Lauren Bacall | "Murder on the Orient Express" (1974) & Michelle Pfeiffer | "Murder on the Orient Express" (2017)

Hercule Poirot, a hírhedt belga detektív egy sikeres bűnügy megoldása után Isztambulból Londonba kíván utazni, ám gyorsan szembesül vele, hogy az Orient Expressz luxusvonaton sem lehet nyugalma, hisz az éj leple alatt meggyilkolnak egy utast, ráadásul a szerelvényen utazó utasok egytől-egyig gyanúsan viselkednek. Poirot-ra hárul a feladat, hogy megoldja a gyilkosságot, amely nem csak agytekervényeit dolgoztatja meg, de morális dilemmát is állít elé.

Az Oscar-jelölt Lauren Bacall magasztos, büszke tartással jelenik meg a színen, anekdotákat ont elfogyasztott férjeiről, célja, hogy felkavarja maga körül az állóvizet és szőröstül-bőröstül összezavarja hallgatóságát. A teátrális primadonna üde színfolt a sok gyászos-képű szereplő között, Bacall tökélyre viszi az önnön egyéniségétől fellegekben repülő, saját hangját élvezettel hallgató vénkisasszony szerepét.

A háromszoros Oscar-jelölt Michelle Pfeiffer egy fokkal visszafogottabb, mint Bacall: a színfalak mögött húzódó dráma jobban kiül az arcára, s Mrs. Hubbard játékos, bohó jellemét sem tudja visszaadni, ami az Agatha Christie-regényben központi humorforrásként szolgál a karakter-narratívában. Érthető, hogy a történet sokadik feldolgozásában Pfeiffer újat próbál mutatni,  így viszont pont a karakter meggyőző erővel bíró személyisége veszik el, ami az első pillanatban megfogja a nézőt, és aki egyből kitűnik a sokszereplős krimiből.

Az Oscar-díjas Kenneth Branagh feldolgozásában az alkotás végjátékában Mrs. Hubbard-nak jut egy nagyobb drámai pillanat is, ami az 1974-es adaptációban nem tetten érhető. Az említett jelenetben katartikus élmény, amikor Pfeiffer letépi magáról a parókát és teret enged a gyász érzésének. Branagh ambiciója percipálható a film képkockáin, de talán ebben a jelenetben ér el arra a csúcspontra, ami nem tapasztalható a film korábbi képkocáin.

Miután Branagh filmje nem kapott kimagaslóan jó kritikákat, Pfeiffer-t sem jelölték Oscar-díjra a női mellékszereplők között (ugyanebben az évben a “Mother” című filmben is prominens mellékszerep jutott neki). Ellenben az ötszörös Oscar-jelölt Sidney Lumet filmjét hat Oscar-díjra jelölték, és a háromszoros Oscar-díjas Ingrid Bergman diadalmaskodott is mellékszerepben. Felfoghatatlan, hogy mit látott az Amerikai Filmakadémia Bergman sematikus, már-már parodikus alakításában, amit Bacall magával ragadó játékában nem - örök talány marad, miért nem éltek a lehetőséggel, hogy arany szoborral díjazzák az akkor már veterán Bacall-t.

Összegezve, Bacall lehengerlő és komplex komikus alakítást nyújt, Pfeiffer pedig egy jelenetben brillíroz igazán, jóllehet, abban szenzációs. Az 1974-es filmverzió különbül megigézi a hófehér téli tájon át zakatoló vonat vendégseregének megrendítő drámáját, míg a 2017-es film apró mozzanatokra tud hatást gyakorolni a nézőre. Egy biztos: mindkét filmben a Mrs. Hubbard-ot játszó színésznő a mellékszereplők hajtóereje, az őserő, ami igaz csak egy időre, de még a nagy Hercule Poirot-ot is félrevezeti.

Lauren Bacall: ★★★★★

Michelle Pfeiffer: ★★★★☆

Az olvasók szerint: Talán, mert Michelle Pfeiffer alakítása frissebb, vagy az ő neve többet mond az olvasóknak, mint a lényeges színész munkásságát Hollywood aranykorában megtett Lauren Bacall-é, előbbi színésznő toronymagasan nyerte az olvasói szavazást, a szavazatok 69%-át begyűjtve. 

Taraji P. Henson | "The Color Purple" (2023)

A "The Color Purple" egy fiatal nő, Celie (Fantasia Barrino) élettörténetét meséli el, akit gyerekkorában férjül adnak egy olyan emberhez, aki minden nap kihasználja, megalázza és bántalmazza őt. A film Celie kálváriáját, elnyomott sorsából történő felemelkedését és testvérével való újra találkozásának történetét mutatja be.

Az Oscar-jelölt Taraji P. Hensonnak alapvetően is excentrikus kisugárzása van, így nem meglepő, hogy ő játssza a helyi szupersztár, Shug Avery szerepét a musicalben. Shug amolyan spirituális vezető rendeltetését tölti be a filmben, akiben egyszerre érvényesül a világi életérzés és az 1900-as évek begyöpösödött amerikai életfelfogása is. Henson tudatos módszerrel kísérli megközelíteni a karaktert: hanglejtésén és mozdulatain érzékelhető a díva érzékenysége és az acélos megmutatkozási szándék, mégis hiányzik alakításából az a lelkiség, az esszenciális őrlődés, hogy melyik világba tartozzon, amivel komolyan megfogná a nézőt.

Henson egyébként végig haknizta a médiát a forgatáson tapasztalt viszontagságokkal kapcsolatban; sérelmezte, hogy nem részesült különleges bánásmódban, nem volt saját sofőrje, sőt a forgatást megelőző próbákon még enni sem kapott. Ennek tetejében még a szerepért is meg kellett küzdenie, próbafelvételre hívták, annak ellenére, hogy ő volt a kezdő rendező, Blitz Bazawule (mégsem egy Spielberg) választása a szerepre. Belegondolva, számomra iszonyúan szomorú, hogy az egyenjogúságért vívott harc tárgya ennyire lebutult és a dollármilliókat kereső hollywoodi színészek szimpátiát remélve ilyen botorságokkal sírják tele a különbözőféle online platformokat, olyan privilégiumokat megkövetelve, ami átlagembernek nem jár.

A “The Color Purple” nemigen hoz új színt a fekete szenvedéstörténetek műfajába, s nem segít rajta az sem, hogy ebben a feldolgozásban dalra fakadnak a karakterek. Igazán megnyerő dal nem hangzik fel az alkotásban, a rendezői elgondolás kiépítetlen és tucat, a forgatókönyv pedig átlagos. Ennek dacára a színészek (Henson kivételével majdnem mindenki) megrendítő hitelességgel ábrázolják szerepeiket (Danielle Brooks és Fantasia Barrino külön kiemelendő), és egymást támogatva határozottan 2023-as év egyik legjobb szereplőgárdját formálják a színen. ★★☆☆☆