Lorelei Lee-t (Monroe) feleségül kéri egy tehetős férfi, mielőtt azonban frigyre lépne a férfival, barátnőjével, Dorothyval (Russell) Franciaországba utaznak, hogy elfogadják a felkérést, és revütáncosként színpadra lépjenek Párizsban. Dorothy egy ismeretlen férfi társaságában, illetve az olimpiai férfi csapat gyűrűjében tölti a hajóutat, míg Lorelei hűséges próbál maradni vőlegényéhez és önmegtartóztatást gyakorol, de egy gyémánt tiara rossz útra téríti, ami a két revütáncosnő számára kedvezőtlen következményekkel jár.
Érdekes kontraszt, hogy a Golden Globe-díjas szexszimbólum, Marilyn Monroe alakítja a kevésbé merész, már-már szűzies teremtést, akit elsősorban a nemesi rang és a pénz érdekel. Lorelei azért ennél egy fokkal összetettebb karakter; naiv módon hisz a szerelemben, a romantikában, és próbálja barátnőjét, Dorothy-t is arra sarkallni, hogy állapodjon meg; persze, lehetőleg olyan mellett, aki ékszerekkel árasztja el, s tejben-vajban fürdeti. Dorothy sokkal életszerűbb, nem az a tipikus romantikus regényből kiugró hercegnő figura. Azt hiszem a ‘carpe diem’ életérzésével lehet legpontosabban leírni a nő életvitelét: az élet minden apró örömét maximálisan végigéli, nem foglalkozik azzal, hogy mit hoz a holnap. Falja a férfiakat, méghozzá úgy, hogy hódításaival nem válik olcsóvá vagy közönségessé.
Monroe legemlékezetesebb jelenete a közismert ‘Diamonds Are a Girl's Best Friend’ c. dal előadása, ezenkívül következetesen hozza, amit az első képkockákon látunk tőle: egy szőke naivát, aki szerelmes a szerelem ideájába, na meg a gyémántokba. Nem számító, csupán szeretne olyan luxuskörülmények között élni, mint bárki.
Jane Russell nemcsak viccesebb és izgalmasabb a musical-vígjátékban, mint Monroe, de számomra vonzóbb is: felemelő olyan női szereplőt látni egy korabeli hollywoodi filmben, aki tudja, hogy mit akar, s nincs gúzsba kötve egyetlen férfi által sem. Szabadon szárnyal és létezik, bocsánatkérés nélkül, a maga szarkasztikus elszólásaival és kötetlen lényével.
Bár a popkultúra Marilyn Monroe korábban említett revüperformanászát viszi tovább, a musical-vígjáték rétegközönsége alighanem Jane Russell vagányságát és sokoldalú karakterábrázolását részesíti előnyben.
A film címe (nyers magyar fordítással: ‘Az úriemberek a szőkéket preferálják’) talán olyan értékítélettel bír, miszerint a lágyabb, nőiesebb, kevésbé szókimondó hölgyek előrébb jutnak a komoly kérők tekintetében, mint társaik. Lorelei, a kicsit butácska, együgyű, alkalmazkodó szőke nő kerül tehát szembe Dorothy nyers, játékos és feminista archetípusával; előbbit könnyű lekenyerezni, utóbbi pedig a világ összes pénzéért sem állna be a megszokott sorba.
A "Gentlemen Prefers Blonde" nem az elbűvölő revü világba kalauzolja el a szemlélőt, sem nem a szereplők románcait helyezi előtérbe, de még csak a pazar ruhadarabok és csillogó ékszerek sem érdekesek, ha megleljük azt a rejtett kincset benne, ami legjobban a főszereplőnők játékában tetten érhető.
A stúdió vélhetőleg versenyeztetni akarta a két hölgyet, de Monroe és Russell másabb árnyalatot ad az értelmezési keretnek: két más habitusú nő barátságát mutatják be, akik jóban-rosszban, szerencsében és bajban is számíthatnak egymásra - ennél szerintem nem létezik szebb és nemesebb olvasat, főleg a mindig kompetitor-nyomást gyakorló hollywoodi gépezetben.
Marilyn Monroe: ★★★☆☆
Jane Russell: ★★★★☆
