét, akiben semmi önállóság sincs, ezért férje mellett mindig a biztonságot adó börtönt választja. A dráma tehát tragikus hangvételű, amelyből hiányzik a boldog befejezés és a túlzott reménység a szebb jövő felé. ★★★★★

Katharine Hepburn | "The African Queen" (1951)

Rose Sayer (Hepburn) és testvére, Samuel tiszteletes (Robert Morley) misszionáriusként teljesít szolgálatot Kungdu-ban. Az I. világháború kitörésekor német katonák érkeznek a vidékre, akik elpusztítják a falut és elhurcolják az őslakosokat, hogy megerősítsék a hadseregüket. Samuel a történtek hatására megtör és nem sokkal később meghal, így Rose-nak nincs más választása, mint az arra hajózó Charlie-ra (Bogart) bízni az életét. 
A német csapatok pusztításával Kungdu-ban a metodista gyülekezet misszionáriusa teljesen elveszti önmagát. Eddig bátyjára támaszkodott, őt követte, de a férfi halálával egyedül marad egy számára ismeretlen országban. Mentőöve a kilátástalanságból és a magányból a részeges, hedonista Charlie, aki az "Afrika királynője" nevű gőzhajóval szeli a habokat a környező vizeken. Kettejük kapcsolata aligha indul jól: sokat civakodnak egymással, két különböző neveltetés és intellektus találkozik, koccan össze képkockáról-képkockára. Rose eltervezi, hogy beint a németeknek és megtorolja a rombolásukat. Sok huzavona után Charlie beadja a derekát a tervnek, s onnantól közös cél lebeg a szemük előtt. A közös rendeltetés szimpátiát munkál ki bennük, olyannyira, hogy utazótársakból szeretőkké válnak az úton. 

A legendás színésznő Bogartra reagálva előhozza komikus énjét, reakcióval megmosolyogtatja a nézőt, de a film második felében többször kiesik szerepéből, alakítása nem következetes, a szerep interpretálásával pedig súlyos gondjai vannak. Az intellektusát és hazafias bátorságát pimaszul előre toló független, büszke női alak az elkerülhetetlen és kiszámítható romantikus szál érkezésesével egyszersmind kelekótyán röhögcsélő tinilánnyá változik, amit Hepburn elég középszerűen old meg, ámde a nézőt kifejezetten zavarja, hogy mindezzel visszahúzza karakterét a film elejére, amikor Rose hasonlóan másodhegedűst játszott bátyja mellett. A négyszeres Oscar-díjas Hepburn talán az utolsó jelenetben villantja meg ismét azt a karaktert, amit a szemlélő a film egésze alatt várt tőle, de ez már nem elégséges jóvátétele a korábbi malőröknek. 

A "The African Queen" nem valami élénk alkotás, a két főszereplő adok-kapokja alkotja a cselekmény nagy részét, s a legnagyobb izgalmat a hajó örvénylő vízen való közlekedése adja, azok a kisebb-nagyobb nyílt vízi felfordulások, amelyek ebben az élethelyzetben felbukkanhatnak. A tízméteres hajón történő események kreatívtalansága ellenére a kalandfilm mégsem unalmas, a szkript legalább a dialógusokban kielégítő intenzivitással szólaltatja meg szereplőit. Emellett Bogart és Hepburn - utóbbi apróbb hibázásai mellett is - kifogástalan kettőst alkotnak a színen. ★★★☆☆