Isabelle Fuhrman | "Orphan: First Kill" (2022)

Két évvel az első "Orphan" (2009) film cselekménye előtt járunk. A közveszélyes Leena Klammer (Fuhrman) egy észt pszichiátriai intézetben tölti a napjait, s azt tervezi, hogy káoszt teremtve maga közül  megszökik az intézetből. Tervét végre is hajtja, s új személyazonosságot felvéve szerencsésen beférkőzik az Albright-család bizalmába.

Az agyalapi mirigy fejlődési rendellenességgel született Leena bár elmúlt harminc éves, egy gyermek képét láttatja. Egy esendő gyermekét, aki szerető családra vágyik. Egy véletlen folytán ráakad Albrighték eltűnt kislányának fotójára az adatbázisban, s mivel küllemre hasonlóságot vél felfedezni Esther Albright és maga között, elhiteti a környezetével, hogy ő Esther, aki megszökött fogva tartójától, hogy ismét családjával lehessen. 

Isabelle Fuhrman először tizenévesen játszotta el Esther szerepét, így azt gondolom, hogy felesleges magasröptű vitákba keveredni a színésznő külső megjelenését illetően a filmben, hisz természetes, hogy huszonöt évesen már nem tudja azt az angyali ábrázatot hozni, mint korábban. Ettől függetlenül minden totálisan működik a színen: Fuhrman CGI effekt nélkül, csupán egy test-dublőrrel képes újra életre kelteni a karaktert, ráadásul az első filmhez hasonlóan (az Oscar-jelölt Vera Farmiga után az Emmy-jelölt Julia Stiles személyében) itt is méltó ellenfelet kap, hogy még fényesebben csilloghasson az alkotásban. 

Az "Orphan: First Kill" nem szűkölködik örült csavarokban és Fuhrman eltökélt alakítása révén könnyedén megteremti az első film hangulatvilágát. A horror/thriller kezdő szegmense Leena boldogulását mutatja be az új élethelyzetben, a második etapban pedig macska-egér harc rajtol, ami véres fináléba jut csúcspontjára a végén. A film nem mutat újat a zsánerben, mégis becsülendő, hogy eredeti módon ad keretet a teljes sztorinak. ★★★★☆ 

Isabelle Huppert | "Elle" (2016)

Miután egy maszkos idegen megtámadja otthonában és megerőszakolja, Michèle Leblanc (Huppert) úgy dönt, hogy nem hívja ki a rendőrséget; cselszövő játékot ötöl ki, amiben ő diktál, s amelynek végkifejlete legalább annyira felkavaró, mint maga a kezdeti cselekedet. 
Ahhoz, hogy megértsük a nő döntését és az erőszakkal kapcsolatos ellentmondásos viselkedését, meg kell ismernünk a múltját: szüleivel, fiával, barátaival, kollégáival, sőt, bántalmazójával való kapcsolatát is. Ám még ez után sem tudunk napirendre térni, miért úgy beszél az erőszaktevésről, mint ha az időjárásról szólna? Miért nem viselik meg jobban a történések? Miért gondolja, hogy a saját kezébe szükséges vennie az igazságszolgáltatást?
A magyar címén "Áldozat?" című film tökéletesen bemutatja a nemi erőszak kultúra egy interpretációját, amelyben a rendező olyan kreatív szabadságot tudhat magáénak a rendezői székben, amit nem sokan. Verhoeven tulajdonképpen fittyet hány arra, hogy milyen megítéléssel sújtja Michéle-t a néző, sőt az a célja, hogy nyomatékosítsa: az egyén érzései és reakciói nem mindig egyeznek meg a társadalmi normával. 
Az Oscar-jelölt Isabelle Huppert dölyfös magaviselettel vonul végig a filmkockákon; karaktere kimért, számító, és mindenre van válasza. A veterán Huppert úgy adja elénk a megingathatatlan Michèle figuráját, mintha egy áttörhetetlen kőoszlop lenne, amin senki sem tud áthatolni, s az pedig, aki megkísérli betörni a kérlelhetetlen asszonyt, saját végrendeletét írja alá.
A legendás francia színésznő Oscar-nominációt kapott a filmben nyújtott játékáért, ráadásul egy ideig potenciális győztesként tartották számon (a kritikusi díjak mellett Golden Globe-díjat, César-díjat és Independent Spirit-díjat is kapott), ám végül egy fogyaszthatóbb, populárisabb film kedves főszereplőnője (Emma Stone - "Kaliforniai álom" - 2016) vihette haza az elismerést, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy az Amerikai Filmakadémia még abszolút nem kész arra, hogy groteszk, nem amerikai megoldású filmek idegen ajkú színészeit díjazza az Oscar-díjátadón.
Kritikusi elismertség ide vagy oda, az "Elle" nem mindenki számára emészthető. A nyitójelenet már magában kiverheti a biztosítékot és a cselekményben burjánzó részletek még inkább olyanfajta érzést kelthetnek a nézőben, hogy túl sok abnormális emberi értéket mutat be az alkotás. A fizikai tettlegesség mellett ugyanis az érzelmi abúzus teljes skáláját láthatjuk a drámában.
Az "Elle" megfoghatatlan, ugyanakkor színes és gazdag elgondolással létezik - a szemlélő minden harmadik jelenetben felkapja a fejét és elgondolkodik a miérteken. Paul Verhoeven rendező fantasztikusan vezeti a karaktereit a történetben, akik igazán Michéle veszélyesen hívogató közelségében teljesednek ki a maguk gyarló, sötét, kegyetlen jellegében. ★★★★★