Alison Lohman | "Drag Me To Hell" (2009)

A fiatal, lelkes Christine (Lohman) egy bankban ügyintéző. Bár tehetsége és szorgalma abszolút alkalmassá tenné, hogy feljebb lépjen a ranglétrán, főnöke nem veszi komolyan, s kezdő kollégájával versenyezteti az előléptetésért. Egyik nap megjelenik a bankban a házáért könyörgő Sylvia Ganush (Lorna Raver), aki további haladékot kér tartozásának megfizetésére. Christine főnöke ismét pszichés nyomás alá helyezi a lányt, s azt szuggerálja belé, hogy ne adjon a nőnek haladékot, nézze a bank érdekét. Christine végül elutasítja az asszony kérését, aki meglepően erőszakosan reagál az elutasításra. Megvárja Christine-t a parkolóban és verbális összetűzésbe kerülnek. Attól az estétől kezdve Christine úgy érzi, hogy átok ül rajta. Arra azonban ő sem számít, hogy hamarosan élet-halál harcot kell vívnia egy vérszomjas démonnal. 

Alison Lohman esete nagyon érdekes: a színésznőnek aligha vannak ismert filmjei, sőt, talán a nevét sem ismerik sokan. Mégis, ebben a horrorban a 2000-es évek egyik legvirtuózabb alakítását láttatja, ami felveti a kérdést, vajon miért nem halmozzák el álomszerepekkel, mi lehet az oka, hogy nem látjuk az arcát mindenhol? Lohman karakterével nem nehéz együtt érezni a filmben; végtére is semmi gond nincs azzal, ha valaki ambiciózus, vagy előre akar lépni a munkahelyén. Persze mindennek ára van. Azoknak a döntéseknek is, amelyeket külső befolyás hatására hozunk meg. Christine, habár nem érdemli meg a sorsát, karrierjét sorolja előrébb, ahelyett, hogy az idős cigányasszonynak segítene. Alison Lohman teljesítménye a legjobb horrorklasszisok emblematikus női alakításai közé illik, s nem erős azt állítani, hogy természetes, bámulatosan összeszedett, de mégis páratlan alakításával a pokol össze bugyrát bejárja. Lamiával folytatott harca emlékezetes marad a szemlélő számára, aki szurkol a nőnek, s reméli, hogy le tudja győzni a bestiát. 

A "Pokolba taszítva" egyszerre tartalmaz ijesztő horrorelemeket, máskor groteszk és gyomorforgató, de közben nyomást gyakorol a néző lelkére; az ártatlanság és vétkesség közötti kicsiny különbséget domborítja ki, és az élni akarás választásának szentségét. Elképzelhető, hogy három horrorrajongóból kettő megvétózná ezt az állítást, de Sam Raimi rendező meghatározó horrorfilmjei közül ("The Evil Dead" - 1981; "Evil Dead II" - 1987; "The Gift" - 2000), számomra a "Pokolba taszítva" képviseli azt a zsánerértéket, amely felemeli a műfajt a komoly presztízsfilmek közé. Raimi víziója, Lohman alakítása és az üzenet, ami a kettőben egyesül mindenképpen eredetivé teszi a filmes élményt. ★★★★★

Daniel Kaluuya | "Get Out" (2017)

Chris (Kaluuya) és barátnője, Rose (Allison Williams), először látogatnak el a lány családjához, ami aggodalommal tölti el a fiút. Chris attól tart, hogy Rose családja előítéletes lehet, és ez szabotálhatja a párkapcsolatukat. A találkozás a szülőkkel meglepően jól sikerül, már-már ijesztően jól. A család és a birtokon megjelenő ismerősök körbe rajongják a srácot, mintha akarnának tőle valamit. Chris egyre gyanakvóbbá válik és nem sokkal később szembesülnie kell a fájó igazsággal: az Armitage családnak sötét szándékai vannak vele.

Az Oscar-díjas Daniel Kaluuya pályafutásának egyik meghatározó pillanata kétségkívül Chris szerepének megformálása. A "Get Out" főszereplőjeként egy olyan fiatalembert játszik, aki nem csak saját negatív tapasztalatait éli újra a sztoriban, de ahogy halad előre a történet, egyszersmind pozitív csalódásai is lidércnyomássá válnak. 

A megkapó szereplőgárda - főleg a hölgyek: Catherine Keener, Allison Williams és Betty Gabriel - számottevően segítik a fiatal brit színész játékát, mégsem törekednek arra, hogy elhódítsák előle a teret, bár Kaluuya nem is hagyja magát. Chris szerepe jóllehet nem tűnik annyira nehéz próbatételnek, a művész mimikájában és testbeszédében mégis megtalálhatók azok az apró gesztusok, amelyek egy rosszat sejtő fiatal férfi lelkében forronganak. Daniel Kaluuya változatos színészi metódussal juttatja érvényre Chris félelmét, kétségbeesését és a karakter életének legváratlanabb momentumát.

Habár a kritikusok és a filmes szakma jeles képviselői már 2017-ben kikiáltották minden idők egyik legjobb horrorszatírájának, a "Tűnj el!" koncepciója aligha eredeti, sőt, megvalósítása a második felvonásban merőben erőtlen, kiaknázatlan. Az Oscar-díjas Jordan Peele tudja, hogy mikképpen adja el a filmet a nézőnek (rendezésében és forgatókönyvében fontos szerepet kap a politikai nyilatkozat, a társadalomkritika) és bravúrosan felvezeti azt, de félúton valami megcsúszik, így a történetben bekövetkező váratlan fordulatot tekintve csupán részben ér révbe a hatás. Mindenesetre a színészek elkötelezettsége és a szemlélő bőre alá tudatosan befecskendezett sejtelmes hangulat mindenképpen a rendező-forgatókönyvíró érdeme, ami mégiscsak értékelhetővé teszi az alkotás egészét. ★★★★☆

Ryan Gosling | "Barbie" (2023)

Amikor Barbie-nak (Margot Robbie) kétségei támadnak a világmindenségről, segítséget kér Barbie-világ fura tanácsosától (Kate McKinnon), aki azt javasolja neki, hogy tapasztalja meg a valódi világ útvesztőit és döntse el, melyik világba szeretne tartozni. Így történik, hogy az ártatlan, giccses, rózsaszín Barbieland találkozik az emberek világával. Ez a találkozás a cselekmény mozgatórugója; a két világ összeborulása által Barbie és társai számos fontos életleckét tanulnak, amelyekkel végül pozitív változást érnek el mindkét világban.

Ken (Gosling) a film egésze alatt önismereti úton jár. Egyik pillanatban Barbie-val való kapcsolatát próbálja megalapozni és meg akar felelni a "Barbie és Ken" szlogennek, aztán berántja a hímsoviniszta gondolkodásmód és elhatározza, hogy patriarchális társadalmat fog kialakítani a feminista berögződésű Barbieland-ben. Az alkotás utolsó szegmensében pedig megtanulja, hogy "Kenough", azaz Barbie nélkül is értékes részese a babák társadalmi hierarchiájának.

A kétszeres Oscar-jelölt Ryan Gosling derekasan megküzd a szereppel, de a forgatókönyv végig olyan akadályokat görget elé, amivel kizökkenti a koncentráltságból. Kínos, bugyuta, gyerekes tantrumok jutnak neki, főleg a film második felében. Persze mindent megtesz, hogy kompenzálja a nézőt, s vannak pillanatok, amikor lehengerlő (egy musical jelenetben kifejezetten emlékezetes), de őszintén szólva Jamie Dornan ("Barb and Star Go to Vista Del Mar" - 2021) és Dan Stevens ("Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga" - 2020) hasonló filmekben és szerepekben sokkal szignifikánsabb megmozdulásokkal rukkoltak elő.

Nem arról van szó, hogy a Barbieland megalkotása és a valósággal való összehangolása ne hordozna szórakoztató értéket, sőt. Azonban, ahogy a film szinopszisa kibontakozik, egyre nyilvánvalóbbá válnak a forgatókönyv és a koncepció hibái. A váratlan karakter- és cselekményszál-változások arra késztetnek, hogy megkérdőjelezzem a történet koherenciáját. A vígjátékban kétségkívül vannak valóban remek momentumok (America Ferrera monológja, Margot Robbie drámai jelenetei vagy Ryan Gosling dala), de összességében csalódást keltő az egész, nagyon kevés mondanivalóval. A háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig továbbra is középszerű rendező-forgatókönyvíró, aki bár lényeges előrelépést tett a castingolást illetően (eddig szinte csak kaukázusi színészekkel dolgozott), még mindig nem tud jó forgatókönyvet írni (és férje sem dobott sokat a szkripten) vagy olyan ötleteket megálmodni, amivel valami eredetiséget, integritást kölcsönözhet saját munkájának. A filmes élmény ezért leginkább egy hullámvasútra hajaz: egyszer érdekfeszítő a kivitelezés, máskor pedig hihetetlenül nívótlan. ★★★☆☆