Katharine Hepburn | "The African Queen" (1951)

Rose Sayer (Hepburn) és testvére, Samuel tiszteletes (Robert Morley) misszionáriusként teljesít szolgálatot Kungdu-ban. Az I. világháború kitörésekor német katonák érkeznek a vidékre, akik elpusztítják a falut és elhurcolják az őslakosokat, hogy megerősítsék a hadseregüket. Samuel a történtek hatására megtör és nem sokkal később meghal, így Rose-nak nincs más választása, mint az arra hajózó Charlie-ra (Bogart) bízni az életét. 
A német csapatok pusztításával Kungdu-ban a metodista gyülekezet misszionáriusa teljesen elveszti önmagát. Eddig bátyjára támaszkodott, őt követte, de a férfi halálával egyedül marad egy számára ismeretlen országban. Mentőöve a kilátástalanságból és a magányból a részeges, hedonista Charlie, aki az "Afrika királynője" nevű gőzhajóval szeli a habokat a környező vizeken. Kettejük kapcsolata aligha indul jól: sokat civakodnak egymással, két különböző neveltetés és intellektus találkozik, koccan össze képkockáról-képkockára. Rose eltervezi, hogy beint a németeknek és megtorolja a rombolásukat. Sok huzavona után Charlie beadja a derekát a tervnek, s onnantól közös cél lebeg a szemük előtt. A közös rendeltetés szimpátiát munkál ki bennük, olyannyira, hogy utazótársakból szeretőkké válnak az úton. 

A legendás színésznő Bogartra reagálva előhozza komikus énjét, reakcióval megmosolyogtatja a nézőt, de a film második felében többször kiesik szerepéből, alakítása nem következetes, a szerep interpretálásával pedig súlyos gondjai vannak. Az intellektusát és hazafias bátorságát pimaszul előre toló független, büszke női alak az elkerülhetetlen és kiszámítható romantikus szál érkezésesével egyszersmind kelekótyán röhögcsélő tinilánnyá változik, amit Hepburn elég középszerűen old meg, ámde a nézőt kifejezetten zavarja, hogy mindezzel visszahúzza karakterét a film elejére, amikor Rose hasonlóan másodhegedűst játszott bátyja mellett. A négyszeres Oscar-díjas Hepburn talán az utolsó jelenetben villantja meg ismét azt a karaktert, amit a szemlélő a film egésze alatt várt tőle, de ez már nem elégséges jóvátétele a korábbi malőröknek. 

A "The African Queen" nem valami élénk alkotás, a két főszereplő adok-kapokja alkotja a cselekmény nagy részét, s a legnagyobb izgalmat a hajó örvénylő vízen való közlekedése adja, azok a kisebb-nagyobb nyílt vízi felfordulások, amelyek ebben az élethelyzetben felbukkanhatnak. A tízméteres hajón történő események kreatívtalansága ellenére a kalandfilm mégsem unalmas, a szkript legalább a dialógusokban kielégítő intenzivitással szólaltatja meg szereplőit. Emellett Bogart és Hepburn - utóbbi apróbb hibázásai mellett is - kifogástalan kettőst alkotnak a színen. ★★★☆☆

Törőcsik Mari | "Körhinta" (1956)

A magyar vidék Rómeóját és Júliáját ugyanazok a párkapcsolati gyötrelmek kísérik, mint a veronai szerelmeseket, hisz Mari (Törőcsik) édesapja gazdasági okokból más férjet (Szirtes Ádám) szán tizennyolc éves lánynak, mint azt a lány szeretné. Mari szófogadó természete lévén nem helyezkedik nyíltan szembe apja döntésével, de hamar kiderül, hogy nem tudja féken tartani Máté (Soós Imre) felé irányuló gyengéd érzelmeit, így elszánja magát és ultimátumot ad otthon: ha rákényszerítik az esküvőre egy olyan férfival, akit nem szeret, elhagyja az atyai házat. 

A háromszoros Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Törőcsik Mari mindössze húszéves volt, amikor eljátszotta Pataki Mária szerepét, azt a szerepet, amivel egyszerre megalapozta karrierje sikerét és örökre beírta magát a magyar filmtörténet nagyjai közé. Az ábrándozó tekintetű, valóságtól elrugaszkodni tudó Mari az 1950-es évek magyar falusi népszokásának megfelelően éli az életét. Segít a háztartásban, keményen dolgozik a napi betevőért és engedelmesen aláveti magát szülei - főleg édesapja - irányadásának. Édesanyja idejekorán figyelmezteti a női sorsról, arról, hogy a szív dallamainál vannak fontosabb dolgok az életben, mint a biztonság vagy a megélhetés. Mari azonban szerelmes, és nem abba a férfiba, akit a sors kínál neki. A dráma feszültségét tehát a tiltott szerelem adja, a megszokott mederből kikívánkozó női lélek vágyakozása. 

Törőcsik nem úgy ábrázolja a főszereplőnőt, ahogy sok korabeli filmben más színésznők teszik: nem hebehurgya kislányt láttat, hanem egy életvidám és derűs lánykát, aki az események sodrásában a világ minden fájdalmát magában hordozó fiatal felnőtté válik. A körhinta, mint szimbólum jelenik meg az alkotásban: a körforgást, monotonitást, az élet előzetesen megírt forgatókönyvét illusztrálja, nevezetesen pedig azt, hogy a Marihoz hasonló lányok jövője akkoriban olyan mederben folyt, amelyet előre megálmodtak nekik. 

Bár Soós Imre jóval idősebbnek látszik Törőcsik Mari mellett és a karakterek megismerkedésének előzményeit sem látjuk a filmben, működik a kettejük között lévő vibráció, elhiszi a néző, hogy szenvedélyes emóciók szabadulnak fel egymás iránt a karakterekben. Az egyik utolsó jelenetben pecsételődik meg a két fiatal szerelme és lehetséges közös jövője: engednek a csábításnak és végre csókot váltanak; Mari elengedi a kezében levő kosarat, ami a földre hullik. Utóbbi a szülői ház jelképe, a régi beidegződések és alávetettség emblémája, ami immáron második helyre szorul az életében. ★★★★★