Joe Keery | "Spree" (2020)

Kurt Kunkle (Keery) a közösségi média világában éli mindennapjait. A fiú követőkre vágyik és arra, hogy csatornájával és videóival maradandó élményt okozzon közönségének. Miután ezt a minőségi tartalmat az általánosabb videókkal nem sikerül elérnie, Kurt taxisofőrnek álcázva magát kedvtelésből idegeneket kezd el gyilkolni és élőben közvetíti a gyilkosságokat. Persze a legtöbben azt hiszik, hogy nem valóságos dolgot látnak, így nem is veszik komolyan a riasztó eseményeket. A zsíros-hajú, hibbant fiatal ámokfutásának végül egy komikus/influenszer (Sasheer Zamata) vet véget, miután saját receptjével eteti meg a srácot. 

A szürreális képzeletvilággal megálmodott "Spree" sajnálatos módon karikatúrákat, bosszantó és logikátlan helyzeteket, valamint kiszámítható végkimenetelt rejt magában. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk a mai fiatalokról és a közösségi háló "kultúrájáról", ebben a filmben nem a valóságot, hanem a valóság egy kiforgatott verzióját láthatjuk. Szimplán nem hihető, hogy sok száz követőből egynek sem jutott eszébe hívni a rendőrséget, s hogy mindegyikük életképtelen Z-generációs agymosott, aki arra sem képes, hogy felmérje a veszélyhelyzetet. Az sem realisztikus, hogy senkinek sem tűnik fel városszerte a sok holttest, nem folyik nyomozás az ügyben, nem indulnak az illetékesek a tettes után. Bármelyik áldozat telefonja elég információt adna a rendőrségnek, hogy elkapják az elkövetőt. 

Joe Keery, akit legtöbben a "Stranger Things" (2016-) című sorozatból ismernek, nem éppen a legideálisabb filmben kapta élete első főszerepét, hisz Kurt tipikus antikarakter, nem lehet komolyan venni, a megcélzott szociopata mániákus töltet egyáltalán nem érződik a szkriptben. Keery mindenképpen a film legjobb alkotórésze, már ha van ilyen, de még túl tapasztalatlan, hogy klasszisokat tudjon emelni egy rosszul megírt karakteren és egy frusztrálóan buta filmen. Pontom nevelői célzattal adatik, de szerintem egy független kisfilm mellékszerepe talán jobban állna a színésznek. ★★★☆☆

Fred Astaire & Jennifer Jones | "The Towering Inferno" (1974)

A zseniális látványvilággal elkészített 1974-es film egy katasztrofális eseményt mutat be, ami egy San Francisco-i felhőkarcoló átadási ünnepsége közben teremt parázsló helyzetet az illusztris vendégsereg számára. A költségvetés csökkentése végett az épületet nem a tervezés szerint kivitelezték, így a pokoli torony gyorsan szedi áldozatait és többek sorsa pecsételődik meg a tűzvész tombolásával. 

Harlee Claiborne (Astaire) egy részvényekkel trükköző szélhámos, aki a megnyitó ünnepségen egy idősebb hölgyre (Jones) próbálja rátukmálni hamis részvényeit. Miután bekövetkezik a baj, Claiborne végig a bálteremben marad, s nem részese a fő cselekménynek. 

Fred Astaire élete első és utolsó Oscar jelölését kapta a filmben nyújtott alakításáért, ami meggyőződésem szerint inkább szólt karrierjének, mint tényleges színészi teljesítményének. Amint említettem, a színész alig szerepel a filmben és akkor sem csinál sok mindent, amikor éppen igen. Az ilyen sikerfilmek esetében nem meglepő, hogy az Akadémia elismer egy vagy több színészt a szereplőgárdából, de számomra meghökkentő, hogy pont Astaire jó útra térő hantás figuráját emelték ki a sok színészisten közül. Az is bizarr, hogy a színész ingerszegény cameo alakításáért a Golden Globe-díjat és a BAFTA-díjat is elnyerte. Ez a jelölés William Holden-t vagy Steve McQueen-t illette volna meg, akik mindketten sokkal emlékezetesebbek voltak a történetben. ★☆☆☆☆

Lisolette Mueller (Jones) is az átadási ünnepség vendégei között van - őt akarja behálózni Fred Astaire karaktere. Az elegáns megjelenésű és higgadt nő gyorsan átlát a szitán, de a férfival való évődését félbe szakítják a tűzvész eseményei. Lisolette-nek már az elején sikerül bejutnia egy működő liftbe, azonban ahelyett, hogy kimenekülne a lángoló épületből, a nő egy családon segít, ezzel megmentve az életüket.

Az Oscar-díjas Jennifer Jones biztosítja a film legjobb női alakítását, s a többi női szereplővel ellentétben alakítása nem a kétségbeesés eljátszásából áll, hanem jutnak neki hősies pillanatok és némi akció is a katasztrófafilmben. A film talán leggyengébb pontja a forgatókönyv, így Lisolette-ről is annyit tudunk meg, mint a többi szereplőről, azaz majdnem semmit. Viszont Jones így is kitűnik a legendás nevek közül és talán ő hozzá kapcsolódik a filmtörténelem egyik legértelmetlenebb és legkegyetlenebb filmes halála is, amikor egy robbanás következtében félbeszakad a liftes mentőakció, s Lisolette elveszítve egyensúlyát a halálába zuhan. ★★★☆☆

Jack Nicholson | "About Schmidt" (2002)

Warren Schmidt (Nicholson) nyugdíjazását követően jelentéktelennek érzi magát, s mély depresszióval küzd: mérges céges utódjára, dühös feleségére, mert négy évtizedes házasságuk után még mindig nem érti meg őt, s legfőképpen zabos az idő múlására, s arra, amit ez tesz vele. Egyik nap a férfi tévénézés közben felfigyel egy felhívásra, amelyben egy szervezet rászoruló gyermekeknek gyűjt adományt, így Warren úgy dönt, hogy ő is szponzorálni akar egy tanzániai gyermeket, ezzel segítve a kisfiú boldogulását az életben. Pár nappal később megérkezik a levél, amelyben a férfit Ndugu szponzoraként jelölik ki, Warren pedig levelet ír a gyermeknek és beszámol neki saját életéről. 

Warren önzetlen pillanatát felesége (June Squibb) halála szakítja félbe, aki hirtelen megy el az élők sorából, hátrahagyva férjét és az egész háztartást. A férfi nem boldogul a kialakult helyzettel, s miután egy véletlen folytán megtalálja felesége régi szerelmesleveleit, amit egy másik férfival folytatott, ez megadja a végső lökést a változásra: a férfi úgy határoz, hogy kimozdul otthonról és meglátogatja házasulandó lányát Denverben. Egy Winnebago Adventurer típusú lakókocsival indul a kalandnak, az út pedig új élményeket tartogat számára. 

A 2000-es évek elején forgatott film teljesen a háromszoros Oscar-díjas Jack Nicholsonra koncentrál, így az alakítás könnyen értékelhető. A színésznek nincs olyan nehéz dolga, mert Schmidt szerepe nem követeli meg tőle a több-dimenziós lélekjátékot. Warren Schmidt önző, smucik és sokszor veti el a sulykot, sem a gyász, sem a fájdalom nem érződik nála, így tényleg nehéz szimpatizálni vele. Ezeknek az érzéseknek az eljátszásához azonban sokszor elég csak annyi, hogy Jack elmormolja a szöveget, vagy vegetatív állapotban a fejéből nézzen ki. Az még nem lenne olyan nagy gond, hogy Jack az utolsó jelenetben semmilyen érzelmet nem tud közvetíteni (csak egy nagyon technikásan előhozott, erőltetett könnycseppet sikerül mutatni), de az talán már nem annyira dicsérendő, hogy Kathy Bates pár perces feltűnésével jobban felkavarja az állóvizet, mint Nicholson a film egésze alatt. 

Szumma-szummárum, nem veszem el a színésztől, hogy elő tudja állítani a lusta, felszínes, kőbunkó karaktert a színen, de mivel a film nem ezt a történetet akarja elregélni, hanem egy megtört, komplex, önfeláldozó férfiét, jelentem, én nem ezt láttam Nicholsontól. Eredeti szándék ide, tényleges demonstráció oda, bárhogy értékelem a látottakat, az átlagosnál azért nem emelném magasabbra a pontomat. ★★★☆☆

Joan Crawford | "Mildred Pierce" (1945)

A film kiindulópontja egy gyilkosság, amit Mildred Pierce (Crawford) második férje (Zachary Scott) ellen követnek el. A nyomozók mindent megtesznek, hogy felderítsék a bűntényt, s bár eleinte nem egyértelmű a gyilkos kiléte, illetve hogy Pierce milyen módon érintett az ügyben (Mildred érthetetlen módon a család egyik jó barátját próbálja besározni a gyilkossággal), a film végére mindenre fény derül. A "Mildred Pierce" című alkotás a visszatekintés technikájával mutatja be, hogy a történet mikképpen jutott el az ominózus estére. 
Az Oscar-díjas Joan Crawford Mildredje odaadó édesanya, aki minden helyzetben gyermekeit teszi az első helyre. A nő talán túlságosan is engedékeny velük, s ez a jellemtelen és pénzéhes Veda (Ann Blyth) esetében későbbi konfliktusokhoz és bonyodalmakhoz vezet. Crawford az édesanyákra jellemző összes emóciót közvetíteni tudja, de a filmes körökben népszerű karakter limitáltsága háttérbe szorítja a színésznőt, s mondhatni másodhegedűssé, alárendelté teszi őt a fantasztikus Ann Blyth-nak. Hisz azon kívül, hogy Mildred anyatigrisként, valamint sikeres üzletasszonyként, amolyan 'self-made' nőként ('saját-készítésű' - arra az egyénre szokták mondani, aki önerőből, nehéz munka révén tört fel a semmiből) sasszézik a színen, igazán sok minden nem történik vele. Látjuk, hogy komplikált kapcsolata van lányával és a férfiakkal, de nincsenek a filmben olyan jelenetek, amitől több jelzőt tudnánk aggatni rá. Nem kérdés, hogy Crawford megérdemelte a főszereplői Oscar-díjat ezért a filmért, hisz még így is kifogástalan a címszerepben, ugyanakkor három Oscar-jelölése közül ("Mildred Pierce" - 1945; "Possessed" - 1947; "Sudden Fear" - 1952) személy szerint utóbbit tartom a legerősebb színészi alakításának. ★★★★☆

Joan Allen & Christina Ricci & Sigourney Weaver | "The Ice Storm" (1997)

A kétszeres Oscar-díjas Ang Lee ötödik játékfilmje két család Hálaadás-napi ünnepét mutatja be. A film szüntelen építkezik felfelé, s a jégvihar lecsapásával éri el a csúcspontot. Mivel azonban a történet az utolsó tizenöt percig nem igazán él a csattanó fortélyával, a nézőnek nincs ideje megemészteni a finálé drámai eseményeit. Ugyan a film nem szolgáltat feledhetetlen jeleneteket, mindent egybevéve mégis megvalósítja, amit szeretne - a nagyérdemű nem marad közömbös a filmben szereplő karakterekkel szemben és a film egésze alatt érdeklődik a sorsuk iránt. 

Elena Hood (Allen) életunt feleség, háziasszony, akivel semmi sem történik az unalmas hétköznapokban. A nő a családjáért él - kiszolgálja mindennapi igényüket, ez mellett pedig tiszteletét teszi a vacsorameghívásokon és partikon. A monotonság egy pillanatra félbe szakad, amikor Elena tudatára ébred, miszerint férje, Ben (Kevin Kline) megcsalja a család egyik közeli barátjával (Sigourney Weaver). Ennek azonnal hangot ad, s egy úgynevezett "kulcs-partin" bosszút áll hűtlen férjén. 
A háromszoros Oscar-jelölt Joan Allen könnyedén belebújik a sértődött feleség bőrébe, aki bár tudja, hogy házassága nem tökéletes, mégis meglepetésként éri, hogy férje hűtlen hozzá. Talán nem is a megcsalás ténye zavarja ennyire, de az, hogy férje pont Janey-t választja partneréül, akire Elena mindig is féltékeny volt magabiztossága és kinézete miatt. 
Az alakítás a film utolsó jeleneteiben érik be, amikor is az események sorozatában Allen érzelmi hullámvasúton utazik a dac, a bizonyítási vágy és a megbánás érzéseinek megélésével. A vad éjszaka után Elena visszatér a kiindulási pontba, ami realisztikus töltetet ad a történéseknek - nem minden elnyomott és becsapott feleségből válik tüzes amazon, a legtöbben csak visszatérnek a megszokott életükbe, amit ismernek, s ahol bár nem mindig érzik jól magukat, legalább otthonosan mozognak. ★★★★☆

Christina Ricci karaktere morálisan szüleire hajaz - kleptomániáját édesanyjától, a másik nemmel való játszadozását édesapjától veszi át. A korához képest túl érett Wendy Hood kíváncsi természetű, mindent kipróbál, amit csak lehet, s az ember végig azon tűnődik, hogy vajon a lány ezt szimpla kedvtelésből vagy unaloműzésből teszi? 
A politikai véleményét nyíltan hangoztató, érdeklődő lány szerepében a Golden Globe-jelölt színésznő nyújtja a film legjobb alakítását. Felelőtlen keverése a Carver-testvérek (Adam Hann-Byrd és Elijah Wood) között részben okozója a végzetes tragédiának is. Nyilvánvaló, hogy a polgárpukkasztó viselkedés mögött egy gyermek szeretné észrevetetni magát a környezetével. 
Ricci, aki már többször játszott érett tinédzsereket ("The Addams Family" filmek - 1991; 1993 vagy "The Opposite of Sex" - 1997) akár Oscar-jelölést is kaphatott volna a filmért, hisz a sztoriban az ő alakja a legkomplexebb és legfigyelemfelkeltőbb, viszont a stúdió úgy döntött, hogy Ricci gyengébb  szereplőtársa (Weaver) mellett kampányol inkább. ★★★★☆

Janey Carver (Weaver) a Hood-család fejével (Kevin Kline) folytat titkos viszonyt, ami számára csak a szexről szól. A temperamentumos, szókimondó Janey nem kertel, s mindig őszinte reakciókban nyilvánul meg, így miután világossá válik számára, hogy Ben többet akar a szexnél, véget vet a románcnak. 
A háromszoros Oscar-jelölt Sigourney Weaver sejtelmes karakteréről a leírtakon kívül semmit sem tudunk meg. Nem ismerjük meg a férjével való kapcsolatát, hogy mi váltja ki belőle az elégedetlenséget, ami miatt más férfit kíván meg. Azt sem tudjuk meg róla, hogy mit gondol, mik a vágyai, egyáltalán ki ő. Így Weaver bár megjelenésre csábos és karizmatikus, ismeretlen marad a néző számára. A színésznő semmivel sem tudja felhúzni a rosszul megírt szerepet, persze legtöbb esetben a forgatókönyv sem enged neki teret - az utolsó drámai jelenetben még csak a csattanóra való reakcióját sem láthatjuk. 
Annak idején agresszív kampány folyt Weaver negyedik Oscar-jelöléséért, s olyannyira sikeres volt a lobbizás, hogy Weaver-t Golden Globe-díjra jelölték, valamint ő nyerte el a legjobb mellékszereplőnőnek járó BAFTA-díjat is. Végül az Oscar-jelölés - teljesen jogosan - elmaradt, viszont  ezek alapján bennem felmerül a gondolat, hogy bár azóta több, mint húsz év telt el, ha Weaver kapna egy igazán jó mellékszerepet egy díjesélyes filmben, simán megnyerhetné a díjat, ha a "The Ice Storm" című filmben nyújtott semmilyen alakításáért ilyen figyelmet kapott. ★★☆☆☆ 

Matthew Fox & Richard Jenkins & Patrick Wilson | "Bone Tomahawk" (2015)

Amikor két bűnöző csavargó (David Arquette és Sid Haig) meggyaláz egy indián temetkezési helyet, nem csak magukra, de egyszersmind Bright Hope városára is fordítják a klán tagjainak haragját, akik megtorlásul elrabolnak három embert a városból. A seriff (Kurt Russell), a seriff-helyettes (Richard Jenkins), az egyik elrabolt nő férje (Patrick Wilson) és egy másik városlakó (Matthew Fox) a túszok segítségére siet, ám egyikük sem sejti, hogy milyen ellenféllel állnak szemben. A vérengző western a városlakók útját és az ismeretlen törzzsel való összeütközését meséli el. 

Mr. Brooder (Fox) titokzatos figura, saját maga ajánlkozik arra, hogy elkísérje a többieket az útra. A hideg-természetű agglegénynek már van tapasztalata a harcban, többször visszatér rá a történet, hogy Brooder jó néhány indiánt megölt már, miután kiirtották a családját. A történetben sokáig Brooder irányít, hisz ő ismeri az ilyen típusú küldetések menetét, a férfi praktikus ismeretekkel rendelkezik és nem szentimentális, ezért ha pökhendiségét nem is kedvelik annyira, segítségére van társainak. 

Matthew Fox számára nem ismeretlen a bokros-gazos forgatási helyszín, hisz a "Lost" (2004-2010) című népszerű sorozatban hat éven keresztül barangolt a dzsungelben. Fox tehát abszolút beleillik a képbe, ráadásul szerencsésen eléri, hogy karaktere stílusos és intelligens megjelenésével ellensúlyozza az egyszerű és barbár figurákat. Ennek dacára ebben az alakításban nincs több ennél, hisz egyáltalán nem tudunk meg sok információt a szereplő életéről és elhivatottságáról, éppen ezért nem is hiányzik, amikor fél órával a film vége előtt kilép a történetből. ★★★☆☆

Chicory (Jenkins) az első képkockákon egy hóbortos, kissé összeszedetlen öregúrnak tűnik, és hihetetlen a néző számára, hogy a férfi tölti be a seriff-helyettes pozícióját a kisvárosban. Sőt, amikor kiderül, hogy ő is a többiekkel tart a túszmentésre, a néző kifejezetten aggódik a kedves, ártalmatlan szerzetért és attól tart, hogy nem fogja túlélni az utazást. Aztán ahogy halad előre a történet, gyorsan eloszlik a fejekben a kétség - habár az özvegy férfi Russell seriff karakterének kizárólagos támogatását és védelmét élvezi, Chicory-t nem kell félteni, nem elveszett lélek, tudja ő a dolgát. 
A kétszeres Oscar-jelölt Richard Jenkins-t új oldaláról ismerhetjük meg a fura gondolkodású, de becsületes és lojális 19. századi férfi szerepében, aki az embertelen helyzetben is tisztelettudó tud maradni. Jenkins szolgáltatja a humort és az iróniát a filmben - Chicory teljesen oda nem illő random történetekkel szórakoztatja társait. Legyen szó a fürdőkádban való olvasás témájáról vagy a bolhacirkuszról, Jenkins megmosolyogtatja a publikumot és enyhíti a nehéz jelenetek súlyát. Chicory az a karakter, aki nem csak szerethető, de minden jelenetben valami új dolog derül ki róla - például, hogy ért az orvosláshoz is. Jenkins Kurt Russell seriffjével áll erős kapcsolatban, reakcióikban érződik a két férfi közös múltja, egymás iránti tisztelete és megbecsülése. Az egyetlen apró kritikám, hogy a film utolsó fél órájában szinte teljesen háttérbe szorul a karakter, ami ez esetben azt jelenti, hogy nem tudom megadni a színésznek a tökéletes pontszámot. ★★★★☆

Arthur O'Dwyer (Wilson) felesége is a túszok között van, így ő személyes indíttatásból ígérkezik el a kalandra. A férfi törött lábbal is útra kel, hogy kiszabadítsa feleségét a vademberek rabságából. Érdekes, hogy bár Arthur végig szenvedi az utat állapota miatt, a fináléban mégis kulcsfontosságú szerep jut neki, s ő válik a történet hősévé is. 

Valamiért Wilson kapta a legkevesebb kritikusi méltatást a négyes csapatból, s véleményem szerint, ha Richard Jenkinsnél nem is (bár nekem fifti-fifti a két színész alakítása), Kurt Russellnél és Matthew Foxnál biztosan jobb alakítást nyújt a western horrorban. Persze, O'Dwyer nem titokzatos, mint Mr. Brooder, és nem is annyira szerethető és játékos, mint Chicory, még is fontos megjegyezni, hogy Wilson karakterének kitartása és szerelme hajtja a film motorját, ez tartja életben a film dramaturgiáját. A film egyik korai jelenetében Arthur nem igazán tudja értékelni, hogy sérülése miatt otthon kell töltenie néhány hetet, miután azonban elrabolják feleségét egyszerre érezni rajta megbánást és elszántságot. Megbánást azért, hogy nem becsülte meg a feleségét, s elszántságot, hogy megtalálja, és újra kiérdemelje a nőt az életében. Wilson arcán minden érzelem feltűnik a fizikai fájdalom megélésétől, a küzdőszellemen át egészen a vágyódásig. Most már jó lenne, ha az Amerikai Filmakadémia is észre venné ezt a szorgalmas és rátermett karakterszínészt. ★★★★☆

Diane Baker | "Strait-Jacket" (1964)

A munkából hazafelé jövet Lucy Harbin (Joan Crawford) rajtakapja férjét egy másik nővel, amely következtében teljesen elborul az agya és egy fejszével agyonsújtja a házasságtörőket. Ennek a jelenetnek Lucy lánya, Carol is szemtanúja, akinek a látottak egy életre szóló traumát okoznak. Ennek ellenére húsz esztendővel később az akkor már gyönyörű nővé érett fiatal lány (Baker) örömmel fogadja két évtizeden át elmegyógyintézetben raboskodó édesanyját a Cutler-farmon, ahol Carol nagybátyjával és nagynénjével él. Lucy-nak nehezen megy a beilleszkedés, de Carol segítségével könnyebben viseli a társadalomba való visszaszokást, ám nem sokáig, mert hamarosan kísértetiesen ismerős események játszódnak le, mint húsz évvel ezelőtt. 

A "Strait-Jacket" nagyon sokáig a kiszámítható, megszokott slasher kategóriájában mozog, s csak a végén lép ki a műfaj-kliséből. Utóbbi pillanat Diane Baker-hez fűződik (és bárki-bármit mond, nekem nem volt egyértelmű a csavar), aki Joan Crawford mellett a film főszereplőjeként lép fel a horrorfilmben. Baker alakítása két reakciót közvetít: láthatjuk a kedves, törődő, megbocsátó lányt, aki csak azt szeretné, hogy édesanyja otthon érezze magát és megtalálja a helyét a számára új élethelyzetben. Aztán ott van Carol aggódó, gondterhes, tehetetlen reakciókkal fűtött énje, ami inkább szól személyes démonainak, mint sem irányul édesanya cselekedeteire. Diane Baker még akár kiváló is lehetne ebben a szerepben, de sajnos hiányoznak azok a kulcsjelenetek a filmből, amelyek legalább egy kicsit megteremtenék a finálé eseményeinek realisztikus, hihető voltát - például lehetett volna a színésznőnek több jelenete jegyese szüleivel (Howard St. John és Edith Atwater), hogy megértsük Carol motivációját és együtt tudjunk érezni a kétes múltja és származása miatt lenézett lány helyzetével.

A másik problémám Baker alakításával, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem Carol szerepében. A bájos fiatal lány egy színészi szempontból hálás szerepet sajnos csak átlagosan prezentál, ami miatt nem tudok rajongani a filmes munkájáért. Nem vitás, Baker-nek nehéz dolga van Crawford mellett kitűnni (aki egy gyengébb szereppel többet tud kezdeni, mint Baker a sajátjával), ráadásul nekem Edith Atwater a kedvencem, aki szenzációs az undok, kötekedő, vagyonos Mrs. Fields-ként, s aki, ha kap még egy-két jelenetet, nem csak a show-t viszi el, de most kizárólagosan róla szólna ez a kritika is. ★★★☆☆

James Dean | "East of Eden" (1955)

A film 1917-ben játszódik és egy fiatalemberről szól, aki az I. világháború idején próbálja kitalálni önmagát. Caleb 'Cal' Trask (Dean) édesapjával (Raymond Massey) és testvérével (Richard Davalos) Salinas városában, egy farmon élnek. A két testvér egyre kiéleződő viszálya édesapjuk szeretetéért már-már a bibliai Káin és Ábel történetére hajaz, de a film a testvérviszályon és a szülő-gyermek kapcsolat témáján kívül románcot és háborús helyzetre adott reakciókat is bemutat. 
A tragikus sorsú fiatal színész első komolyabb filmes alakítása inkább ösztönös reakciókból áll, mint sem tudatos színészi megmozdulásokból, s érezhető benne Dean személyes frusztráltsága, tapasztalatlansága (amit a rendező, Elia Kazan, rendesen ki is használt a forgatás során). Cal karaktere James Dean tolmácsolásában inkább tűnik egy mentálisan zavarodott fiatal srácnak, aki sokkal éretlenebbnek tűnik a koránál, mint sem egy útkereső fiatal srácnak, akinek kell egy-két pofon az élettől, hogy talpra billenjen és férfivá váljon. Talán ez is volt a cél, nem tudom, mindenesetre többször éreztem bizonytalanságot Dean játékában, ami egy olyan középszerű filmben, mint az "East of Eden", észrevehető, hisz majdhogynem a főszereplőn múlik a film nézhetősége. ★★★☆☆