Octavia Spencer | "Ma" (2019)

Maggie (Diana Silvers) és édesanyja, Erica (Juliette Lewis) visszaköltöznek Ohio-ba, ahol az anya felnőtt, hogy új életet kezdjenek, miután a nőt elhagyta a férje. A tinédzser lány gyorsan beilleszkedik az új közegbe és könnyen barátokat szerez. A baráti társaság - már Maggie-vel kiegészítve - egyik nap megismerkedik egy idősebb nővel, Sue Ann-nel (Spencer), akitől szívességet kérnek: azt szeretnék, ha vásárolna nekik alkoholt. Sue Ann először vonakodik, de végül beleegyezik az ötletbe, sőt, meghívja a fiatalokat magához, hogy ott bulizzanak, mondván inkább nála tegyék, mint részegen az utakon. Nem sokkal később a nő otthonos szórakozóhellyé alakítja a pincehelyiséget és hétvégenként gimnazisták tucatjai látogatnak el hozzá bulizni. Idővel Sue Ann viselkedése egyre furcsábbá válik, egyenesen zaklatja a kamaszokat, hogy csatlakozzanak a tivornyákhoz. A tinédzserek rájönnek, hogy az ártatlannak induló szórakozás mögött jóval bonyolultabb és összetettebb szálak gabalyodnak össze.

Sue Ann (vagy ahogy a tizenévesek hívják: ‘Ma’ azaz ‘Mami’) látszólag normális életet él. Egy állatmenhelyen dolgozik asszisztensként és speciális igényű gyermekét neveli. Nem törődik más dolgával és vele sem foglalkozik senki. Sodródik az árral, mint a legtöbb ember. Aztán egy nap minden a feje tetejére áll, mikor egy csapat tinédzser leszólítja a szupermarket előtt. Amikor Sue Ann beazonosítja az egyik fiút, mint volt osztálytársa fiát, csalárd tervvel áll elő, amiben nem csak abuzív osztálytársait, de azoknak gyermekeit is móresre kívánja tanítani.

Kisebb filmes -és sorozatos szerepléseket követően Spencer a 2011-es "The Help" című filmmel hívta fel magára a figyelmet (ugyancsak Tate Taylor rendezésében), amiért átvehette a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-szobrocskát is. Hiába azonban az ebből fakadó presztízs, valamint további jelölések rangos díjátadókon, a veterán színésznő első mozis főszerepe a "Ma" című filmben volt.
Az Oscar-díjas művésznő láthatóan élvezi, hogy rá koncentrálódik a figyelem, vele lélegzik a forgatókönyv; apait-anyait belead, hogy változatos, mély átélésű, komikus játékával lenyűgözze a közönséget, még akkor is, ha egyébként garasosnak tűnik a körülötte lévő filmes produktum. Spencer humoros jeleneteit szívfacsaró visszaemlékezések ellensúlyozzák: a szemlélő egyszerre sajnálja a protagonistát, s döbben rá, hogy milyen vérszomjas is tud lenni az egyén, aki a múlt sérelmeitől fűtve áll bosszút ellenségein. 

A "Ma" kisebb-nagyobb hibái ellenére is szórakoztató alkotás. Persze ehhez Octavia Spencer lehengerlő komikusi vénája, s ennek drámai balansza szükségeltetik, illetve az alázat, amit a színésznő első filmes főszerepében képvisel. Tudja, ha ő a maximumot nyújtja, a pszicho-thriller is nagyobbat szól.
Talán kiaknázatlan lehetőség, hogy az alkotásban rövid másodpercekig felelevenített témákkal, mint rasszizmus, Münchhausen-szindróma, elnyomás-gyakorlat, reményvesztettség, nem kíván foglalkozni a történet, pedig ezek gondos kidolgozásával és bemutatásával akár nagyobb kritikai elismerésben is részesülhetett volna a film. ★★★★★

Kaitlyn Dever & Beanie Feldstein | "Booksmart" (2019)

Molly Davidson (Feldstein) az utolsó tanítási napon rádöbben, hogy egész középiskola alatt a tanulásnak élt, ahelyett, hogy néha elengedte volna magát és részt vett volna bármilyen iskolán kívüli tevékenységben. Meggyőzi legjobb barátnőjét, Amy-t (Dever) hogy csapjanak egy görbe estét, ezzel kompenzálva a könyvtárban és az íróasztal mellett töltött éveket. 

Molly ambiciózus: ő a hallgatói tanács elnöke és kompakt jövőképe van. A két lány közül ő a hangosabb, az irányító jellem. Amy csendes, kevésbé kelti fel környezete figyelmét, s mindenben Molly-t követi. A két barátnő kapcsolata sziklaszilárd, ugyanakkor vannak köztük kimondatlan szavak, amelyek az este során felszínre törnek és megingatják az erős barátságot. 
A Golden Globe-jelölt Beanie Feldstein kirívó jelenlét a történetben. A karakter határozott megmutatkozása mögött azonban egy szeretetre és szeretni vágyó lány áll, aki az iskola falait elhagyva alig találja önmagát. A kétszeres Golden Globe-jelölt Kaitlyn Devernek drámaibb szerep jut - letisztult, ösztönös alakításának köszönhetően leginkább Amy érzéseivel tud azonosulni a néző, aki sokkal nagyobb jellemfejlődésen megy keresztül az este folyamán, mint barátnője. 

Feldstein és Dever úgy működnek együtt a színen, mintha hosszú évek óta gyakorolták volna a szerepüket. Azt hiszem legtöbben így képzelünk el egy barátságot. Ha pedig nem, Molly és Amy kettőse mindenképpen példa lehet számunkra. 
A két ígéretes színésznő játékát megannyi mellékszereplő segíti (Noah Galvin, Skyler Gisondo, Billie Lourd vagy Jessica Williams), akik nem tűnnek karikatúráknak, sőt, akár egyen-egyenként is méltók lennének arra, hogy karakterükkel saját spin-offot kapjanak. 
Az "Éretlenségi" az utóbbi évtized legjobb fiatal felnőtt története és mélyrehatóbb értéket képvisel, mint legtöbb zsánertársa. Kíváncsian várom Olivia Wilde következő rendezői munkáját! 

Kaitlyn Dever: ★★★★★
Beanie Feldstein: ★★★★★

Haley Bennett | "Swallow" (2019)

A "Nyelés" című filmen egy fiatal nő mindennapjait követhetjük figyelemmel, aki talán egy kicsit túl gyorsan ugrik fejest az élet vízébe. Az önismereti hiányosságokkal rendelkező hölgynél a gyors változás miatt pszichés problémák alakulnak ki, s a múlt sérelmeinek feldolgozása sokszor torkollik önpusztító tevékenységbe.

Hunternek (Bennett) mesébe illő élet jutott: van egy gazdag és jóképű férje (Austin Stowell), sok szabadideje és tengernyi lehetősége az önmegvalósításra. A nő viszont ennél is többre vágyik. Hogy mire, az csak a film végén derül ki, a destruktív viselkedés hosszú képkockákon történő bemutatása után, ez a következetlen filmszerkesztés pedig kifejezetten hátráltatja a színésznő boldogulását a színen. Haley Bennettre először a "Music and Lyrics" (2007) című vígjátékban figyeltem fel, de azóta szerepelt például a "Kristy" (2014) című horrorfilmben, ami talán a kedvencem tőle, de láthattuk Emily Blunt oldalán a "The Girl on the Train" (2016) és a nagy szereplőgárdás "The Devil All the Time" (2020) thrillerekben is. A színésznő azonban talán most először került közel az igazi áttöréshez, hisz több filmfesztivál és kritikusi csoport elismerte a filmben nyújtott alakítását. Az én meglátásom szerint mégis elmaradt a mindent átszakító katarzis, amit teljes mértékben a film forgatókönyvének és karakterizációjának tudok be. Ahelyett ugyanis, hogy a szkript Hunter karakterét az első perctől kezdve bontogatná a történetben, csak a film utolsó fél órájában ad neki egy olyasfajta mélységet, amitől emberivé válik a szereplő. Bennett alakítása így a film nagy részében túl személyes, távolságtartó marad, s a néző nem mindig érti, hogy a jól szituált nő miért is szenved ennyire a jólétben. ★★★★☆

Kathy Bates | "Richard Jewell" (2019)

1996 nyarán önfeledt bulizó tömeg gyűlik össze a Centennial Olympic Parkban. A derűs koncerthallgatók szórakozását egy bomba robbanása szakítja félbe, amely több, mint száz sérültet és két áldozatot hagy maga után. Mivel Richard Jewell (Paul Walter Hauser) már előzetesen észleli a veszélyt, sok életet megment azzal, hogy követi a protokollt. A bátor biztonsági őr egy csapásra a figyelem középpontjába kerül, ám a pozitív érdeklődés gyorsan negatív figyelembe csap át, amikor az FBI Richard esetleges érdekeltségét kezdi el vizsgálni a terrortámadás okán. A "Richard Jewell balladája" igaz történet egy hétköznapi hős igazságtalan, a média és az amerikai kormány általi meghurcolásáról. 

Az Oscar-díjas Kathy Bates Richard édesanyját, Bobi Jewell-t alakítja a drámában, aki végig hisz Richard ártatlanságában és sohasem adja fel a reményt, hogy tisztázzák fia nevét. Amikor a férfit meggyanúsítják a merénylettel, a gondoskodó, szerető, óvó édesanya világa összedől. Bobi nehezen viseli a nyilvános megaláztatást, hisz riporterek lepik el az utcát, a rendőrség pedig feltúrja a lakásukat is. A nő tehetetlenül figyeli az eseményeket, de az tartja benne a lelket, hogy Richard ügyvédje, Watson Bryant (Sam Rockwell) érti a dolgát és határozottan képviseli a védelmet.
Bates alakítása hozza az olyan érzelmes pillanatokat, amelyeket a néző a karaktertől vár, s bár ezekben maximálisan teljesít, a forgatókönyv azért elsősorban Richardhoz, a főszereplőhöz hű, nem ad a színésznőnek sok önálló jelenetet, sőt, talán egy nagyobb jelenettől eltekintve a film vége felé, Kathy Bates-nek csak a történésekre adott reakcióját láthatjuk a színen. Ami persze elegendő ahhoz, hogy leírjam, mennyire megérdemelte a filmben nyújtott alakításáért a mellékszereplői Oscar-jelölést, de nem elegendő, hogy tökéletes pontszámmal jutalmazzam a színésznőt. ★★★★☆

Fanny Ardant | "La Belle Époque" (2019)

Victor Drumond (Daniel Auteuil) elveszettnek érzi magát a telefonos applikációk világában és nehezen veszi fel az iramot a korszellemmel. Felesége Marianne Drumond (Ardant) viszont könnyebben alkalmazkodik a változáshoz, s sokszor ad hangot annak, hogy mennyire elégedetlen férje maradiságával. A házaspár közti ellentét végül ahhoz vezet, hogy Marianne kidobja a férfit a lakásukból és összeköltözik szeretőjével. 

Victor közös fiúktól (Michaël Cohen) egy grandiózus projekt keretein belül lehetőséget kap átélni a múltat, így a férfi visszacsöppen 1974-be, hogy újra felidézze fiatalságát és későbbi feleségével való találkozását. A film arra keresi a választ, hogy a múltidézéssel megmenthető-e Victor és Marianne házassága. 

A kétszeres César-díjas Fanny Ardant mellékszereplői alakítása abszolút beleillik a parádés szereposztásba - Ardant nem csak a nyers humor és egyenesség szócsöve a filmben, de a befejező jelenetben drámai színét is megmutatja, amikor Marianne félretéve büszkeségét bevallja férjének, hogy tévedett kettejükkel kapcsolatban. Bár a nő Victorral megbékél, mégsem hagyja el azokat a tulajdonságait, amelyek miatt a néző a film eleje óta szimpatizál a karakterrel: Marianne az egész film ideje alatt szabad, kíméletlenül őszinte, elegáns, szexi és ízig-vérig nő marad. ★★★★★

Felicity Huffman | "Tammy's Always Dying" (2019)

A film Catherine MacDonald (Anastasia Phillips) küszködését mutatja be, aki rákos megbetegedéssel diagnosztizált édesanyját ápolja. Tammy (Felicity Huffman) kiszámítható, de nem kevésbé problémás személyiség, aki nem feltétlenül könnyíti meg Catherine dolgát. A "Tammy's Always Dying" az anya-lánya kapcsolatról és a meghitt búcsúzásról is szólhatna, de igazán egyikről sem szól. A film nem rossz,  s mindenképpen mutatkozik egy-két eredeti ötlet a történetben, de mégis hiányzik a rendezői célmeghatározás, azaz nem egyértelmű, hogy Amy Jo Johnson milyen üzenetet kíván közvetíteni a filmjével. 

Az Oscar-jelölt Felicity Huffman a legjobb karakterszínészek közé tartozik, de ebben a filmben ő sem mindig tudja kezelni a középszerűen megírt karakterét - a film első felében túl sok, túl harsány a színésznő, utána viszont vannak őszinte pillanatai a reflektorfényben. Huffman el tudja adni a roncs Tammy-t, aki jó útra akar térni, de a forgatókönyv nem ad neki elég teret és időt arra, hogy emlékezetessé is tegye az alakítását. A kihasználatlan potenciálnál pedig kevés rosszabb van. ★★★☆☆ 

Alfre Woodard | "Clemency" (2019)

A "Clemency" bár elnyerte a kritikusok tetszését, sem idehaza, sem külföldön nem találta meg a közönségét. Ennek oka részben a Neon stúdió bénázása, másfelől, hogyan teszel a nézőid számára vonzóvá  egy olyan filmet, ami egy börtönigazgató belső gyötrődéséről szól, ahogy a halálsoron várakozó elítéltek kivégzésének ügyeit intézi?! 

A film nem galamblelkű egyéneknek készült, már az első jelenetben egy kivégzésnek lehetünk szem- és fültanúi, és ez nem minden. A "Clemency" a film egésze alatt nyomasztó képsorokkal, a szemfényvesztést teljesen mellőzve mutatja be a kivégzések lehangoló procedúráját. 
Habár Bernadine Williams (Woodard) a külvilág felé egy összeszedett és magabiztos személynek mutatja magát, legbelül megviseli a munkája. Bernadine épp ezért sokszor nyúl az alkoholhoz, rémálmok gyötrik és férjével sem találja meg a közös hangot, aki nem tud belehelyezkedni a nő stresszes hétköznapjainak eseményeibe. A néző végig azt kérdezi magától, hogy ha Bernadine ennyire nem viseli jól a helyzetet, miért nem hagyja ott a börtönt, s talán magának egy kevésbé nyugtalanító foglalkozást? 

Az Oscar-jelölt Alfre Woodard élete egyik legjobb szerepét játszhatja el a filmben, egy olyan karaktert, aki nem a betű szerint létezik a színen, hanem önálló életre kel, minden mozdulatával más reakciót ad, mint amit várunk tőle. A veterán színésznő Bernadine szerepében hideg és távolságtartó, ugyanakkor ki tud lépni a monotonságból, le tudja venni az álarcot, ezzel felfedve érzéseit, s a film végére azt is megérteti a nézővel, hogy Bernadine Williams nem azért vállalja a lélekölő pozíciót, mert önpusztító, hanem mert naivan úgy gondolja, hogy segíthet a halálraítélteknek a lezárásban. Ehhez persze egy más beállítottságú egyén kellene a feladatra, de Bernadine a maga módján hiszi, hogy segíthet mások utolsó pillanatait kevésbé fájdalmassá tenni. ★★★★★

Adam Sandler | "Uncut Gems" (2019)

Bár elvitathatatlan a színész népszerűsége, véleményem szerint filmjei nagyrészt a felejthető kategóriába tartoznak, arról nem is beszélve, hogy Sandler sohasem volt az a színész, aki egy-két kivételtől eltekintve ("Punch-Drunk Love" - 2002) nagyon megizzasztotta volna magát a szerepeiben. Így tehát olyan filmrajongó lévén, aki nem igazán tudja értékelni az Adam Sandler-féle bárgyú humort, teljesen érthető, hogy szkeptikusan ültem az "Uncut Gems" elé.
Ahogyan az lenni szokott, amikor az ember előre eldönti, hogy elutasító lesz valamivel szemben, pozitívan csalódtam a filmben. A film egy ékszerészről szól, aki kétes jellegű üzleteket folytat, amelyek a film egy adott pontján már a Sandler által játszott svindler Howardnak is nehéz diónak bizonyulnak. Bár az első húsz percben meg kellett szokni a film stílusát, a színészeknek köszönhetően (Sandler mellett Julia Fox-ot külön kiemelném), egy idő után már kifejezetten élveztem a cselekménysort és azon kaptam magam, hogy szurkolok Howardnak. Bár az Oscar-jelölés elmaradt (amit nem bánok, mert azért voltak jobb férfi főszereplői alakítások 2019-ben), Sandler bizonyította, hogy ha egy kicsit jobban megerőlteti magát a szokásosnál, még jó dolog is kisülhet az egészből. ★★★☆☆