Joan Crawford | "Dance, Fools, Dance" (1931)

Édesapjuk halála után egy testvérpár élete gyökeresen megváltozik, amennyiben néhai apjuk egy fityinget sem hagy rájuk az örökségből. Fel kell adniuk az úri-muri életmódot és munkába kell állniuk, ha nem akarnak éhen halni. Bonnie (Crawford) újságíróként helyezkedik el, Rodney (William Bakewell) pedig a simlis Jake Luva (Clark Gable) szolgálatába áll, ami egyiküket közvetve, másikukat közvetlenül viszi bele a slamasztikába.
Nem teljesen világos, hogy az Oscar-jelölt rendező, Harry Beaumont, milyen rendezői tanácsokkal látta el Crawford-ot a forgatás idején, de művésznő a film elején végtelenül impulzív; mimikája ezredmásodpercek alatt változik, még ha az adott jelenet nem is indokolja ezt. Titkon talán az a cél, hogy Crawford ezzel a Bonnie lelkében forrongó feszültséget prezentálja, akkor is, ha ettől nem tűnik természetesnek, vagy túlságosan emberinek a karakter megszemélyesítése. Az viszont biztos, hogy ez egy olyan képesség, ami nem sokaknak rejlik a tudástárában; az Oscar-díjas legenda már fiatalon, karriercsúcsait megelőzően is tudatosítja a publikumban: egyszer nagy színésznő lesz, az egyik legnagyobb, amit Hollywood valaha adott a világnak. 
A film második etapjában Crawford is kiegyensúlyozott, s visszavesz a túlzó reakciókból. A testvérek közül Bonnie a talpraesettebb, derűlátóbb, ami azért ad élénkítő hatást az alkotás narratívájának, mert az 1930-as években bizonyosan könnyebb volt boldogulnia egy nemesi család férfitagjának, akit neve mellett neme miatt is jobban tiszteltek, kapcsolatai révén pedig inkább tudott érvényesülni lánytestvéréhez képest. A film egy pontján Bonnie azt is kikéri magának, hogy nem csak szépsége jogán juthat előre, magabiztosan állítja, az esze is megvan ahhoz, hogy boldoguljon az életben.  
A "Dance, Fools, Dance" nemigen tartozik a Crawford-klasszikusok közé, mégis minden megvalósul benne, ami az akkori kor krimijeit kiemelkedővé teszi. Sőt, a rövid játékidő miatt nincs elnyújtva a történet; feszes, arra koncentrál, amire kell. A való életből merít (a chicagói gengszterélet notórius eseményeiből), s karaktereit helyezi e történetek középpontjába. Nem csoda tehát, hogy a két karizmatikus főszereplőnek és a pörgős sztorinak köszönhetően a krimi költségvetésének kb. ötszörösét hozta vissza az MGM-nek. ★★★★☆ 

Joan Crawford | "A Woman's Face" (1941)

Anna Holm (Crawford) piti szélhámos, aki abból csinál bizniszt, hogy tehetős embereket zsarol meg titkaikkal. Miután Anna megismerkedik egy Torsten Barring (Conrad Veidt) nevű férfival, beleszeret a hasonló észjárású férfiba és közösen sátáni ügyletekbe kezdenek. 
A harmincas nő egy tűzeset során égési sérüléseket szenvedett, így seb borítja az arcát. Anna ebből fakadóan mérges a világra, ami elvette tőle a szépségét, tönkretette az életét, s úgy érzi, hogy neki is jogában áll elvenni valamit a világtól, illetve azoktól a gazdag, szerencsés emberektől, akiknek mindene megvan, ami neki nem lehet.     
Az Oscar-díjas Joan Crawford tartalmas filmográfiájából egy újabb gyöngyszemet halásztam ki, - "A szerető két arca" a tárgyalótermi drámát, a film noirt és a thriller műfajokat is szállítja, ráadásul mindegyiket kegyetlen originalitással. Crawford eleinte félénk, sebhelye miatt szégyenkező, de célorientált figurájával nehéz azonosulni, mégis, a néző érteni véli, hogy miért az ő történetét meséli el a film. Aztán, amikor Anna egy véletlen "szerencse" folytán találkozik egy plasztikai sebésszel (Melvyn Douglas) és a férfi helyre hozza a nő arcát, Anna már nem látja annyira szörnyűnek a világot - spirituális átalakulásba kezd, amely során feladja bűnözői lelkületét, s kiolt egy életet, hogy megmentsen egy másikat. A színésznő hattyúvá érése a színen tehát nem a sikeres szépészeti beavatkozással, hanem a karakter emberségének megtalálásával következik be. Joan komplex és izgalmas alakítása magában foglalja egy megkeseredett nő versenyfutását a saját lelkiismeretével és egy új fejezet kezdetét, ráadásul megannyi tehetséges karakterszínész (Marjorie Main, Albert Bassermann vagy Donald Meek) segíti megismerni, feltérképezni Anna karakterét, ami által a szenzációs Joan Crawford minden reakciója értelmet nyer a néző számára a filmben. ★★★★★

Joan Crawford | "Mildred Pierce" (1945)

A film kiindulópontja egy gyilkosság, amit Mildred Pierce (Crawford) második férje (Zachary Scott) ellen követnek el. A nyomozók mindent megtesznek, hogy felderítsék a bűntényt, s bár eleinte nem egyértelmű a gyilkos kiléte, illetve hogy Pierce milyen módon érintett az ügyben (Mildred érthetetlen módon a család egyik jó barátját próbálja besározni a gyilkossággal), a film végére mindenre fény derül. A "Mildred Pierce" című alkotás a visszatekintés technikájával mutatja be, hogy a történet mikképpen jutott el az ominózus estére. 
Az Oscar-díjas Joan Crawford Mildredje odaadó édesanya, aki minden helyzetben gyermekeit teszi az első helyre. A nő talán túlságosan is engedékeny velük, s ez a jellemtelen és pénzéhes Veda (Ann Blyth) esetében későbbi konfliktusokhoz és bonyodalmakhoz vezet. Crawford az édesanyákra jellemző összes emóciót közvetíteni tudja, de a filmes körökben népszerű karakter limitáltsága háttérbe szorítja a színésznőt, s mondhatni másodhegedűssé, alárendelté teszi őt a fantasztikus Ann Blyth-nak. Hisz azon kívül, hogy Mildred anyatigrisként, valamint sikeres üzletasszonyként, amolyan 'self-made' nőként ('saját-készítésű' - arra az egyénre szokták mondani, aki önerőből, nehéz munka révén tört fel a semmiből) sasszézik a színen, igazán sok minden nem történik vele. Látjuk, hogy komplikált kapcsolata van lányával és a férfiakkal, de nincsenek a filmben olyan jelenetek, amitől több jelzőt tudnánk aggatni rá. Nem kérdés, hogy Crawford megérdemelte a főszereplői Oscar-díjat ezért a filmért, hisz még így is kifogástalan a címszerepben, ugyanakkor három Oscar-jelölése közül ("Mildred Pierce" - 1945; "Possessed" - 1947; "Sudden Fear" - 1952) személy szerint utóbbit tartom a legerősebb színészi alakításának. ★★★★☆

Joan Crawford | "Possessed" (1947)

Az 1947-es pszichothriller egy ápolónőről szól, aki mialatt a tehetős Graham-családnál dolgozik, beleszeret egy közeli szomszédba (Van Heflin), aki ellenben nem viszonozza a szerelmét. Csakhogy Louise Howell (később Mrs. Graham) nem az a típusú nő, aki ilyen könnyen veszi az elutasítást, így a film egésze alatt a nő minden helyzetre adott reakciója mögött egy megsértett, de továbbra is reménykedő hölgy kálváriáját követheti a néző nyomon.  
A "Possessed" nem próbálja szépíteni a lelki trauma manifesztációját - a szerelmi bánatába megtébolyuló nő történetét akarja bemutatni, annak minden visszataszító velejárójával. Mégis, a film nem eshet távolabb a romantikától és a szerelem témaköréből. Inkább úgy definiálnám, mint egy mentális hullámvasutat, ami már-már túl hosszúnak is érződik. 
Bár jó pár jelenet eltelik, amire megérti a néző a helyzetet és felismeri Louise manipulatív személyiségét, a film felénél már tudja élvezni Crawford játékát. Joan Crawford nem próbálja túlzásba vinni a mentális zavarodottság eljátszását, elhagyja a külső manírokat és átadja magát a kihívás teli szerepnek.  ★★★★☆

Joan Crawford | "Sudden Fear" (1952)

Crawford Myra Hudson (később Myra Blaine) Broadway drámaírót alakítja a filmben, aki bár egy vagyont örökölt édesapjától, saját szerencséjének a kovácsa és sikeres üzletasszonyként keresi a kenyerét. A befutott, erős jellemű, független női karakter képe azonban csak az alkotás első pár percében jelenik meg, a film a tradicionális (és mára egy kicsit elcsépelt) család modellhez ragaszkodva azt sugallja, hogy egy nő csak akkor lehet teljes, ha megtalálja a szerelmet. Myra házassága Lester Blaine (Jack Palance) színésszel azonban hazugságra épül. A férfi célja ugyanis, hogy szeretőjével (Gloria Grahame) kifossza a nőt a vagyonából, és céljuk eléréshez bizony minden eszközt bevetnek.
Az Oscar-díjas színésznő a film első felében romantikus énjét hozza elő, ami főleg bájos, szerelmes pillantásokban mutatkozik meg, majd amikor Myra rájön az igazságra, Joan Crawford végre komolyabb színészi teljesítménnyel rukkolhat elő. A színésznő játéka néhány jelenetben szerfelett teátrális, de összességében érezni rajta a félelmet és a vágyat, hogy megtorolja a csalárdságot. Tetszik az, hogy Crawford be tudja mutatni, hogyan lesz kiszolgáltatott áldozatból ismét erős, harcias amazon. A film utolsó tíz percében pedig ismét száznyolcvan fokos fordulatot vesz a karakter jellemfejlődése, de ezt ebben a rövid kritikában már nem szeretném értékelni, mert azzal elárulom a film végkifejletét.
A három kiemelkedő színészi alakítás mellett a "Sudden Fear" című thriller stílusos produkciós berendezéssel, csodaszép kosztümökkel és effektív, az idő múlását tökéletes érzékeltető vágó munkával teszi emlékezetessé a film egyébként is érdekes cselekménysorát. ★★★★☆