Kristen Stewart | "Spencer" (2021)

A film 1991 karácsonyára repít vissza bennünket, arra a hétvégére, amikor Diana eldönti, hogy elhagyja férjét, Károlyt. A Kristen Stewart főszereplésével készült alkotás bemutatja a hercegné képzelt őrlődését a döntéshozatalban, amely végén önnön boldogságát választja és megszabadul a nemesi láncoktól. 

Diana Frances Spencer-t (Stewart) sok csalódás éri az életben. Férje hűtlen hozzá, a királyi család olyan elvárásokat diktál számára, aminek nem kíván megfelelni, sőt, toxikus figyelmet kap a sajtótól, ami megnehezíti mindennapjait. A szerepidegenség mentális zavarral párosul; a szorongó Diana-nak szimbolikus látomásai vannak Anne Boleyn szelleméről, aki spirituális útmutatást ad neki és megmenti attól, hogy végzetes hibát kövessen el.
Kristen Stewartnak egyszerre van könnyű és nehéz dolga: először is, aki egy kicsit ismeri a színésznőt, tudja róla, hogy hajlamos a feszengésre, csak úgy, mint Diana, így talán kijelenthető, hogy Stewart abszolút tud azonosulni a karakter lelkivilágával; eközben evidens, hogy nagy felelőssége van a művésznőnek abban, hogy minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb alakját inoffenzív módon jelenítse meg a színen.  

A César-díjas színésznőnél már az alkotás elején érezni az átlényegülést, de a film első közös vacsorajelenetétől kezdve uralja a helyzetet. Stewart csillog a gazdagok világát megvető, saját ártatlanságát gyászoló Diana szerepében, aki elszigetelve érzi magát attól a világtól, amelybe házassága révén csöppent. A fura szokások, pocsékló életmód és ál-maszkulin játékok, amit férje gyermekeikre erőltet mind-mind elidegenítik a neki szánt örökségtől. Stewart legjobb pillanatai nem a meghökkentő bátorsággal bemutatott bulimiás és önsanyargató jelenetekben leledzenek, bát kétségkívül ezek is effektívek, hanem azokon a képkockákon, amelyeken a tehetséges színésznő a szereplőtársaival játszik, akik felhozzák benne az elementáris fájdalmat, az uralkodócsalád által spirituszában megtört fiatal nőt.
A "Spencer" nem alternatív valóságot akar kreálni és becsapni vele a nézőt, ellenben Pablo Larraín rendező művészi interpretációját viszi vászonra Diana walesi hercegné életútját és a brit királyi családdal való keszekusza kapcsolatát alapul véve. Abban a minutumban, hogy megérti a szemlélő: e történet egy koncepció, elgondolás, nem pedig minden esetben megtörtént események kontójára feldolgozott, rózsaszín ködfelhőbe burkolt film egy ismert ember életéről, mindjárt élvezni tudja a szemet gyönyörködtető fényképezést (Claire Mathon), a forgatókönyv költőiségét és az év egyik legkiválóbb színészi alakítását. ★★★★★

Edward Norton | "Birdman" (2014)

A díjnyertes "Birdman" egy a szakmából lassan kiöregedő színészről szól, aki nehezen viseli, hogy eljárt felette az idő. Utolsó próbálkozásként egy új színházi darabbal kísérli meg felhívni magára a figyelmet, de semmi sem alakul úgy, ahogy eltervezte, így egyre inkább magával ragadja a téboly. 

Amikor egy szerencsétlen baleset miatt kiesik az egyik színész a főpróba előtt, az egykori szupersztár Riggan Thomson (Michael Keaton) azért lobbizik, hogy Mike Shiner (Norton), a feltörekvő tehetség váltsa kollégáját, ám a közös munka problémásra sikeredik. Mike ugyanis szereti felrúgni a szabályokat, s azt tenni, amit ő szeretne a színpadon. A két ripacs versengése az egész történeten végig vonul. 

A háromszoros Oscar-jelölt Edward Nortonnak jól áll a hangos, rámenős figura. Olyannyira magáévá teszi a szerepet, hogy Keaton sem tud levegőhöz jutni mellette. Norton spontán tűz, ami felégeti maga körül a színteret. A színész egyetlen apró hibája, hogy míg magabiztos karakterével bátran mutat be a kötelezőnek, igazán nem tudja öntudatra ébreszteni Mike-ot, aki megmarad a felszínen és sohasem veszi észre magát a sztoriban. 

A legjobb film Oscar-díját elhódító alkotás a színfalak mögé kalauzolja a nézőt, de talán túlságosan leragad a kevésbé elsöprő főszereplő személyes dilemmájánál, ahelyett, hogy a Broadway életét helyezné előtérbe és a dolgozó aktor-archetípusokat jelenítené meg a színen. Utóbbi ötletből lehetett volna mesterművet alkotni, a tényleges elképzelésből nem sikerült. ★★★★☆

Ruth Negga | "Passing" (2021)

A Golden Globe-jelölt Rebecca Hall bemutatkozó filmes rendezésében két régi gimnáziumi barátnő fut újra össze egy New York-i étteremben, ami megannyi lavinát indít meg. Reenie (Tessa Thompson) és Clare (Negga) meglepetésekkel teli találkozásának első perceiben még ők sem gondolják, hogy e véletlen egyúttal sorsukat is megpecsételi. 

A félvér Clare Bellew fiatal korától kezdve fehér-bőrűnek adja ki magát, hogy több lehetőséghez jusson az életben. Olyan jól sikerül álcáznia bőrszínét, hogy mindenkit megtéveszt maga körül, köztük férjét, John-t (Alexander Skarsgård) is. Reenie-vel való újbóli kapcsolatfelvétele azonban felnyitja a szemét: nem boldog annyira, mint gondolta; szabadságra vágyik, - hogy ismét önmaga legyen.

Az Oscar-jelölt Ruth Negga aligha okoz meglepetést azzal, hogy felvillanyozza a színt kifejező szemeivel és átélt alakításával, láttunk tőle hasonlóan lebilincselő performanszt a "Loving" (2016) című drámában. Clare szerepében Ruth képes arra, hogy harsány színészi technika nélkül mutasson be egy olyan nőt, akiben a gyermeki én vágyai és egy felnőtt nő meghasonlása keveredik. Bár kolléganője, Tessa Thompson végig kiváló, sőt, a magyar címén "A látszat ára" legjobb alakítása is az ő nevéhez fűződik, végig érezni lehet, hogy Negga hiányában nem teljes a történet. Reenie és Clare összefutása szolgáltatja a kiindulópontot, ez alapozza meg a sztori hangulatát, így tehát főleg akkor dinamikus a dráma, amikor mindkét hölgy jelen van, és reakció reakciót követ. 

A "Passing" topikja provokatív, kivitelezése mégsem esik a jó ízlés határán kívül, hisz nem a megbotránkoztatás a célja, csupán emberi sorsokat kíván prezentálni, ami szorosan összefügg ezen egyének döntéseivel. Nem vagyok goromba, ha az írom; a film nem nagy szám, de a bevállalós rendezés és a két említett színésznő játéka mindenképpen eredetivé teszi az alkotást az idei filmes termésben. ★★★★★

Klem Viktor | "Post Mortem" (2020)

A Balázs Béla-díjas Bergendy Péter által rendezett magyar film az első világháború utáni időszakból hozza el nyomasztó feszültséggel teli históriáját, amelyben élet és halál találkozik, majd olvad egybe a borzongás jegyében. 

A post mortem fotós Tomás (Klem Viktor) saját látomását követve betér egy szegény faluba, ahol hetek óta kupacban állnak a holttestek, nincs aki eltemesse őket. Munkába kezd - fotókat készít a halottakról, ezzel segítve a helybélieket a gyászfolyamatban, akik ily módon végső búcsút tudnak venni halottjaiktól. A férfi egyik éjszaka különös hangokra riad, ennek hatására gyorsan felismeri, hogy az értelmetlen és hirtelen halálesetek után sok entitás ragadt a faluban, amelyek mindent és mindenkit készek elpusztítani, hogy érvényre juttassák az akaratukat. Tomás Annával (Hais Fruzsina), egy helyi bennfentes kislánnyal karöltve kezd el nyomozni, hogy megoldást találjon a lidércnyomásra.

Klemnél sokszor a beleélés teljes hiánya érezhető, nem zavarja, hogy kitöltetlen lélekkel botorkálja végig a történetet. Fiatal kolléganője is ellehetetleníti a helyzetét - a kislány zavaró amatőrséggel mondja el szövegét és több alkalommal kizökken szerepéből. Ketten együtt merőben rontják az alkotás minőségét, a két karakter közötti barátságot és kötődést egyáltalán nem hiszi el a néző. 

A "Post Mortem" stílusos horror, a fényképezés (Nagy András) például mindenképpen megidézi a veszélyt sejtő hangulatot, sőt, a háttérszereplők (Schell Judit, Nagy Mari, Reviczky Gábor) szintén hozzáadnak az élményhez, azonban az utolsó fél óra intenzív és kielégítő jelenetsorát leszámítva, az első igazi magyar horrorfilmnek beharangozott film csak átlagos szárnypróbálgatás a filmes műfajban. ★★☆☆☆