Ha Jung-woo | "Deu tae-ro ra-i-beu" (2013)

A népszerű televíziós műsorvezetőből kispadra ültetett és rádiós platformra száműzött Yoon Young-hwa (Jung-woo) unottan kezdi meg reggeli műsorát, de amikor egy türelmetlen telefonáló azzal kezd el fenyegetőzni, hogy felrobbant egy hidat, a férfi ráeszmél, hogy ezen a napon a szokásosnál eseménydúsabb műsorgyártás jut neki osztályrészül. Miután felrobbannak az első bombák, a média is felfigyel az eseményekre, s a másodpercek alatt rádiós programból tévés adássá előlépett műsor központi alakja gyorsan a történések középpontjába kerül. 
Amikor a terrorista fenyegetése igaznak bizonyul, Yoon Young-hwa kezébe veszi az irányítást, s karrier-előrelépés reményében azt tervezi, hogy élő adásban beszéli le a merénylőt arról, hogy további terrortámadásokat hajtson végre a városban. Az idegfeszítő órák folyamán nem csak emberi sorsok pecsételődnek meg, de a közmédia manipulációjával és a kormány minden erkölcsi határt túllépő büszkeségével is találkozunk a történetben. 

A dél-korai Ha Jung-woo munkássága nem feltétlenül ismert a magyar közönség számára; különböző források szerint a "Chugyeokja" (2008) című akció-thriller hozta meg számára a sikert, amelyben egy sorozatgyilkost játszott. Az opportunista műsorvezető szerepe tehát nem is lehetne másabb az előbb említett szerepnél, Jung-woo pedig becsülettel megbirkózik a feladattal és az alkotás egésze alatt tudja tartani magát; kicsit sem válik unalmassá az egy helyszínen játszódó thriller. 
A "Terror élő adásban" ismerős koncepcióval dolgozik, de vérpezsdítő hatású és nem fél társadalomkritikát gyakorolni a legbefolyásosabb rétegek felett sem. ★★★★☆ 

Nicole Kidman | "Being the Ricardos" (2021)

Lucille Ball az amerikai televíziózás egyik kulcsfontosságú női alakja volt, aki az évek folyamán számos televíziós műsort vitt sikerre - ezek közül talán legismertebb az "I Love Lucy" (1951–1957) című vígjátéksorozata, amelyben Lucy Ricardót, egy hóbortos háziasszonyt elevenített meg hat éven keresztül. A "Being the Ricardos" Ball karrierjének és házasságának alakulását mutatja be az évtizedek alatt, valamint tudósítást ad egy drámai hét háttérmunkálatairól az "I Love Lucy" forgatásán. 

Miközben a film betekintést nyújt Lucille (Kidman) meghatározó karrierpillanataiba, az előbb említett riasztó forgatási hét képkockáin a kommunizmussal megvádolt komika idegfeszítő várakozását láthatjuk, akinek nem csak a vádakkal, de férje hűtlenségével is meg kell küzdenie. 

Az Oscar-díjas Nicole Kidman próbálja ellensúlyozni, hogy egyáltalán nem hasonlít Lucille Ball-ra; sem külső jegyeiben, sem a hanghordozását tekintve, és bár kétségtelen, hogy a színésznő utánajárt Ball munkásságának, sajnos minimálisan tudja visszaadni a népszerű fenomén karizmatikus egyéniségét. Kidman az Oscar-díjas Aaron Sorkin rossz rendezői tanácsait követi, aki teljesen a falhoz préseli, s csupán azt várja el tőle, hogy minden megpróbáltatás ellenére erősnek láttassa Ball-t. Szinte az egész alkotásban ez az aspektus jut érvényre - Lucille erős, temperamentumos és felemeli a szavát a hímsoviniszta és prűd férfiakkal szemben, akik irányítani próbálják a karrierje során. A klisék eldurrantásán kívül pedig semmi sem derül ki Lucille Ball-ról és a szerepéről az amerikai televíziózás történetében. 
"Az élet Ricardóéknál" tipikus életrajzi elemekkel dúsított dráma, ami semmiképp nem kíván mélyebbre ásni Lucille Ball életében, mint szükséges. A rendezőnek és Kidmannek is vannak alaposabb munkái (Sorkin: "The Social Network" - 2010; "Molly's Game" - 2017/Kidman: "To Die For" - 1995; "The Hours" - 2002; "Rabbit Hole" - 2010), amelyeket előtérbe lehet helyezni ennél a félig megálmodott koncepciónál a Ball-jelenségről. ★★★☆☆ 

Diane Lane | "Untraceable" (2008)

A kíberbűnözés megakadályozására szakosodott Jennifer Marshnak (Lane) egy online közvetítésre hívják fel a figyelmét, amin láthatóan egy kiscica sínylődik. A nő először nem kerít nagy feneket az egésznek, de másnap, amikor kiderül, hogy az állat elpusztult, vizsgálatot indít, amibe kollégáit is bevonja. A pszichopata állatkínzó újabb közvetítéssel jelentkezik, ám ezúttal egy ember esik áldozatául, innentől pedig nincs megállás, ráadásul az FBI sem tudja lenyomozni az elkövetőt.
Az FBI-ügynök Marsh szolgálata során sok bűnözőt rács mögé juttatott, viszont ez alkalommal neki is feladják a leckét. A személyessé váló nyomozásban már nem csak ismeretlenekért, de kollégáiért, családjáért és saját magáért is aggódnia kell.
Persze a kritikusok utálták a filmet, de az Oscar-jelölt Diane Lane nézhetővé teszi a pszichológiai thrillert, a hátán hordozza azt, életet lehel belé, és teljes átéléssel viszi bele a nézőt a történésekbe. Hasonlóan Sigourney Weaver alakításához a "Copycat" (1995) című filmben, Lane sem tart attól, hogy az erős női karaktert időnként sebezhetőnek mutassa, hogy a célegyenesben, mikor leginkább számít, a gyengeségéből erőt merítsen és diadalt arasson.
Lehet kígyót-békát kiabálni a filmre, mégis van valami megrázó abban, hogy a társdalom perverz kíváncsiságát és ezzel felelősségét felnagyítva, egy szociális kísérlet ötletével dolgozik a forgatókönyv - a sztori szerint az "Ölj velem" alkalmazáson keresztül bárki bekapcsolódhat a közvetítésbe, s minél többen kíváncsiak a brutalitásra, annál gyorsabban hal meg az adott áldozat.
Talán arra hívja fel az alkotás a figyelmet, hogy lassan elmosódnak a határok - a virtuális tér veszélyes játékai hatással vannak az emberekre, a pszichére, ezért óvatosan kell mozognunk a világhálón. ★★★★☆

Alan Rickman | "Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 2" (2011)

A negyedik rész végén Cedric Diggory halálával változás indul el a népszerű filmsorozatban: egy sokkal sötétebb és baljósabb hangulat telepedik a történetre, ami az utolsó, mindent eldöntő csatában jut kifejezésre. A II. boszorkányháború a jó és a gonosz harcának várt katarzis-pillanata, amiben végre ismét találkozik Harry Potter (Daniel Radcliffe) és Voldemort (Ralph Fiennes).

Severus Snape (Rickman) veszi át a Hogwarts irányítását, aki elődjével ellentétben megfélemlíti diákjait és kollégáit, valamint közvetlenül összedolgozik a sötét oldallal. Legalábbis ez a látszat, később kiderül, hogy Severus mégsem olyan embertelen, mint gondoltuk. 

Az Emmy-díjas Alan Rickman három jelenet erejéig tűnik fel a színen, de egyértelműen ő okozza az első igazán érzelmes perceket a filmben. Bár a készítők hibájából a karakterváltozást mindössze egy jelenetben láthatjuk, Rickman példásan veszi az akadályt, s gyorsan angyalivá válik a megítélése. Ettől függetlenül egyértelmű, hogy a díjnyertes színész feladata hálátlan, hisz nehéz tíz év karakterfejlődését ilyen rövid játékidővel átadni. 

A Harry Potter-sorozat befejező része nem csak vizuálisan, de az érzelmi töltetet tekintve is minőségi élményt nyújt. Az Emmy-jelölt rendező: David Yates tiszta minimalizmussal szemlélteti a háború veszteségeit, s festi meg a varázslóvilág jövőjét. A néző egyszerre érez egyfajta elégtételt, a grandiózus finálé elsöprő mámorát, és szomorúságot is: a keserédes búcsút, egy filmes korszak végét. ★★★★☆