Freida Pinto | "Slumdog Millionaire" (2008)

A brit-gyártású 'Who Wants to Be a Millionaire?' kvízjáték (Magyarországon 'Legyen Ön is milliomos!' címen sugározták 2000 és 2019 között) indiai etapjában egy teásfiú túl jól szerepel a kvízkérdésekben, így a műsor készítői arra gyanakodnak, hogy a srác külső segítséget kap a játékban. Amikor a rendőrséget is bevonják a nyomozásba, Jamal-nak (Dev Patel) bizonyítania kell ártatlanságát: kiderül, hogy a fiú bár nem járt nagynevű egyetemekre, élettapasztalata több, mint az átlagemberé és ebből merít a játék során. Visszatekintések segítségével megismerhetjük Jamal élettörténetét: hányattatásokkal teli gyermekkorát, s férfivá érését.

A BAFTA-jelölt Freida Pinto első filmes szerepében Latikát, Jamal és testvére Salim (Madhur Mittal) gyermekkori barátját alakítja, aki a mumbai zavargások idején szegődik a testvérpárhoz. A szerencsétlen körülmények miatt Latika többször kikerül Jamal látószögéből, és hosszú időre megszakad a kapcsolatuk. Jamal, aki gyengéd érzéseket táplál a lány iránt, évekig kutat Latika holléte után. Kiderül, hogy Latika rossz társaságba keveredett, és csapdába esett a helyi maffiavezér szolgálatában.

Freida Pinto-nak a dráma záró részében jut szerep, addig a fiatalkori Latikát alakító színésznőket (Rubina Ali és Tanvi Ganesh Lonkar) látjuk a filmvásznon. Amikor egy alkotás három különböző színésznőt használ fel annak érdekében, hogy az adott karakter időbeli karakterfejlődését megjelenítse, a legidősebb életszakaszban bemutatott színésznőnek különösen nagy a felelőssége. Hiszen ez a szakasz hordozza magában a jelent (azaz a jelenlegi állapotot) és a múltat (a tapasztalatot). Tehát Pinto feladata, hogy pár perces játékidővel a szereplő összes érzelemét, múltbéli tapasztalatát és egzisztenciális dilemmáját bemutassa - így tud csak a néző teljes mértékben azonosulni az újonnan megjelenő arccal. Az indiai színésznő feltűnő jelenség és minimális színészi eszközökkel is közölni tudja az elnyomott, hátrahagyott, helyzetébe beletörődő, de passzívan reménykedő Latika érzéseit. A szerep maga nem jelentős, mégis a főhős Latikához való viszonya adja a cselekmény tüzét, szenvedélyét, Pinto pedig kifogástalanul megtestesíti a mozivásznon azt a vágy álmot, ami előre viszi a főszereplőt.

A "Gettómilliomos" rendkívül egyszerű alkotás a szó legpozitívabb értelmében. Éppen letisztultsága teszi hitelessé és szerethetővé, a publikum számára befogadhatóvá. A leleményes indiai fiúk históriája India sötét oldalát mutatja be, de az éles ellentét is megmutatkozik a fényűző életmódot folytató gazdagok és a nyomornegyed lakói között. Az Oscar-díjas rendező, Danny Boyle kellő empátiával fordul többnyire amatőr szereplőgárdájához, s csak autentikusságot vár el tőlük. A nyolc Oscar-díjat elnyert alkotás következésképpen könnyen emészthető, a néző reakcióját gyorsan kicsikaró, történet vezetésével szimpátiát kimunkáló film, ami méltán sajtolt ki magának ekkora figyelmet, legyen szó a díjakról vagy az eladott mozijegyek bevételéről (378,4 millió $). ★★★★☆

Felicity Huffman | "Phoebe in Wonderland" (2008)

A Tourette-szindrómával és rögeszmés-kényszeres rendellenességgel küzdő Phoebe (A tízéves Elle Fanning felnőtteket megszégyenítő tolmácsolásában) nagyon nehezen illeszkedik be kortársai közé és önhibáján kívül sokszor bajba kerül az iskolában. Sem az iskola, sem pedig szülei nem tudják, hogy kezeljék a kislányt, aki egy alternatív világba, "csodaországba" (csakúgy mint Alice) menekül, távol az ijesztő és összezavaró világ zúgásától.

Az Oscar-jelölt Felicity Huffman Phoebe édesanyját, Hillary Lichten-t alakítja a történetben, aki férjéhez hasonlóan íróként tevékenykedik. A nő írói válságban szenved, férje viszont sikereket él ér a publikálás terén, ami kimondatlanul feszültséget szül közöttük. Nem meglepő, hogy a nőnek nincs ideje az írásra: ő vezeti a háztartást, gondoskodik a gyerekekről, és vállalja magára a Phoebe-vel járó stresszt.

Valami oknál fogva a stylistok idétlen parókát adtak Huffman-ra, amitől nem lehet látni a szemét és ami végig kínossá teszi a megjelenését. Ennek dacára a veterán színésznő át tudja adni a tehetetlen édesanya érzéseit, aki nem csak saját karrierjének hanyatlása miatt verejtékezik, de kislánya boldogulásáért is aggódik. Huffman "I am mad…" ("Mérges vagyok…") monológja kifejezetten emlékezetes pillanata a coming-of-age drámának.

A "Phoebe in Wonderland" a speciális figyelmet igénylő gyermekekre irányítja az attenciót: bemutatja azt a nyilvános oktatási rendszert, amely nem képes arra, hogy különleges éberséggel kövesse a hátrányos helyzetű diákok mindennapjait. Emellett elénk tárja azon családok mindennapjait, amelyekben a szülők az ilyen nehézségekkel birkózó gyermekek nevelését próbálják megoldani karrier, munka mellett. A nosztalgia szintén érvényesül a drámában; a film képkockáin tetten érhető, hogy nem is olyan régen egy gyermek nem az okostelefonok bűvöletében vagy a virtuális térben, hanem a szabadban és játékai körében töltötte a gyermekkorát. ★★★★☆

Will Smith | "Seven Pounds" (2008)

Egy frontális autóbaleset következtében “Ben” Thomas (Smith) felszámolja addigi életvitelét és a megbánás útjára lép. A férfi felelősnek gondolja magát a történtek miatt, ezáltal elhatározza, hogy megváltoztatja hét ember életét, akiről már mindenki lemondott. Adóellenőrnek adja ki magát, hogy ezzel egyengesse és segítse azokat, akik arra érdemesek. Szívbeteg, látássérült, csontvelő-betegségben szenvedő egyéneket szemel ki magának és utolsó leheletéig azon van, hogy - igaz drasztikus módon - jobbá tegye az életüket. Egyikükkel, a szívelégtelenséggel küszködő Emily Posa-val (Rosario Dawson) intimebb viszonyba is kerül, ami egyszerre összezavarja az érzéseit és teszi tudatosabbá tervének végrehajtásában. 

Az Oscar-díjas Will Smith számomra mindig azt a karizmatikus, ösztönös magabiztossággal rendelkező és szórakoztatni tudó filmes jelenlétet képviseli filmjeiben, aki stílusos és újszerű perspektívát kínál a begyöpösödött léleknek; inkább gondolok rá így, mint komoly filmszínészre. A “Hét élet” című alkotásban azonban aligha tetten érhető a veterán színész meggyőző filmes részvétele. A 2022-es Oscar-díjátadón megesett pofozkodás miatt jelenleg megosztó Smith leginkább sodródik az árral, beleolvad a dráma kesze-kusza történetvezetésébe, s azonkívül, hogy világos a néző számára, hogy a színész karaktere valami elől menekül és valahová tart, majd a film befejező szegmenségig nem derül fény a karakter motivációjára, ami felettébb zavaró.

A “Seven Pounds” roppantul középszerű film (még ha ezt a szélesebb közönség nem is látja be: a filmet a legtöbb platformon pozitívan értékelik a nézők), hiányzik belőle a spiritusz, cselekménye szürke és követhetetlen. Az olasz rendező, Gabriele Muccino a “The Pursuit of Happyness” című 2006-os filmben sokkal jobban együtt tudott működni főhősével (Smith Oscar-jelölést kapott a munkájáért), akkor többet sikerült kihoznia belőle. A csalódást keltő mégis az, hogy nagyfokú drámai koncepció az utolsó fél órán kívül csúnyán eltaccsol a megvalósítás talaján. ★★★☆☆

Angelina Jolie | "Changeling" (2008)

Az 1920-as évek Los Angelesében járunk. Christine Collins (Jolie) egyedül neveli kilencéves fiát, Walter-t (Gattlin Griffith). Anya és fia rendezett körülmények között élnek, a nő szupervízorként dolgozik egy telefonközpontban és mindent elkövet annak érdekében, hogy egyedülálló édesanyaként helyt álljon a napi feladatokban és a gyermeknevelésben. Amikor Walter egy nap eltűnik, míg a nő munkában van, Christine azonnal felkeresi a helyi rendőrséget, remélve, hogy segítséget nyújtanak a gyermek megtalálásában. A los angelesi rendőrkapitányság azonban nem segítőkészséggel, hanem vádaskodással reagál a megkeresésre, s korrupt módszerekkel próbálja aláásni Christine tekintélyét. Meghurcolják és őrültnek titulálják, ennek dacára Christine nem adja fel, semmitől nem retten vissza. Összes erejét arra összpontosítja, hogy fiát épségben meglelje. A film igaz történeten alapul.

Az Oscar-díjas Angelina Jolie a modern kor egyik legismertebb hollywoodi színésznője; minden címlapon ott virít a fényképe: legyen szó színészi munkásságáról, családjáról vagy jótékonysági tevékenységéről. Ezért is érdekes választás Christine Collins szerepének eljátszására, hisz legtöbben nem ilyen és ehhez hasonló korszakos dráma főszerepére képzelnék el a színésznőt.
Persze egy rátermett filmszínésznő mindenre képes, mindamellett egy híres és népszerű művész esetében kétszer olyan nehéz eladni az adott szerepet, mivelhogy mindenkiben élénken él egy nyilvános imázs róla. Jolie nem ijed meg kilépni a felszínes akciófilmek világából vagy hátrahagyni azt a szexszepilt, amit valamennyi alkotásban elvárnak tőle; célja, hogy úgy mutassa be a fiát megszállottan kereső édesanyát, ahogy az méltó az események tragikus kifejletéhez mérten. Jolie az eredeti, létező személy lélektérképe alapján mozog a színen, mérhetetlen reménységgel a szívében. Jól láthatóan azonosulni tud a karakterrel, végtére ő is édesanya, annál pedig kevesebb szomorú szituáció van az életben, amikor egy szülő saját gyermeke épségért aggódik. Több jelenetben személyes érzelmei is elviszik a színésznőt, ugyanakkor pont ez a pallérozatlan, már-már állati őserő kell ahhoz, hogy hiteles legyen a színen, hisz melyik édesanya tudja visszafogni magát, mikor gyermekével kapcsolatban próbálják meghazudtolni őt. 
Az “Elcserélt életek” módfelett lehangoló alkotás. A főszereplő véget nem érő bizakodása ellenére a valóságban megtörtént eset iszonytató végkimenetele végig ott kísért a film képkockáin; nincs hollywoodi glamúr, nyomasztó háttérzene kíséri Collins pokoljárását, a fel-feltűnő reményszikrát követő szívttépő csalódásait.
A négyszeres Oscar-díjas Clint Eastwood nem csak ezt az alkotást jegyzi a 2008-as évben; ugyancsak ő rendezte és szerepelt a “Gran Torino” című drámában, amely hasonlóan az említett év legjobbjai közé tartozik. Eastwood tehát rácáfol azokra az előítéletekre, miszerint egy bizonyos kor felett ellustul a kreatív elme és nem képes újat mutatni; elsőrangú rendezői hozzáértés szükséges ahhoz, hogy valaki két ennyire különböző filmet kimagaslóan alkosson meg. ★★★★★

Cynthia Nixon | "Sex and the City" (2008)

Miranda Hobbes (Nixon) dolgozó nő, édesanya, a négyes new yorki baráti társaság leginkább földön járó tagja, aki meglehet nem élvez olyan privilégiumokat, mint a többiek. Azt a női archetípust jeleníti meg, aki az élet labirintusában az újabb és újabb felbukkanó problémákat kerülgetve nem veszi észre, hogy férjétől elhidegült és házassága megromlott. Amikor Miranda férje, Steve (David Eigenberg) bevallja, hogy megcsalta a nőt, Miranda összeomlik és magába borul: nem tudja, hogyan tovább; vajon létezik megbocsájtás, vagy újra kell építenie az életét a semmiből?  

A kétszeres Emmy-díjas, kétszeres Tony-díjas és Grammy-díjas Cynthia Nixon karolja fel a drámai vonalat a vígjátékban, amely nem csak férjével való konfliktusában, de Carrie-hez (Sarah Jessica Parker) füződő viszonyában is megjelenik. Nixonnal rokonszenvez a szemlélő, talán, mert tényleg ő testesíti meg a leghétköznapibb szereplőt a történetben; van valami szomorú és éleszerű abban, amikor valakit annyira lefoglalnak a hétköznapok viszontagságai, hogy emberi kapcsolatai sérülnek. Nixon egyébként az a szerteágazó tehetséggel megáldott talentum, aki minden színházi ("Rabbit Hole" - 2006; "Wit" - 2012; "The Little Foxes" - 2017, filmes ("James White" - 2015; "A Quiet Passion" - 2016) és sorozatos ("Warm Springs" - 2005; "Law & Order: Special Victims Unit" - 1999-; "Ratched" - 2020-; "The Gilded Age" - 2022-) zsánerben kifogástalan teljesítményt nyújt, így nem csoda, hogy filmes kolléganői - sokszor felejthető - játékát is túlragyogja a filmben.
Az első "Sex and the City" mozifilm nem Carrie és Big túllihegett perpatvara vagy a strasszokkal kirakott, pompázatos ruhaköltemények (minimum egy Oscar-jelölés kijárt volna a kosztümökért felelős Oscar-jelölt -és kétszeres Emmy-díjas Patricia Field-nek) , de nem is New York városa miatt érdekfeszítő, hanem azért, mert a sorozat befejezése után is képes megpendíteni azokat az érzelmeket és meghitt baráti pillanatokat, amiért először beleszerettünk a négy New York-i "szingli" történetébe. ★★★★☆

Diane Lane | "Untraceable" (2008)

A kíberbűnözés megakadályozására szakosodott Jennifer Marshnak (Lane) egy online közvetítésre hívják fel a figyelmét, amin láthatóan egy kiscica sínylődik. A nő először nem kerít nagy feneket az egésznek, de másnap, amikor kiderül, hogy az állat elpusztult, vizsgálatot indít, amibe kollégáit is bevonja. A pszichopata állatkínzó újabb közvetítéssel jelentkezik, ám ezúttal egy ember esik áldozatául, innentől pedig nincs megállás, ráadásul az FBI sem tudja lenyomozni az elkövetőt.
Az FBI-ügynök Marsh szolgálata során sok bűnözőt rács mögé juttatott, viszont ez alkalommal neki is feladják a leckét. A személyessé váló nyomozásban már nem csak ismeretlenekért, de kollégáiért, családjáért és saját magáért is aggódnia kell.
Persze a kritikusok utálták a filmet, de az Oscar-jelölt Diane Lane nézhetővé teszi a pszichológiai thrillert, a hátán hordozza azt, életet lehel belé, és teljes átéléssel viszi bele a nézőt a történésekbe. Hasonlóan Sigourney Weaver alakításához a "Copycat" (1995) című filmben, Lane sem tart attól, hogy az erős női karaktert időnként sebezhetőnek mutassa, hogy a célegyenesben, mikor leginkább számít, a gyengeségéből erőt merítsen és diadalt arasson.
Lehet kígyót-békát kiabálni a filmre, mégis van valami megrázó abban, hogy a társdalom perverz kíváncsiságát és ezzel felelősségét felnagyítva, egy szociális kísérlet ötletével dolgozik a forgatókönyv - a sztori szerint az "Ölj velem" alkalmazáson keresztül bárki bekapcsolódhat a közvetítésbe, s minél többen kíváncsiak a brutalitásra, annál gyorsabban hal meg az adott áldozat.
Talán arra hívja fel az alkotás a figyelmet, hogy lassan elmosódnak a határok - a virtuális tér veszélyes játékai hatással vannak az emberekre, a pszichére, ezért óvatosan kell mozognunk a világhálón. ★★★★☆

Amy Adams & Viola Davis & Philip Seymour Hoffman & Meryl Streep | "Doubt" (2008)

Az 1960-as évek közepén egy katolikus iskolában a gyanú sejtelmes szele kerít hatalmába két apácát, akik azt veszik észre, hogy a gyülekezet papja, Brendan Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) túlságosan intim viszonyba kerül az egyik diákkal. A férfi állítja, hogy csak barátságos a fiúval, s bár a fiatalabb apácát, James nővért (Amy Adams) sikerül meggyőznie érveivel, Aloysius Beauvier nővér (Meryl Streep) kétkedő marad és mindent elkövet annak érdekében, hogy bizonyítsa a pap bűnösségét. 

Először a kedves, szerethető James nővérnek (Adams) tűnik fel Flynn atya szokatlan kapcsolata a ministráns fiúval, ő szól Aloysius nővérnek, s mélyíti el a tapasztaltabb apácában az unszimpátiát a pap irányába. James nővér később megbánja tettét, sőt, álmatlan éjszakái lesznek, amiért beárulta a férfit, de ezen a ponton már tehetetlen, nem tudja menteni a helyzetet.
A hatszoros Oscar-jelölt Amy Adams a 2000-es években többször játszott hasonló naivákat a filmvásznon ("Junebug" - 2005; "Enchanted" - 2007; Julie & Julia - 2009), akikben közös az emberekhez való jóindulatú hozzáállás, pozitív életszemlélet és energikusság. Az apáca mélységesen tiszteli feljebbvalóit, de ha olyan helyzetbe kerül, mégis kiáll az igazáért. Persze nem veszik komolyan a szavát, de ahogy alakul a dráma története, úgy fejlődik, tapasztal ő is. Úgy gondolom, hogy bár James nővér egy idő után megpróbál elvonatkoztatni az események folyásától, fontos része marad ezeknek, s a kényes ügy elengedhetetlen komponense a fiatal apáca lélekfejlődésének. 

Amy Adams kimagasló teljesítményt nyújt James nővér szerepében, és nem csak azért, mert a néző látni véli benne a naiva tapasztalatlanságát, a saját lelkiismeretével, jóérzésével küzdő nőt, de Adams még ennél is többet ad a filmben. Ő képviseli ugyanis a lelkiséget, a jót az alkotásban. Míg Aloysius Beauvier nővér túl konok és Brendan Flynn atya ellentmondásos, addig James nővér az a pozitív, friss jelenlét, aki nélkül tízszer nyomasztóbb lenne végigülni a filmet. ★★★★★

Korábban már írtam cameo alakításról, amelynek jellegzetessége, hogy az adott szereplő csak pillanatokra tűnik fel a színen, s rövid ideje van arra, hogy felépítse a karakterét. Donald édesanyja, Mrs. Miller (Davis) először akkor kerül képbe, amikor Aloysius nővér behívatja magához a fiú és az atya fura viszonya miatt. A nő azonban más reakciót mutat a hír hallatára, mint amit a néző vár tőle. Nem lesz mérges, nem aggódik a fiáért, sőt, egyáltalán nem lepi meg a dolog. Egyedül az érdekli, hogy a fiát ne tegyék ki az iskolából mielőtt elvégezné azt.
Sokat elmélkedtem azon, hogy Mrs. Miller anyaképével mennyire lehet azonosulni és mindig arra jutottam, hogy sokkal szövevényesebb a kérdés, mint alapvetően gondolná az ember, s nem lehet végletekben beszélni róla. Először is Mrs. Miller családja egy afroamerikai dolgozó család az 1960-as években. Ez már magában hordozza a lehetőségnélküliséget, a kiszolgáltatottságot és a nehéz boldogulást. Szóval persze, azt várjuk a takarítóként dolgozó nőtől, hogy vérbe forgó szemmel rángassa meg a gyanúsítottat, de az ő élettapasztalatával és kilátástalanságával az is érthető, hogy gyermeke tanulmányi előmenetelébe helyezi minden reménységét, s abba, hogy ha Donald elvégzi az iskolát, több lehetősége lesz az életben, mint neki volt. Ráadásul ismerve Mrs. Miller családi helyzetét, még komplikáltabb képet kapunk a miértekről.
Ha elítéljük az anya közömbösségét, ha nem, egy dolog biztos: nehéz levenni a tekintetünket az Oscar-díjas színésznőről, és bizony a nagy jelenetében még Meryl Streepet is lejátssza a filmvászonról. ★★★★☆

Brendan Flynn atya (Hoffman) jó kapcsolatot ápol a gyülekezetével. A pap nem csak a misei szolgálatokban végez áldozatos munkát, de a St. Nicholas iskola tanárként az iskolába járó gyerekek is felnéznek rá. Az új szemeszterben egy afroamerikai kisfiú (Donald Miller - Joseph Foster) érkezik az iskolába, így féltve a többiektől, Flynn atya különös figyelmet fordít a fiúra, s segíteni próbálja boldogulását az iskola falai között. Ám ezt a feltételezhetően jó szándékra épülő törekvését kinézi két apáca, s gyanúba keverik a papot, ez által elültetve a kétséget a nézőben: vajon a katolikus elöljáró más is akar a fiútól, vagy tényleg csak kedves vele?
Az Oscar-díjas Philip Seymour Hoffman körültekintően járt el, hogy felvértezze magát egy ilyen egyházi személyiség minden tulajdonságával. Hoffman karizmatikus, jó szónoki hangon szólal meg a filmben, s megteremti egy lelkigondozó típusú pap lelkiségét a színen. Brendan Flynn atya, s így Hoffman legjobb pillanata a pletykáról szóló igehirdetés jelenete, amelyben a férfi nyíltan kritizálja az apácák viselkedését és áskálódását. A film végére a néző pedig állást foglal: felmenti a papot a gyanúsítás alól vagy ő is beáll a vádlók sorába. ★★★★★

Aloysius Beauvier nővér (Streep) vérmes határozottsággal, a fegyelmet minden helyzetben megkövetelve vezeti a katolikus iskolát. Amikor James nővér megemlíti neki az atya közeledését a diák felé, Aloysius Beauvier boszorkányüldözésbe kezd, s módszeresen próbálja felépíteni Flynn atya ellen a vádat. 
Bár az apáca inkább a kemény oldalát mutatja a történetben, azért látunk olyan jeleneteket is, amelyben szívén viseli mások gondját, sőt, kollégáit segíti. A Donald Milleres ügyben azonban elsősorban nem a fiú jóléte, hanem az igazságszolgáltatás, a katolikus előjárói rend megbolygatása foglalkoztatja. Bevallom, a háromszoros Oscar-díjas Meryl Streep alakítását csak többszöri megnézés után értettem meg. Amikor tizenkét évvel ezelőtt először láttam a filmet, egyáltalán nem tetszett az, amit látok, túlságosan egysíkúnak gondoltam a színésznő karakterét, de Streep tolmácsolásában ezúttal sikerült meglátom az apáca mélységét - az erős nő kétségekkel, bizonytalansággal telített lelkét. Aloysius Beauvier nővér már az első pillanattól fogva ellenszenvesnek tartja Hoffman karakterét, olyannyira, hogy amikor megérinti a gyanakvás érzése, kapva-kap az alkalmon, hogy harcba induljon a férfi ellen. A néző nem biztos benne, hogy az apáca tapasztalata vagy a Brendan Flynn atya ellen való gyűlölete az, ami előre viszi őt ebben a küzdelemben, de van valami becsületre méltó abban, ahogy egy alárendelt katolikus igazgatónő nem fél szembe szállni az egész papi renddel, tudva, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a vezetők, és mennyire könnyen eltusolják a hasonló botrányokat a katolikus egyházban. Bár a film végére Aloysius Beauvier egyedül marad a meggyőződésével és nem sikerül bizonyítania a pap bűnösségét, Meryl Streep ebben a szerepben is maradandó alakítást nyújt. ★★★★☆