Kathy Bates | "Dolores Claiborne" (1995)

Miután édesanyját gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe veszik, a feltörekvő újságírónő, Selena (Jennifer Jason Leigh) a Main-beli Little Tall szigetre utazik, hogy kiderítse, miért találták anyját sodrófával a kezében egykori munkaadója holtteste felett. Anya és lánya évtizedek óta nem találkoztak, így amíg Dolores (Bates) a tárgyalására vár, van idejük bőven újra ismerkedni és felásni a régmúlt rothadó csontvázait. Visszatekintések segítségével megismerhetjük Dolores-t, ártalmas házasságát férjével, munkaadójával, Vera Donovannal (Judy Parfitt) való bajtársi viszonyát és lányától való elidegenedésének okát is.

A visszaemlékezések egészen 1975-ig nyúlnak vissza. Dolores Claiborne elnyűtt házasságban él férjével, Joe-val (David Strathairn), aki nem csak verbálisan nyüstöli, de fizikai erőszakot is alkalmaz vele szemben. A férfi természete rapszodikus, egyik pillanatban még háborog valamin, a következőben megüti, bántalmazza az asszonyt; tinédzser lányukat pedig szexuálisan zaklatja. Dolores ellenben nem hagyja magát, erőszakra erőszakkal válaszol, s amikor már nem bírja elviselni a férfi ártó jelenlétét, munkaadójával, a kőgazdag, özvegy Vera Donovannal szövetkezik, aki találó alternatívát kínál az asszonynak.

Az Oscar-díjas Kathy Bates-t hébe-hóba látni csak olyan szerepekben, amikben nem domináns magatartású a színen. A veterán színésznő markáns lénye valahogy elutasítja azt, hogy áldozatnak állítsák be az általa játszott karaktereket: valamennyi filmjében ("Misery" - 1990; "About Schmidt" - 2002; "Richard Jewell" - 2019) - így ebben is - visszavág a bántalmazóinak és foggal-körömmel védi az igazát. Bates tusakodása az abuzív férjjel inspirálja a szemlélőt, nem csak mert a történetben az ő oldalán áll az igazság, de azért is, mert egy olyan korban viszi véghez mindezt, amiben a következményektől rettegve ritkán álltak ki a nők bántó férjeik ellen.

Bates változatos színészi palettát mozgat meg a performanszában és erőt ad minden elnyomott nőnek, anyának az univerzumban; talán nem erős azt állítani, hogy Stephen King feminista ikonnak álmodta meg a karaktert, amelynek manifesztálódását Bates játékában érjük a film képkockáin.

A "Dolores Claiborne" a Stephen King-regények egyik legkiválóbb filmes adaptációja. Egy látszólag idilli amerikai család életébe vezeti a nézőt, ami fájdalommal és túlélni-akarással tapétázza ki a ház falát. Habár a dráma hangulata sivár és mélabús, az édesanyja jó értelemben vett mártíromsága, gyermekéért hozott áldozata mindenképpen ösztönző hatással bír. A megkapó szereplőgárda (Bates mellett Jennifer Jason Leigh, Judy Parfitt, Christopher Plummer és David Strathairn) szuggesztív karakterábrázolással teszi felejthetetlenné az alkotást. ★★★★★

Kathy Bates | "Misery" (1990)

A "Tortúra" Stephen King tollából kelt életre 1987-ben, filmes adaptációját pedig 1990-ben mutatták be világszerte. Paul Sheldon (James Caan), a népszerű Misery Chastain-könyvek szerzője, Los Angelesbe igyekezve balesetet szenved a hóviharban, s arra ébred, hogy egy magát nővérnek bemutató negyvenes nő szívélyes társaságát élvezi. Bár a nő megmenti Paul életét, nem kell sok idő ahhoz, hogy a férfi azt kívánja, bárcsak életét vesztette volna a balesetben. 

Az Oscar-díjas Kathy Bates kapta a lehetőséget, hogy eljátssza Annie Wilkes-t, minden idők egyik legjobb horror karakterét. Annie elsőre gondoskodó, tisztelettudó, keresztény nőnek tűnik, aki jó időben jár jó helyen, s csak teszi, amit egy önzetlen ember tenne ebben a helyzetben. Ám ahogy a történet építkezik, úgy lesz egyre vészjóslóbb a nő viselkedése: gyorsan érik túlbuzgó rajongóból közveszélyes pszichopatává.

Megannyi jelenet árulkodik Kathy Bates átütő, hátborzongatóan zseniális performanszáról. A színésznő minden gesztusában rejlik valami új, valami izgalmas, és dermesztően eredeti, de mégis realisztikus. A néző teljesen átadja magát az borzongásnak: vajon hány Annie Wilkes járkál közöttünk a valóságban?! Bár Annie okos és mindig jól kigondolja a következő lépést, érzelmi labilitása és hiszékenysége meggátolja abban, hogy övé legyen az utolsó szó a fináléban. Mindenesetre egy biztos: az Oscar-jelölt James Caan által játszott figura emlékezetébe örökre beivódik Annie Wilkes vendégszeretete.

Az igazság az, hogy bármennyire is riasztó a szituáció, Bates képes arra, hogy szimpátiát váltson ki a publikumból és a magányos, traumatizált női alakot is bemutassa a horrorban. Annie tehát nem csak pszichopata gyilkos vagy halálosztó nővérke, de sok más is, például tehetséges szakács, öntudatos filmrajongó vagy porcelángyűjtögető. Wilkes nővér tehát széles érdeklődési körrel és sötét múlttal rendelkezik, s bár ezek a szegmensek nem kapnak nagy szerepet a filmben, Kathy Bates minden apró részletet megél a színen, s végtelen perfekcionizmussal, kidolgozottsággal hozza el a terrort. ★★★★★

Kathy Bates | "Richard Jewell" (2019)

1996 nyarán önfeledt bulizó tömeg gyűlik össze a Centennial Olympic Parkban. A derűs koncerthallgatók szórakozását egy bomba robbanása szakítja félbe, amely több, mint száz sérültet és két áldozatot hagy maga után. Mivel Richard Jewell (Paul Walter Hauser) már előzetesen észleli a veszélyt, sok életet megment azzal, hogy követi a protokollt. A bátor biztonsági őr egy csapásra a figyelem középpontjába kerül, ám a pozitív érdeklődés gyorsan negatív figyelembe csap át, amikor az FBI Richard esetleges érdekeltségét kezdi el vizsgálni a terrortámadás okán. A "Richard Jewell balladája" igaz történet egy hétköznapi hős igazságtalan, a média és az amerikai kormány általi meghurcolásáról. 

Az Oscar-díjas Kathy Bates Richard édesanyját, Bobi Jewell-t alakítja a drámában, aki végig hisz Richard ártatlanságában és sohasem adja fel a reményt, hogy tisztázzák fia nevét. Amikor a férfit meggyanúsítják a merénylettel, a gondoskodó, szerető, óvó édesanya világa összedől. Bobi nehezen viseli a nyilvános megaláztatást, hisz riporterek lepik el az utcát, a rendőrség pedig feltúrja a lakásukat is. A nő tehetetlenül figyeli az eseményeket, de az tartja benne a lelket, hogy Richard ügyvédje, Watson Bryant (Sam Rockwell) érti a dolgát és határozottan képviseli a védelmet.
Bates alakítása hozza az olyan érzelmes pillanatokat, amelyeket a néző a karaktertől vár, s bár ezekben maximálisan teljesít, a forgatókönyv azért elsősorban Richardhoz, a főszereplőhöz hű, nem ad a színésznőnek sok önálló jelenetet, sőt, talán egy nagyobb jelenettől eltekintve a film vége felé, Kathy Bates-nek csak a történésekre adott reakcióját láthatjuk a színen. Ami persze elegendő ahhoz, hogy leírjam, mennyire megérdemelte a filmben nyújtott alakításáért a mellékszereplői Oscar-jelölést, de nem elegendő, hogy tökéletes pontszámmal jutalmazzam a színésznőt. ★★★★☆

Kathy Bates | "About Schmidt" (2002)

Warren Schmidt (Jack Nicholson), a Woodman biztosító cég egykori igazgató-helyettese, nehezen viseli a nyugdíjazás utáni heteket. A levert időszak még gondterhesebb lesz számára, miután megrendítő gyorsasággal elveszti feleségét. A film az özvegy férfi boldogulását mutatja be. 

Az Oscar-díjas Kathy Bates Warren Schmidt nászasszonyát alakítja, aki a férfivel ellentétben örül gyermekeik boldogságának és támogatja a frigyet. Roberta extrovertált személyiség: ami a szívén, az a száján - a legintimebb és legbensőségesebb gondolatait is megosztja másokkal. Warren nehezen viseli a nő őszinteségét, ami szöges ellentétben áll a férfi megjátszott, álszerény modorával. Roberta gondoskodó, anyáskodó pillanatai mellett láthatjuk ex-férjével (Howard Hesseman) való kisebb csörtéit, ami hosszú évtizedes kiábrázolása a kapcsolatuknak. Ezt azért említem meg, mert Kathy Bates pár perces játékidővel is képes illusztrálni egy ilyen kapcsolatot, ami nagyon ritka. Arról nem is beszélve, hogy a kivételes színésznő a film humorforrása is - egy-egy perverzebb megszólalásával jókedvre deríti a nézőt, ami nélkülözhetetlen adalék egy végeredményben letargikus hangulatú film esetében.

Szó, szót követ, Kathy Bates bátor és bevállalós alakítása uralja az "About Schmidt" harmadik harmadát, ezzel gördülékenyen lenyomva Jack Nicholson játékát, ám a színésznő nem csak abban a harmadik harmadban, de mindent mérlegelve, az egész alkotásra értve is többet ad a nézőnek, mint Nicholson főszerepben. ★★★★☆