Tom Cruise | "The Firm" (1993)

A Harvard jogtudományi karán frissen diplomázott Mitch McDeere-t (Cruise) számos jogi tanácsadással foglalkozó cég megkeresi, mindegyik tetszetős ajánlatokkal kecsegtetve, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ámulatba ejtő bérezési ajánlatok, lakás- és autóvásárlási lehetőségek, valamint egyéb privilégiumok várják. Végül Mitch a Bendini, Lambert & Locke nevű ügyvédi irodát választja. A férfi egy specifikus közegbe kerül: kicsit úgy kell elképzelni ezt, mint a jogi világ 'stepfordi férjeit', akik elit és személyre szabott szolgáltatásokkal, a bajtársiasság peremén működnek, ahonnan könnyű nagyot zuhanni. Amikor az FBI felkeresi Mitch-et, hogy kémkedjen nekik az ügyvédi iroda dubiózus tevékenységéről, a fiatal srác ráeszmél, hogy a jogi világ krémjének füle mögött vaj van, elhatalmasodott rajtuk a kapzsiság és korrupt módszerekkel jutnak plusz bevételhez.

Napjainkban a legtöbb filmrajongó akciósztárként tekint a veterán színészre, de volt olyan periódus (az 1980-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig), mikor Tom Cruise drámai szerepekben ("Rain Man" - 1988; "Born on the Fourth of July" - 1989; "Jerry Maguire" - 1996; "Magnolia" - 1999 vagy "The Last Samurai" - 2003) is megvillantotta színészi tehetségét. A "The Firm" is ehhez hasonló, komolyabb hangvételű karrier munka, bár az említett alkotásokhoz képest talán szemernyit lemarad nívóban.

A történetben Cruise karakterét, Mitch McDeere-t olyan kvalitásokkal próbálja felruházni a forgatókönyv, amellyel azt szemlélteti, hogy ez a férfi egy született győztes, afféle géniusz, akit nem lehet megkerülni, akivel számolni kell az élet minden terén. Holott a szkript az imént leírtakat akarja erősíteni a nézőben, a négyszeres Oscar-jelölt Cruise játékában valamiért alig tetten érhető McDeere keménykötésű mivolta; egyébiránt Cruise mérhetetlenül jó kisugárzású, mégsem okoz kiemelkedő momentumokat a filmben: belesüpped a szokványosba, ezzel megsemmisítve a karakter predesztinációját a kiválóságára.

"A cég" az 1990-es évek kevésbé számottevő bűnügyi thrillerjei közé sorolható, nem túl eredeti, de legalább nem alszik el rajta az ember. A színészek teszik a dolgukat, de nem próbálják életre kelteni a karaktereiket, hiányzik belőlük a spiritusz, a szufla. Ezért is meglepetés, hogy a déli akcentusával belibegő, érdemi színészi játékot nem mutató és a film narratívájába korántsem illő Holly Hunter-t Oscarra is jelölték mellékszerepben - helyette az aggódó, lojális feleség szerepében tündöklő Jeanne Tripplehorn-t lehetett volna nominálni, aki egyben az alkotás legjobb alakítását is nyújtja. ★★★☆☆

Lena Olin | "Romeo Is Bleeding" (1993)

Jack Grimaldi (Gary Oldman) megunja középszerű életét, a mindig helyes döntések és az igazságos rendőri munka unalmas világát. Szövetséget köt a helyi maffiavezérrel, és belső információkért cserébe bőséges anyagi juttatásokra tesz szert. Egy váratlan pillanatban minden felfordul, és Jack élete veszélybe kerül. A férfinek most élet-halál harcot kell vívnia annak érdekében, hogy túlélje a káoszt, amelybe belekeveredett.

Bár az Oscar-díjas Gary Oldman a főszereplő/narrátor szerepében megfelelően helytáll, sem a történet, sem a karakterizáció nem tud létrehozni rokonszenvet vagy érdeklődést a főhős sorsa iránt, ami érvényes az egész szereplőgárdára, így Lena Olin alakítására is. Három női karakter emelkedik ki a film cselekményében (a manipulatív főgonosz, a csalódott feleség és a naiv szerető), s míg az Emmy-jelölt Annabella Sciorra és az Oscar-jelölt Juliette Lewis valamit megpengetnek karaktereik érzésvilágából, a dinamikus, ám monolitikus gonosztevő Lena Olin egydimenziós marad és pontatlan alakítása aligha emeli fel a már így is drasztikusan együgyű filmet. Az Oscar-jelölt színésznő erőltetett kacagással nyugtázza a karaktere diadalmenetét és minden helyzetben bájaival próbál meg érvényesülni, amivel demagóggá és olcsóvá teszi a női nemet. Persze ez leginkább a borzalmas forgatókönyv hibája, de Olin sem próbál változtatni a lealacsonyító szerepen, nem küzd azért, hogy a néző ne rossz szájízzel figyelje Oldmannal való számító évődését a színen.

A "Romeo Is Bleeding" önmagát stílusos neo-noir bűnügyi thrillerként próbálja eladni, azonban valódi természete inkább egy középszerű erotikus-thrillerre hajaz. Ez az átverési kísérlet nyílt szexuális hangulatot kölcsönöz az alkotásnak, amely teljesen elcsorbítja a bűnügyi szálat, mondhatni megfosztja a filmet saját zsánerétől és lebutítja azt. Ennek eredményeként a hosszú és elnyújtott játékidő szembetűnő izgalomhiányhoz járul hozzá, amit a latex-jelmezek és színészi játék sem tud megmenteni. ★★☆☆☆

Szabados Mihály | "Sose halunk meg" (1993)

A szabadúszó vállfaárus Tordai Gyulát (Koltai Róbert) mindenki ismeri a magyar vidéken. Bárhová megy, bármit csinál, régi ismerősökkel találkozik, akikhez titkok, románcok, bajtársi viszonyok fűzik. Felügyelete alatt tizenhét éves unokaöccse, Imre (Szabados) belekóstolhat a vándorélet gyönyöreibe; megismerkedhet a zsokék világával és leszakíthatja a tiltott gyümölcsöt is.

A színésznek készülő Tordai Imre szelíd nebuló: nem sokat tud a világról, nem ismeri a praktikákat, amivel meg lehet vezetni környezetét, s saját malmára hajtani a vizet. Nagybátyja védőszárnyai alatt egy teljesen új világ környékezi meg, ami tele van számos jellemépítő és ugyanakkor jellemromboló sugallattal, amelyek berántják a srácot körforgásukba, ez által formálva a személyiségét is. A nagybácsi a jó értelemben vett szükséges rossz, aki bepiszkítja a fiút, s elindítja a férfivá válás útján. Mivel a Jászai Mari-díjas Koltai Róbert "Gyuszi bácsi" karakterére építi fel a történetet, túl burjánzó energiaszintjét, tenyérbemászó jelenlétét nehéz ellensúlyozni a filmben. A jelenleg nemzetközi filmes platformokon próbálkozó Szabados Mihály leginkább asszisztál neki, ami érthető, ha a mester-tanítvány aspektust helyezzük a középpontba, jóllehet színészi tekintetben az alárendeltség sosem lehet egyenlő megalkuvással. Szabados nem csak alárendeli magát Koltai szereplésének, de önállóan nem is létezik a színen. Nem derül ki, hogy kicsoda Tordai Imre, milyen ambíciói vannak az életben, Szabados azokban a jelenetekben is alulmarad veterán színésztársa mellett, amelyekben a fiatal figura némi ellenállást mutat nagybátyjával szemben. Még egyszer hangsúlyozom, a karakterdinamika indokol egyfajta szubordinációt Szabados Mihály részéről, és ezt a feladatot alkalmas módon ellátja, de én személy szerint több önállóságot, elevenséget, öntudatra ébredést vártam tőle - utóbbi főleg indokolt lett volna a film második felében.

A "Sose halunk meg" kétségkívül kultusz film, s bár mai szemmel bőven találni benne a jelenlegi társadalmi normáktól eltérő túlkapást, Presser Gábor örökzöld slágere, Nusi zsibbadó lába, a megvesztegethető vásári ellenőr, a krémes-evőverseny vagy az ex-barátnők hadával való tusakodás mind-mind olyan emlékezetes komponensei az alkotásnak, amelyekre mosolyogva gondolunk, amikor eszünkbe jut a vígjáték cselekménye. ★★★☆☆

Marthe Villalonga | "Ma saison préférée" (1993)

Miután édesanyjuk egészsége rohamosan romlani kezd, Émilie (Catherine Deneuve) és Antoine (Daniel Auteuil) hosszú évek után újra találkoznak, hogy megvitassák mit kezdjenek az asszony helyzetével. Berthe (Villalonga) eleinte lánya családjánál lakik, de úgy érzi, hogy teher számukra, így a karácsonyi perpatvart követően ismét visszaköltözik a saját házába. Az asszonynak azonban nem kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, nem tudja magát ellátni, így gyermekei újabb lépésre szánják el magukat és idősotthonba viszik a nőt. A francia film a testvérpár lelki útjára koncentrál, amely az elengedésről és a múlt ki nem mondott érzéseinek megvallásáról szól.
Marthe Villalonga makacs karaktert játszik, aki nehezen adja fel függetlenségét. A nő hihetetlenül dühös mindenkire, amiért megfosztják privát szférájától és jól megszokott életvitelétől. Berthe a film első percétől kezdve minden jelenetben egyre kevésbé önmaga, míg végül teljesen elnyeli őt a szürkeség. A César-jelölt színésznő tökéletesen ábrázolja a zavartságot, s a küzdőszellemet - Berthe nem adja olyan könnyen át magát az aggasztó helyzetnek és sokáig fenn tudja tartani a látszatot, hogy képes boldogulni gyermekei vagy szakértő segítség nélkül.
Villalonga biztosan sokakat emlékeztet szüleikre, nagyszüleikre, a velük közösen eltöltött utolsó pillanatokra. Szörnyű látni, ahogy szeretteink megöregszenek, megbetegszenek, s egykor erős jellemük, személyiségük elhalványul. Egy idős rokonnal sokszor nehéz boldogulni, hisz az mellett, hogy fájdalmas a búcsú, lelkünk mélyén tudjuk, hogy egyszer mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe. ★★★★☆

Daniel Day-Lewis | "The Age of Innocence" (1993)

A romantikus hangvételű, de aligha szentimentális Scorsese-filmben a főszereplőkön kívül számos ismert színész feltűnik (Miriam Margolyes, Geraldine Chaplin, Richard E. Grant, Robert Sean Leonard, Jonathan Pryce vagy June Squibb), s válik részesévé Newland Archer (Day-Lewis) és Ellen Olenska (Pfeiffer) beteljesületlen románcának, amely mögött évtizedes vágyódás, küzdelem és fájdalom húzódik.

A háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewis sok díjat nyert élete során, de ezért a filmért érthetetlen módon mellőzte az Amerikai Filmakadémia. Mindez különös számomra, mert most először éreztem a színésztől egy szabadabb, emberibb alakítást, amivel én magam is tudtam azonosulni. Day-Lewis ugyanis hajlamos a technikai bravúr mögé bújtatni a karaktereit, így sokszor hideg, távolságtartó érzetet kelt a nézőben. Ebben a kosztümös drámában azonban nyoma sincs erőltetettségnek vagy zavaró teátrálisságnak, s a brit-ír színész engedte kolléganőinek (Michelle Pfeiffer és Winona Ryder), hogy magukkal rántsák a szerelmi háromszögbe.

A szereplők mellett a film csodálatos produkciós elemekkel, kosztümökkel és kiegészítőkkel kápráztatja el a szemlélőt, Scorsese pedig bizonyítja, hogy a filmes műfajok kaméleonja, s egy ilyen műfajban is tud színvonalas munkát rendezni. ★★★★☆