Leah Lewis | "The Half of It" (2020)

Ellie Chu-ban (Lewis) minden megvan, ami egy felelős tinédzserben: kitűnő tanuló, támogatja a családját és éretten gondolkodik a lehetőségeiről. A gond csupán annyi, hogy nincsenek barátai, iskolatársai pedig csak akkor fordulnak hozzá, ha iskolai beadandó kapcsán kérik a segítségét. Azzal, hogy Paul Munsky (Daniel Diemer) más ügyben várja a pártfogását, kimozdítja a lányt a megszokottból és ráébreszti arra, hogy a hazudozásnál mindig előrébb való, ha vállalja a saját érzéseit. 

A "Nancy Drew" (2019-) sztárjának első és eddig egyetlen számottevő filmjében lehetősége van egy ismerős filmes zsánerben talán egy fokkal a szokásosnál másabbat mutatni. A fiatal színésznő bemutatkozása egyértelműen sikeresnek mondható: nem pusztán egy korosztályt vagy kultúrát képvisel a drámában, hanem egy olyan fiatalt, aki szorgalmas, érett természete ellenére sem biztos a érzéseiben. Valamit tud, kapizsgál, érzi, észleli, hogy elfojtja a szexuális identitását, ugyanakkor tartja magát, ameddig tudja, hisz fegyelmezett és jól álcázza a félelmeit. Valószínűleg ez áll legközelebb egy tinédzser pszichikumához. A bizonytalanság érzete. 

Nem kizárólagosan Leah Lewis magányos tinédzserlelket elsőragúan bemutató performansza miatt tanácsos meglesni a filmet, de főképp azért mégis. Elképzelhető, hogy ha a sztori egy kicsivel jobban felzárkózott volna Lewis játékához, a film és az alakítás is magasabbra repítette volna a filmes élményt. ★★★★☆ 

Jasna Djuricic | "Quo vadis, Aida?" (2020)

Az Oscar-jelölt alkotás 1995. júliusában játszódik és a srebrenicai mészárlás eseményeit dolgozza fel, amely a boszniai háború egyik legkíméletlenebb háborús bűncselekménye volt. A kegyetlen vérontás során több ezer bosnyák férfit és fiút végeztek ki. 
A hadi helyzetben az ENSZ felállít egy menedékzónát, ahová korlátozott számú embert fogadnak be Srebrenicából. Aida Selmanagic (Djuricic) tolmácsként dolgozik a helyszínen - ő fordítja népének a fontos intézkedéseket. Az egykori tanárnő erős, eltökélt és amennyire csak képes rá, megpróbálja kizárni az érzelmeit a munka folyamán. Persze amikor családja biztonságba helyezésén ügyködik, már kevésbé higgadt, előtör belőle az anyatigris, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy férjét és gyermekeit mentse. 

Az életszagú film szerb főszereplőnője főleg a magyar publikum számára ismeretlen bosnyák és szerb filmekben szerepelt, így talán nem túlzás azt állítani, hogy a "Quo vadis, Aida?" nemzetközi co-produkció (bosnyák-osztrák-román-holland-német-lengyel-francia-norvég-török) a színésznő filmes karrierjének ékköve, amiért egyébként az Európai Filmdíj legjobb színésznőjének járó trófeát is bezsebelte. 
Djuricic akkor a legátütőbb a színen, mikor meg tudja jeleníteni Aida egyre fokozódó aggodalmát a drámai helyzettel kapcsolatban. A tolmácsból büszkeségét maga mögött hagyó feleség és édesanya azért viaskodik, hogy biztonságba tudja családját, minden követ megmozgat és kapcsolati tőkét bevet, hogy érvényre juttassa a szándékát. Djuricic realisztikus és dinamikus performansza beleillik a történet káoszába, amit mintaszerűen ábrázol a film rendezőnője (Jasmila Žbanić). 
A brutális öldöklés következményeként családok tucatjai szakadtak szét és váltak hontalanná. A "Hova mész, Aida?" érzékletesen, de nem a Tarantino-féle hatásvadász vérontással adja vissza a háborús esemény irtózatos végkimenetelét, ezzel adózva az áldozatoknak és családtagjaiknak. ★★★★★

Klem Viktor | "Post Mortem" (2020)

A Balázs Béla-díjas Bergendy Péter által rendezett magyar film az első világháború utáni időszakból hozza el nyomasztó feszültséggel teli históriáját, amelyben élet és halál találkozik, majd olvad egybe a borzongás jegyében. 

A post mortem fotós Tomás (Klem Viktor) saját látomását követve betér egy szegény faluba, ahol hetek óta kupacban állnak a holttestek, nincs aki eltemesse őket. Munkába kezd - fotókat készít a halottakról, ezzel segítve a helybélieket a gyászfolyamatban, akik ily módon végső búcsút tudnak venni halottjaiktól. A férfi egyik éjszaka különös hangokra riad, ennek hatására gyorsan felismeri, hogy az értelmetlen és hirtelen halálesetek után sok entitás ragadt a faluban, amelyek mindent és mindenkit készek elpusztítani, hogy érvényre juttassák az akaratukat. Tomás Annával (Hais Fruzsina), egy helyi bennfentes kislánnyal karöltve kezd el nyomozni, hogy megoldást találjon a lidércnyomásra.

Klemnél sokszor a beleélés teljes hiánya érezhető, nem zavarja, hogy kitöltetlen lélekkel botorkálja végig a történetet. Fiatal kolléganője is ellehetetleníti a helyzetét - a kislány zavaró amatőrséggel mondja el szövegét és több alkalommal kizökken szerepéből. Ketten együtt merőben rontják az alkotás minőségét, a két karakter közötti barátságot és kötődést egyáltalán nem hiszi el a néző. 

A "Post Mortem" stílusos horror, a fényképezés (Nagy András) például mindenképpen megidézi a veszélyt sejtő hangulatot, sőt, a háttérszereplők (Schell Judit, Nagy Mari, Reviczky Gábor) szintén hozzáadnak az élményhez, azonban az utolsó fél óra intenzív és kielégítő jelenetsorát leszámítva, az első igazi magyar horrorfilmnek beharangozott film csak átlagos szárnypróbálgatás a filmes műfajban. ★★☆☆☆

Frances McDormand | "Nomadland" (2020)

"A nomádok földje" egy hatvanéves nő utazását követi nyomon az ismeretlenbe. A modern kori nomád életformát népszerűsítő történetben Fern (McDormand) megannyi új baráttal találkozik, akik bevezetik a vándorló életmód praktikáiba és segítik jellemfejlődését. 

Fernről nem sok derül ki a cselekményben: megtudjuk, hogy a 2008-as gazdasági világválság indítja útjára; férje már nem él, testvérével pedig komplikált a kapcsolata. A nőt nem zavarja az egyedüllét, mégis képes komoly emberi kötődéseket kialakítani másokkal. Vívódó természet az övé, de erősebben buzog benne a szabadságvágy, mint bármi.
A négyszeres Oscar-díjas színésznő-producer nagyon beleéli magát a szerepébe; látszik rajta, hogy feltüzeli a valós helyzet: igazi nomádok között mozog, velük együtt lélegezik. McDormand alakítása cicomátlan, letisztult, bár ritkán engedi közel magához a nézőt. Tudatos színészi megoldás rejtőzik a háttérben, mivel azonban Fern utazásán keresztül ismeri meg a szemlélő az élethelyzetet, szeretné őt is megismerni, vele is kapcsolatot teremteni, amit a veterán színésznő nem hagy. Megtartja magának a szereplő legbensőbb gondolatait, csak külső reakcióit adja elénk. 
A "Nomadland" nem egy másokon élősködő, semmirekellő csoportról szól, hanem olyan önfenntartó egyénekről és családokról, akik a végtelen szabadságot választják a mindennapokban. Létező közösségről van szó, akik a környezet csendjében lelnek biztonságra, távol a város zajától és a stresszhelyzetektől. Becsülni tudom azokat a rendezőket, akik újat tudnak mutatni világunkból. Chloé Zhao pont ezt teszi az alkotás rendezői székében - frissítő perspektívát tálal, kiutat a szellemi fásultságból. ★★★★☆

Kerekes Vica | "Hab" (2020)

Dóra (Kerekes) cukrászdát vezet, ahol finomabbnál-finomabb süteményekkel várja vendégeit. A Hab nevű hely rossz bevételi számokat produkál, ami veszélyezteti az üzlet fennmaradását. Hogy elkerülje a bezárást, Dóra jelentkezik egy versenyre, amely megnyerésével többmilliós támogatásra tehet szert. A gubanc csak annyi, hogy a megmérettetés családi vállalkozásoknak szól, így az egyedülálló Dórának gyorsan kell cselekednie, hogy megfeleljen a kritériumoknak. 

A felvidéki Kerekes Vicát nem kell bemutatni - olyan népszerű magyar projektekben tűnt fel, mint az "Isteni műszak" (2013) vagy az "Egynyári kaland" (2015). A "Hab" című dramedy-ben ezúttal főszerepben mutatkozik meg. 

Az érzelmileg labilis Dóra boldogtalan. Egyedül érzi magát, nem bízik a férfiakban, ráadásul szeretett cukrászdája felett is ott lebeg Damoklész kardja. Kerekes Vica tolmácsolásában Dóra álmodozó, édes lány, akiben a követelőzés, az akarat és az önzőség ugyancsak jelen van. A színésznő főleg az első képkockákon fejez ki eredetiséget - ekkor sok érzelmet meg tud eleveníteni a színen, de abban a pillanatban, amikor a történet átvált egy másik eseménysorra, Kerekes elfelejt szórakoztatni. 

A nagy szereplőgárdás jelenetekben Vica mondhatni alulmarad az emlékezetes pillanatokkal előálló szereplőtársakkal szemben (Gyarmati Erik; Kovács Lehel; Zsigmond Emőke; Bozó Andrea), az sem segít rajta, hogy idővel a forgatókönyv is ellustul, így Kerekes Vica nem tudja tökélyre vinni szereplését. ★★★★☆  

Diane Lane | "Let Him Go" (2020)

Fiúk halála után valamikori menyük, Lorna, egy problémás új családba házasodik bele, amelynek tagjai kisajátítják a nőt, vele együtt pedig Margaret (Lane) és George (Kevin Costner) unokáját, a hároméves Jimmyt is. Egyik nap Lorna, a család feje, Donnie Weboy, és a kis Jimmy hirtelen felszívódnak, így a nagyszülők  arra kényszerülnek, hogy felkutassák unokájukat. Azt tervezik, hogy magukhoz veszik a kisfiút, ám a Weboy famíliának egyáltalán nem tetszik az ötlet, s vérre menő harc kezdődik a két család között. 

Az Oscar-jelölt Diane Lane az "Unfaithful" (2002) és az "Under the Tuscan Sun" (2003) című filmekben nyújtott maradandót, de azóta nem sokszor láttuk minőségi szerepekben. Ez nyilvánvalóan nem az ő hibája, egy bizonyos kor után nehéz érvényesülni a hollywoodi álomgyárban, még akkor is, ha valaki olyan jó képességű színésznő, mint Diane Lane. Margaret szerepében a színésznő nem csak egy aggódó nagymamát alakít, hanem egy cselekvő, küzdő nőt is, aki kész szétrúgni pár hátsófelet, hogy megvédje a családját. 

A neo-westernben Lane ellenpólusa az Oscar-jelölt Lesley Manville, aki Blanche Weboy-t játssza, a Weboy család manipulatív és gonosz mamatigrisét, és döntéshozóját - kettejük cicaharca talán az alkotás legélénkebb része, bár örültem volna, ha még több közös jelenetben tűnnek fel a színen. 

Lane alakítása nem szűkölködik gyengéd, meghitt pillanatokban sem. A fiát tragikus hirtelenséggel elveszítő és unokájáért a pokol tornácát megjáró Margaret és a Costner által megelevenített George kettőse is sok megható pillanatot szolgáltat. ★★★★★

Youn Yuh-jung | "Minari" (2020)

A Lee Isaac Chung által rendezett dráma egy koreai-amerikai család kezdeti szárnypróbálgatását meséli el Amerikában. A família főleg kudarcokkal ékelt próbálkozásait bemutató film ragyogó kritikákat kapott, teljesen megérdemelten, hisz az egyszerűséggel prezentált történet nem csak a család sanyarú élethelyzetét ábrázolja a film képkockáin, de egyszersmind olyan apró, nem túl hangsúlyozott topikokkal is foglalkozik, mint a hagyományőrzés vagy a házasfelek közötti elhidegülés. 

Nem hazugság azt állítani, hogy a dél-korai származású Youn Yuh-jung megjelenésével kezdődik el igazán a történet. Az Oscar-díjas színésznő, aki több évtizedes karriert tudhat magáénak, hetvenhárom évesen, ezért a filmért kapta meg első Oscar-jelölését, amit tegnap hajnalban díjra is váltott. Amikor Soon-ja feltűnik a színen, egy csapásra érdekessé válik a monoton történetvezetés. A néző arra számít, hogy egy tipikus nagymama érkezik Dél-Korából, hogy a szülők távollétében a gyermekekre vigyázzon, de a nőre abszolút nem lehet ráhúzni az átlagos nagymama jelzőket. Az éles-nyelvű, akaratos és jó kedélyű nő vicces beszólásokkal és a dél-korai tradíciók felemlegetésével próbálja megszerettetni magát unokáival. Yuh-jung leginkább Alan S. Kim gyermekszínésszel tölti ideje nagy részét a színen és kettejük kapcsolatának kivirágzása talán a film legszerethetőbb szegmense. A veterán színésznő nem csak a vicces egy-mondatos reakciókban mutatja meg a karakter lelki világát, de miután Soon-ja a stroke-ból részlegesen felépülve még mindig azon van, hogy óvja, segítse a családját, a publikum egy új, drámai oldaláról is megismeri a nagymamát.    
Youn alakítása beleillik abba az új diverzitást hozó trendbe, ami teljesen jogosan tombol Hollywoodban. Fontos, hogy a nézők ne csak amerikai filmek fehér amerikai szereplőit lássák, de a különböző nemzetek univerzális tehetségeit is, mint Youn Yuh-jung-ot is, aki a 2020-as év egyik legjobb alakítását nyújtotta ebben az amerikai álomról szóló szimpatikus filmben. ★★★★★

Ben Affleck | "The Way Back" (2020)

A drámában Ben Affleck egy megtört férfit alakít, aki fia elvesztése után az alkoholba folytja a bánatát, s ezzel mindenkit elmar maga körül. A sörszagú monotonságot végül az szakítja félbe, hogy felkérik a férfit arra, hogy vállalja el egy katolikus középiskola kosárlabda-edzői posztját, ami fenekestül felforgatja az egykor sikeres kosárlabdázó életét. 
Jack Cunningham (Affleck) alkoholmámorban, céltalanul tengeti mindennapjait. Megtudjuk a filmből, hogy Jack szenvedélybetegsége nem magától alakult ki, hanem így dolgozza fel kisfia halálát, aki évekkel korábban hunyt el rákos betegségben. Az edzősködés új esélyt ad neki, hogy helyrejöjjön, ám Jack egészen a film végéig dacol, s sokáig nem ragadja meg a változást hozó pillanatot, ami később a munkahelyébe is kerül. Végül utóbbi esemény józanítja ki, s indítja el a változás útján.     
A kétszeres Oscar-díjas Ben Affleck multifunkcionális művésze Hollywoodnak, hisz a színészkedés mellett rendezőként és forgatókönyvíróként is buzgólkodik ("Good Will Hunting" - 1997; "Gone Baby Gone" - 2007; "The Town" - 2010; "Argo" - 2012), ráadásul általában elég minőségi produktumokkal rukkol elő. Ezért is szokatlan, hogy a színész mennyire nem tud különlegeset, maradandót mutatni ebben a filmben. Ben felejthető szereplésénél már csak a film felejthetőbb, ami hiába durrogtatja el az összes létező klisét, egyszerűen megbukik az eredetiség és érdekesség terén. Összességében tehát a "The Way Back" tipikus (orra bukott) Oscar-csali, egy átlagos centrális alakítással, ami teljesen érthető módon nem akadt az Akadémia szavazóinak horgára. ★★★☆☆

Stork Natasa | "Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre" (2020)

Vizy Márta (Stork) sikeres idegsebész, aki amerikai tartózkodása alatt találkozik élete nagy szerelmével, egy magyar orvossal (Bodó Viktor), s közös jövőjükben reménykedve, hazaköltözik Magyarországra, hogy elmélyítse kapcsolatát a férfival. Csak van egy apró bökkenő. A férfi egyáltalán nem emlékszik Mártára, és azt állítja, hogy soha nem találkozott vele. A film e furcsa kapcsolatról szól kettejük között, ahogy két lélek újra és újra egymásra talál. 
A történet hihetetlenül érdekes, mégsem megfoghatatlan misztikum - a néző ugyanolyan képtelennek tartja a helyzetet, mint Márta, de mégsem tölt sok időt a megfejtés kitalálásával, és hagyja, hogy a film cselekménye adjon magyarázatot a miértekre. Stork Natasa színészi teljesítménye egyértelműen kiemelkedik a szereplőgárdából, még úgy is, hogy sokkal fiatalabbnak látszik (és fiatalabb is) a megírt szerepénél. A kamera gyakran a színésznő gyönyörű kék ​​és kifejező szemeire összpontosít, elfeledtetve ezzel a nézőt, hogy Márta nem éppen a legizgalmasabb főszereplő. A színésznő legjobb pillanatai a film harmadik harmadában vannak, illetve azokban a jelenetekben, amikor munka közben követhetjük a karaktert. 
Bár egyértelmű, hogy a film az egyedi romantika bemutatásáról szól, mégis jobban örültem volna, ha többet kapok Márta küzdelmeiből és érzelmeinek nem csak üres tekintetekben kimerülő megéléséből. ★★★★☆

Kate Winslet | "Ammonite" (2020)

A film az 1840-es évek Angliájában játszódik és két nő szerelmi kalandjáról szól, akik rossz korban szeretnek egymásba, olyan időben, amikor még nem kész a világ egy ilyen kapcsolatra. Az "Ammonite" fiktív története ezért is kerüli a melodramatikus kliséket, amelyek eltúloznák, irreálissá tennék a helyzetet. A történet a nők közötti kapcsolatot nyers, bonyolult gordiuszi csomóként mutatja be: két különböző lélek, akik csak az egymás iránti vonzalomban találják meg a közös hangot.

Kate Winslet valós történelmi személyt alakít - Mary Anning fosszíliagyűjtő kutatásaival hozzájárult az őskori életről kialakított mai gondolkodáshoz. Az Oscar-díjas színésznő nagyon jól eltalálja a karakter introvertáltságát és ezerféle arckifejezéssel közvetíti a zárkózott és melankolikus nő érzéseit. A magányos és  munka-orientált Mary bár nem szeret kimozdulni a komfortzónájából, elfogadja és viszonozza a férjezett Charlotte Murchison (Saoirse Ronan) közeledését, s bár kettejük kapcsolata bizonytalan módon végződik a filmben, a néző végig érdeklődve figyeli Winslet és Ronan évődését a színen. 

A két színésznő közötti kémia sajnos nincs mindig meg, hisz Ronan gyereknek néz ki Winslet mellett, így csak pillanatokra születik meg az intimitás. Winslet annyira elszippantja a teret a négyszeres Oscar-jelölt Saoirse Ronan elől, hogy utóbbi teljesen feledhető alakítást nyújt. 

A stílusos film gyönyörködtető fényképezése (Stéphane Fontaine), káprázatos kosztümei (Michael O'Connor) és a kiváló karakterszínészek (Fiona Shaw, Gemma Jones, James McArdle és Alec Secăreanu), akik egy-egy jelenetben tűnnek fel a filmvásznon, különleges élménnyé teszik az "Ammonite" című drámát, de igazán Kate Winslet meghökkentően bátor alakítása az, amire hosszú idő után is emlékezni fog a néző. ★★★★★

Kristen Stewart | "Happiest Season" (2020)

Az év egyik legszerethetőbb karácsonyi vígjáték-drámájában Harper (Mackenzie Davis) meghívja a családjához karácsonyozni szerelmét Abby-t (Kristen Stewart), ám a bökkenő az, hogy Harper még nem mondta el szeretteinek, hogy meleg, így a két nőnek a következő napokban titkolózniuk kell, hogy megóvják a família jó hírét, főleg mivel Harper édesapjának (Victor Garber) feltett szándéka, hogy polgármester-választáson induljon. 
A César-díjas Kristen Stewart-ot legtöbben a "Twilight" filmekből (2008-2012) ismerik, s teszik ezt rosszul, mert az ígéretes fiatal színésznőnek jobb és változatosabb filmográfiája van ("Panic Room" - 2002; "Into the Wild" - 2007; "Camp X-Ray" - 2014; "Clouds of Sils Maria" - 2014; "Still Alice" - 2014; "Personal Shopper" - 2016), mint Jennifer Lawrencenek vagy Emma Stone-nak, Brie Larsonról nem is beszélve. Ez mellett olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Woody Allen, David Fincher, Ang Lee vagy Olivier Assayas. Szóval egy a szakmájában nagyon méltatott, minőségi filmeket magáénak tudó tehetségről van szó, aki Abby szerepében ismét új oldalát mutatja meg.

Abby nyíltan vállalja másságát, így amikor Harper bevallja neki, hogy családja még nem tudja, hogy meleg, a fiatal nő egy pillanatra elcsügged, s bár végül belemegy a hazudozásba, ő sem számít rá, hogy mennyire meg fogják viselni az események. Harper családja eleinte kedvesen fogadja Abby-t, de amikor feltűnik Harper múltjából egy-két ex-partner, Abby észreveszi, hogy kedvese másképp viselkedik, mint általában, s felteszi magának a kérdést, hogy vajon ismeri-e egyáltalán a szerelmét.
Kristen Stewart érzékeny és finom alakításával könnyen azonosul a néző, még ha csak annyit is tudunk meg a múltjáról, hogy elveszítette a szüleit, akik amúgy elfogadóak voltak a másságával kapcsolatosan. Stewart karaktere érzelmi hullámvasúton megy keresztül a filmben, amit a színésznő emberi, de nem túlzó reakcióival tesz életszerűvé. A film Harper vívódásán és Abby erre adott reakcióján keresztül mutatja be a 'coming-outok' lehetséges variánsait, ezáltal ítélkezés-mentes üzenetet kölcsönözve a filmnek.
Számomra mindenképpen az volt a kérdés, hogy Harper vagy esetleg az Aubrey Plaza által játszott Riley (Harper exe, akivel Abby bizalmas viszonyba kerül) illik-e inkább a lányhoz. Végül a film cselekményének alakulása meggyőzött arról, hogy az Abby-Harper páros működőképes, s kapcsolatuknak van közös jövője. ★★★★☆

Chadwick Boseman & Viola Davis | "Ma Rainey's Black Bottom" (2020)

Az August Wilson munkája alapján készült "Ma Rainey's Black Bottom" (2020) egy hangstúdióban játszódik, s egy délután rövid eseményeit meséli el. Míg a blues nagyasszonya, Ma Rainey (Viola Davis) a menedzserével és az őt ért impulzusokkal harcol, amelyeket sokszor nem tud helyén kezelni, a nő zenekarának egyik oszlopos tagja, a trombitás Levee Green (Chadwick Boseman), saját démonaival küzd, amelyek végig ott lappanganak benne a film alatt, de csak az utolsó jelenetben törnek a felszínre.

Levee Green (Boseman) egy olyan figura, akit bár tragikus múlt kísért, egészen a film végéig pozitív gondolkodással bír és leöli magáról a kliséket. A tehetséges trombitás ad a külsejére és hisz a saját tehetségében, ugyanakkor ismeri a világot, azt is látja, hogy bizony meg kell néha alázkodnia egy-egy lehetőségért. Levee temperamentumos, rapszodikus férfi, sokszor elveti a sulykot, az utolsó megmozdulásában pedig végzetes hibát vét, amely vérrel pecsételi meg a finálét.
Bosemant remek szereplőgárda segíti (például Colman Domingo és Glynn Turman), hogy még inkább elmélyülhessen a karakter kifejezésében. Chadwick megtölti a teret az egyszer játékos, máskor tragikus, komplex és mély érzelmekkel bíró jelenlétével, s egyszerre teszi szórakoztatóvá és szomorúvá a filmet. A "Marshall" (2017) című filmben már láttunk tőle valamit, az átlagosnál nem jobb "Black Panther" (2018) viszont inkább a kiváló mellékszereplőnőkről (Letitia Wright, Danai Gurira, Lupita Nyong'o) szólt, míg a "Da 5 Bloods" (2020) című háborús drámában ő képviselte a film érzelmi hátterét, de nagyon keveset szerepelt, így Boseman először igazán Levee Greenként mutatta meg azt, hogy mit is tud. Milyen örömtelen a tudat, hogy a színész nyáron bekövetkezett halála miatt pont ez volt az utolsó szerepe is. ★★★★★

Az Oscar-díjas Viola Davis a címszereplőt alakítja, aki a 20. század elején ért el sikereket blues énekesnőként. Davisnek minden adott, hogy jól szerepeljen, de sajnos a díjnyertes színésznő alulmarad kollégáival szemben, akik minden pillanatban túlszárnyalják a filmben. 
Ma Raineynek főleg egy kapcára épülő díva pillanatai vannak, minden apróságon fennakad és egy idő után már a viselkedése is inkább taszító, mint szórakoztató. A színésznő egyáltalán nem kapja el Ma Rainey spirituszát, az alakítása gyorsan kifullad, klisékben mutatkozik meg, ráadásul még a tátogás sem megy neki. Viola leglohasztóbb hibája azonban az, hogy kifejezetten unszimpatikussá teszi a karaktert, s nem hiszem, hogy ez lett volna a rendező elképzelése. Pont emiatt abban a jelenetben sem érzi át a néző a karakter lelki dilemmáját, amikor Ma Rainey a kiszolgáltatott afroamerikai művészekről beszél.
Davis alakítása kifejezetten középszerű, sőt, néhol még gyenge is: a színésznő performansza kimerül az agresszív grimaszolásban és a külsőségekben: a közönséges arcfestékben, elrondított fogsorban és a kövérítő ruhában. Utóbbi kapcsán engem személy szerint felháborít, hogy a jó alakú Davis-t választották a szerepre, hisz ez által egy ducibb kolléganőjétől vette el a lehetőséget a szerepléstől. Ha az úgynevezett 'black face' (amikor valaki más rasszként tűnik fel a színen, mint ami) vagy a 'gay face' (a meleg férfiak sztereotipikus bemutatása) teljesen jogosan kerül manapság kritizálásra, úgy gondolom, hogy ez is egy olyan probléma, amit idejében kell elfojtani, hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a testesebb művészeket. ★★☆☆☆

Kristin Scott Thomas | "Rebecca" (2020)

Az ismeretlen nevű fiatal lány (Lily James) egy Monte Carlo-i nyaralás során találkozik a vagyonos Maxim de Winterrel (Armie Hammer), akivel egy élménydús hét után egymásba szeretnek és pár nappal később össze is házasodnak. A lány azonban a legvadabb álmaiban sem gondolja, hogy milyen viszontagságok várnak rá Manderley-ben, ahol nem elég, hogy férjétől elütő társadalmi egyenlőtlensége miatt szégyenkezik, de egyidejűleg a ház megboldogult asszonyával, Rebeccával is versenybe kell szállnia a figyelemért.
Az Oscar-jelölt Kristin Scott Thomas kimért pillantásokkal követi az új Mrs. de Winter minden mozdulatát - néha tekintélyt parancsolóan, máskor szarkasztikus hangvétellel szólal meg a háttérből vagy a félhomályban borzolja a kedélyeket, mindenesetre egyértelmű a néző számára, hogy Mrs. Danvers alattomos figura, s számára Lily James karaktere sohasem pótolhatja áhítattal csodált egykori úrnőjét, Rebeccát. Kristin Scott Thomas csak a film második felében kap egy árnyalattal eltérőbb szerepet, amikor Mrs. de Winter és Mrs. Danvers egy rövid időre megbékélnek egymással, ám ebben az új viszonyban is érezhető a házvezetőnő manipulatív viselkedése, melynek manifesztálódása tüzes végjátékba torkollik.
A brit veterán színésznőnek volt már ennél nagyobb kihívása a karrierjében, de betölti a rendeltetését ebben a kicsit méltatlanul szapult remake-ben. Scott Thomas majdnem mindent megcsinál, amit egy újragondolt remake esetében meglehet. Magától értetődően nem ugyanazt az elementáris hatást produkálja, mint Judith Anderson az 1940-es verzióban, de ezt talán nem is lehet tőle elvárni. A kisebb hibákat pont a legnagyobb jelenetekben véti, mint amikor öngyilkosságra buzdítja Mrs. de Wintert vagy drámai monológot intéz a hallgatóságához. Ezek ugyanis semmit sem adnak a történethez vagy Mrs. Danvers karakterizációjához. Az apró botlásokat betudom a középszerű rendezésnek. ★★★☆☆

Amy Adams & Glenn Close | "Hillbilly Elegy" (2020)

Ron Howard rendezésében a "Hillbilly Elegy" J. D. Vance életéről szól, aki egy olyan szegény, lehetőségek nélküli ohiói családból emelkedik fel egészen a Yale Egyetem kapujáig, amiről a hozzá hasonló körülmények és viszontagságok között felnövő fiatalok csak álmodni mernek. A pozitív hangvételű melodrámát szétszedték a kritikusok, s bár kétségkívül vannak a filmnek gyenge pontjai, a kritikusok álláspontja meglehetősen politikai, tehát különböző szűrőkön keresztül értékelték a filmet, ami közel sem olyan rossz, mint, amilyennek a kritikusi konszenzus tartja. A film az amerikai álomról és összetett családi kapcsolatokról mutat személyes, életrajzi példát.

A hatszoros Oscar-jelölt Amy Adams J. D. Vance drogos és személyiségzavarral küzdő édesanyját alakítja, aki a történet során végig érzelmi hullámvasúton ül: egyszer jó a kedve, a következő jelenetben pedig kiabál, átkozódik, verekszik. A színésznő alakítása elrettentő példája a rossz rendezés és forgatókönyv kettősének: nem elég, hogy az Oscar-jelölt Vanessa Taylor egysíkú, érző emberi lényhez nem hasonló karakterré írta meg Bev Vance szerepét, de a kétszeres Oscar-díjas Ron Howard egyáltalán nem találta el, hogy mi áll jól a színésznőnek és olyan túlzó reakciókat várt el tőle, aminek Adams nem tudott megfelelni.
Félreértés ne essék, a rendezővel ellentétben Amy Adams próbálkozik bemutatni Bev problematikus helyzetét, de mivel a film forgatókönyve nem igazán magyarázza meg, hogy a nő mi okból került ebbe a nehéz élethelyzetbe, a néző aligha tud együtt érezni az édesanyával. Az egész karakter egy nagyon rosszul megálmodott karikatúrának tűnik, amelyből az ügyetlen rendezés kiszívta az életerőt. Adams mentségére szóljon, hogy még így is sikerül egy-két olyan pillanatot kivívnia magának, amiben legalább egy kicsit megmutatja, hogy miért őt tartják Hollywood egyik legjobb színésznőjének. ★★☆☆☆ 

Mamaw Vance (Close) csak megjelenésre és stílusában rémisztő, egyébként ő a család összetartó ereje, aki a maga módján embert farag az édesanyja által hanyag módon nevelt főszereplő karakterből.
A hétszeres Oscar-jelölt Glenn Close nem annyira hangos és zavaróan sok, mint kolléganője, Amy Adams, sőt, Close képes megtalálni a balanszot a grandiózusabb színészi jelenetek és az érzelmekre ható, lassabb pillanatok között. A színésznő arckifejezései egy kicsit manírosak, de ez sohasem megy az alakítása hatására.
A sok átlagosan jó alakítás között a filmben, Glenn Close performansza az egyetlen kiemelkedő színészi teljesítmény. Close nem csak a film átlagos szentimentalizmusán emelkedik felül, de ugyancsak ő biztosítja a legemlékezetesebb perceket is a drámában. Míg a többi jelenet a feledés homályába merül, a néző napokkal később is élesen emlékszik Mamaw megmozdulásaira. ★★★★☆

Sacha Baron Cohen | "The Trial of the Chicago 7" (2020)

A háborúellenességükért meghurcolt fiatalemberek története szinte kizárólagosan a tárgyalótermi drámát követi végig, amely korrupt és igazságtalan keretek között zajlik és amelynek célja nem az igazságszolgáltatás, hanem a hatalomfitoktatás. Aaron Sorkin csillogó tehetség, de inkább a forgatókönyíráshoz ért, mint sem a rendezéshez. Pont ezért a színészek sokat küszködnek a tapasztalatlan rendező keze alatt, szinte mindegyiküknek van halovány pillanata az alkotásban, és legtöbben nem is hagynak nyomot a nézőben.
Közülük talán az egyik legnépszerűbb színész a Golden Globe-díjas Sacha Baron Cohen, akinek lehetősége lett volna kitörni a szokásos renoméból, de a film első felében csak frappáns beszólások jutnak neki, utána pedig már nincs ideje arra, hogy elmélyítse a drámaibb pillanatokat a színen. A színész Abbie Hoffman politikai aktivistát alakítja, aki több 60-as és 70-es évekbeli amerikai mozgalom fejeként lehet ismerős a nagyérdemű számára. A kétórás film során azonban nem ismerjük meg Abbie-t, Cohen felszínes alakítása pedig semmivel sem emeli az átlagos film színvonalát.
A "The Trial of the Chicago 7" című filmnek papíron működnie kellene, mégsem működik - tele van ripacskodással (az Oscar-jelölt Frank Langella különösen sok tud lenni a beszámíthatatlan bíró szerepében), a visszatekintések nem adnak érzelmi töltetet a sztorinak, a karakterek kidolgozatlanok és a film egésze tucat hatást kelt. Cohen alakítása helyett inkább az Oscar-díjas Mark Rylance alakítását lehet kiemelni, amely esetében legalább érezni egy tudatosabban felépített munkát a színész részéről. ★★☆☆☆

Joe Keery | "Spree" (2020)

Kurt Kunkle (Keery) a közösségi média világában éli mindennapjait. A fiú követőkre vágyik és arra, hogy csatornájával és videóival maradandó élményt okozzon közönségének. Miután ezt a minőségi tartalmat az általánosabb videókkal nem sikerül elérnie, Kurt taxisofőrnek álcázva magát kedvtelésből idegeneket kezd el gyilkolni és élőben közvetíti a gyilkosságokat. Persze a legtöbben azt hiszik, hogy nem valóságos dolgot látnak, így nem is veszik komolyan a riasztó eseményeket. A zsíros-hajú, hibbant fiatal ámokfutásának végül egy komikus/influenszer (Sasheer Zamata) vet véget, miután saját receptjével eteti meg a srácot. 

A szürreális képzeletvilággal megálmodott "Spree" sajnálatos módon karikatúrákat, bosszantó és logikátlan helyzeteket, valamint kiszámítható végkimenetelt rejt magában. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk a mai fiatalokról és a közösségi háló "kultúrájáról", ebben a filmben nem a valóságot, hanem a valóság egy kiforgatott verzióját láthatjuk. Szimplán nem hihető, hogy sok száz követőből egynek sem jutott eszébe hívni a rendőrséget, s hogy mindegyikük életképtelen Z-generációs agymosott, aki arra sem képes, hogy felmérje a veszélyhelyzetet. Az sem realisztikus, hogy senkinek sem tűnik fel városszerte a sok holttest, nem folyik nyomozás az ügyben, nem indulnak az illetékesek a tettes után. Bármelyik áldozat telefonja elég információt adna a rendőrségnek, hogy elkapják az elkövetőt. 

Joe Keery, akit legtöbben a "Stranger Things" (2016-) című sorozatból ismernek, nem éppen a legideálisabb filmben kapta élete első főszerepét, hisz Kurt tipikus antikarakter, nem lehet komolyan venni, a megcélzott szociopata mániákus töltet egyáltalán nem érződik a szkriptben. Keery mindenképpen a film legjobb alkotórésze, már ha van ilyen, de még túl tapasztalatlan, hogy klasszisokat tudjon emelni egy rosszul megírt karakteren és egy frusztrálóan buta filmen. Pontom nevelői célzattal adatik, de szerintem egy független kisfilm mellékszerepe talán jobban állna a színésznek. ★★★☆☆

Maciej Musialowski | "Sala samobójców. Hejter" (2020)

Tomasz Giemza (Musialowski) joghallgatót plagizálás vétsége miatt kirúgják az egyetemről, aki ezután egy olyan cégnél helyezkedik el, amelynek fő foglalkozása a közösségi média platformján történő álhír-terjesztés. Tomasz beleveti magát a munkába, s mindent elkövet, hogy lenyűgözze főnökeit és célra vigye a kliensek által áhított politikai propagandát. Mindeközben a fiú a Krasucki-család elismeréséért is küzd, akiknek bepoloskázza a házát, hogy minél könnyebben férkőzhessen a bizalmukba. 
A lengyel film az első perctől kezdve baljós finálét ígér és ehhez Maciej Musialowski alakítása is asszisztál, sőt, a fiatal színész átütő jelenléte alapozza meg a néző rossz előérzetét is. Musialowski szenzációs a szociopata Tomasz szerepében - a fiatal színésznek nehéz a dolga, mert egy olyan karaktert kell életre keltenie, aki egy patológiás hazudozó és nem képes az érzelmi kötődésre, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben ne váljon túlságosan személyessé az alakítás, azaz Maciej-nek nem csak átélnie kell ezt a mentális állapotot, de prezentálnia is. A színész minden kitételt teljesít és hibátlanul végzi el a feladatát. Egyszerre képes szimpátiát kelteni és körbevezetni egy alternatív valóságban, egy pszichopata világában. Véleményem szerint Musialowski alakítása az utóbbi évek egyik legjobb filmes alakítása, így roppant mód ajánlom mindenkinek a film megtekintését. ★★★★★

Andy Samberg | "Palm Springs" (2020)

Újabban nagyon népszerű filmes elképzelés a titokzatos transzcendens erőt jelképező időhurok ötlete, amelyben a szereplők ugyanannak a napnak a rabságában tengődve próbálják megfejteni a miérteket és kiváltani a jegyüket a holnapra. A "Palm Springs" is ezzel az ötlettel játszik, s bár nem biztosít olyan lebilincselő élményt, mint a "Predestination" (2014) vagy az "Edge of Tomorrow" (2014), de még csak annyira szórakoztató sincs, mint a "Happy Death Day" (2017), a két főszereplőnek köszönhetően a néző átevickél a jól ismert kliséken.   
Andy Samberg sokszor választ hasonló szerepeket, s bár lenne affinitása komolyabb karakterek eljátszásához, valamiért nem meri kipróbálni magát drámai filmekben. Pedig ebben a filmben is megvillantja drámaibb oldalát, de a film könnyű műfaja miatt nem sikerül igazán megragadnia az érzelmesebb momentumokat. 

A színész sok segítséget kap filmes kolléganőjétől (Cristin Milioti), aki már-már el is viszi a show-t előle. Ennek ellenére kettejük harmonikus összefonódása a filmvásznon mindkét színész érdeme, s bár a Golden Globe-díjas Andy Samberg nem mutat újat, biztonsági játéka kifizetődő, mivel a "Palm Springs" tényleg ideális film az unaloműzésre. ★★★☆☆