Cate Blanchett | "Tár" (2022)

Lydia Tár (Blanchett) sikeres karmester és zeneszerző, aki legújabb mesterművének bemutatóján dolgozik. A munkaorientált és tehetséges nő bár szakmája egyik legjobbja, megosztó személyiség és könnyen meggyűlik a baja a liberális közegben. Amikor volt pártfogoltja és szerelmi kalandja öngyilkosságot követ el, számot kell adnia bensőséges kapcsolatairól és hatalmi pozíciójában elkövetett visszaéléseiről, amelyek miatt nem csak a közönség vagy a sajtó, de a szakma is elfordul a művésztől.

A film cselekménye az első képkockákon a didaktikus történetmesélést részesíti előnyben, miután azonban Lydia Tár privát alkotóterének és életútjának is tanúi lehetünk, az intim hangvétel meggyőzi a nézőt a film értékéről. Tár karaktere kettős: régimódi, konzervatív gondolkodású (a művészt munkája, nem személyes élete alapján kell megítélni – kérdés, hol a határ?), ellenben élvezi a nőiességét, szexualitását és tehetségét felemlegető propagációt, azt, hogy művészi pályafutása a jelenlegi társadalmi kultúra és szociális norma segítségével emelkedik feljebb és feljebb (később az ún. "cancel-culture" próbálja tönkre tenni). Természetesen a felszínen igyekszik leplezni, hogy lenyűgözi a figyelem, megtudjuk, hogy "szuveníreket" gyűjt (a munkásságáról szóló cikkeket). Lydia nárcisztikus, akinek talán egyetlen őszinte kötődése a zenéhez van. 
A kétszeres Oscar-díjas Cate Blanchett elkötelezettsége a szerephez és lojalitása a főszereplő figurához megkérdőjelezhetetlen. Nemcsak az lenyűgöző, hogy idegen nyelveken szólal meg az alkotásban, hanem, hogy egész lénye Lydia Tárrá formálódik. Blanchett százszázalékosan elhagyja azokat a technikai túlzásokat és a modoros hanglejtést, amit több szerepében is látunk tőle (pl: a 2021-es "Nightmare Alley" című filmben). Nem törekszik arra, hogy „színésznős” legyen. Ehelyett meggyőzően játssza el Tárt, aki meglehetősen zűrös erkölcsökkel rendelkezik, mégis esendő ember. A veterán színésznő Todd Field rendezővel karöltve egy bonyolult, sokdimenziós embert, egy "mindent túlélő krokodilt" alkot a színen.

A "Tár" című filmben egy ellentmondásos egyéniség bukását láthatjuk, aki minden bizonnyal visszaélt tehetsége adta tekintélyével. A hatszoros Oscar-jelölt Todd Field nem akarja megmenteni Tárt, nem kívánja újjáéleszteni a hamvaiból. Field egy antihőst, egy élő-lélegző ellentmondást kreál, és remek filmet épít köré. ★★★★★

Dolly De Leon | "Triangle of Sadness" (2022)

Gazdag, elit turisták egy luxusjachton élvezik a napsütést és az exkluzív szolgáltatásokat. Egyik este kettős csapás éri a hajó utasait: először a háborgó tenger kínozza meg a gyomrukat, majd pedig kalóztámadás áldozatai lesznek, amely következtében elsüllyed a hajó. A néhány szerencsés túlélő egy szigeten találja magát, ahol csapatként kell összedolgozniuk ahhoz, hogy túléljék a vadont. 

A Golden Globe-jelölt Dolly De Leon a legkülönlegesebb, legváratlanabb figurát hozza a történetben, de úgy érzem, hogy a kritikusi szuperlatívuszok inkább szólnak a szokatlan helyzetnek, mint sem a színésznő játékának. Hisz mégis van abban valami újszerű, hogy az ismeretlen szigeten a társadalmi hierarchia aljára taszított karakter vezeti a csapatot a túlélésbe. A Fülöp-szigeteki művész egy-két beszólása megmosolyogtató, de a film nagy részét látóhatáron kívül tölti vagy csak nem igazán csinál említésre méltót. A film utolsó pár percében egy új oldaláról ismerhetjük meg a karaktert, amit De Leon kellő átéléssel prezentál, de mielőtt komolyabb szerephez jutna a jelenetben, a film váratlanul véget ér. 
"A szomorúság háromszöge" alapvető hibája, hogy túlfeszíti a benne rejlő lehetőségeket. Ami egy szűk, másfélórás szatíra lehetett volna, az a magasztos célt nem szolgáló jelenetek sokasága miatt két és fél órás, középszerű filmmé csúcsosodott ki. Míg a cselekmény papírvékony és a kivitelezés olcsó, minden szcéna tovább tart a kelleténél, ami romba dönti az egyébként nem rossz elképzelést. 
Természetesen akad effektív jelenet az alkotásban, például a férfiak és nők egyenjogúságáról szóló diskurzus a főszereplők között. Vagy a hajó süllyedését és a kalóztámadást megelőző snittek, amelyek elérik, hogy a film ne fulladjon teljes közönybe. Ironikusan megragadó, ahogy a fényűző hajó utasai saját hányásukban és ürülékükben fekve várják az ítéletet. ★★★☆☆

Colin Farrell | "The Banshees of Inisherin" (2022)

A történet az ír polgárháború végén játszódik és két egykori barát vérre menő civódását mutatja be. Miután Colm (Brendan Gleeson) minden indoklás nélkül eltaszítja hűséges cimboráját, Pádraic-ot (Farrell), a kikosarazott férfi megfogadja, hogy addig bosszantja barátját, amíg ki nem deríti, hogy az idősebb férfi miért nem barátkozik vele többé. 

Az Oscar-jelölt Colin Farrell sok filmben nyújtott emlékezetes alakítást (pl: "In Bruges" - 2008 vagy "The Killing of a Sacred Deer" - 2017), de Pádraic szerepében saját gyökereihez nyúl vissza, ami olyan energiával és valódi öntudattal ruházza fel az alkotásban, amit ritkán látunk tőle. Pádraic letisztult jelleme nem csak illik hozzá, de részévé válik, s egy gyönyörű alakításban jut érvényre. Farrell kendőzetlen egyszerűséggel, ám megrendíthetetlen igazságérzettel birkózik meg a feladattal. 

A filmben ellentétpárok jelennek meg (a két testvér, a gondolkodó és a hedonista barát vágyai közötti különbség, a békés, unalmas vidék és a frontvonal), ami lehetőséget ad a rendezőnek, hogy többféle értelmezést mutasson be az élet értelméről.  

"A sziget szellemei" kiindulópontja és kivitelezése egy másik rendező kezében talán bugyutának tűnne, de az Oscar-díjas Martin McDonagh ("In Bruges" - 2008; "Seven Psychopaths" - 2012; "Three Billboards Outside Ebbing, Missouri" - 2017) remekművet farag a hétköznapi túlzásokkal telített alkotásból, s mindezt úgy éri el, hogy közben megragadja az emberi lélek mélységét, a létezés misztikumát. ★★★★★