May Whitty | "Night Must Fall" (1937)

A Bramson-ház közelében egy megcsonkított női holttestet találnak a rendőrök, ami az egész környéket megrázza és napokig lázban tartja. Az incidens történetesen egybeesik a titokzatos Danny (Robert Montgomery) feltűnésével is, aki pillanatok alatt belopja magát Mrs. Bramson (Whitty) szívébe. Az idős asszony olyannyira megkedveli a sármos idegent, hogy maga mellé fogadja, nem sejtve, hogy Danny rosszban sántikál és a nő vagyonára fáj a foga.  

A kétszeres Oscar-jelölt May Whitty karrierje nagy részét londoni színpadokon töltötte, a "Night Must Fall" című alkotás az első igazán komoly filmes szerepe. Mivel a történet egy adott színtéren játszódik, Whitty könnyen akklimatizálódik a teátrális térben. Mrs. Bramson figurája nem feltétlenül okoz kihívást számára, de a dáma mégis sokrétű töltetet ad a karakternek, aki nem csak undok és zsarnokoskodó jellemzőkkel bír a filmben, de titkon vágyik a törődésre, arra, hogy valaki úgy tekintsen rá, mint szeretett családtagra. Talán ezért kedveli meg a kisfiús megjelenésű, számítóan nyájaskodó Danny-t is, hisz unokahúgával, Oliviával (Rosalind Russell), aki ugyancsak a házban lakik és az asszonynak dolgozik, aligha áll ilyen szoros kapcsolatban. Danny-re egyszerre tekint fogadott fiaként és társalkodóként, s a felé intézett reakcióiban is ezt a kettőséget prezentálja. Vélhetően Mrs. Bramson sem tudja, hogy mit jelent neki a férfi, de biztonságban érzi magát vele, ami elég ahhoz, hogy bizalmat tápláljon irányába. Whitty felettébb szórakoztató alakítást nyújt a zsémbes öreglány szerepében, és végig tekintélyt parancsolóan uralja a filmvásznat, mégpedig úgy, hogy nem torzítja el, s nem teszi karikatúrává Mrs. Bramson karakterét. 
A "Leszáll az éj" elsősorban Whitty és a Danny-t alakító Robert Montgomery sziporkázó kettőse miatt működik - a páros totálisan elnyomja a négyszeres Oscar-jelölt Rosalind Russell-t, aki szemüveg mögé rejtőzve, bágyadtan lődörög mellettük a színen. ★★★★★

Millie Bobby Brown | "Enola Holmes 2" (2022)

Első bűnügyének prosperáló felderítése után, Enola Holmes saját nyomozói irodát nyit, remélve, hogy bátyja nyomdokaiba léphet és hozzá hasonlóan magándetektívként keresheti a kenyerét. Sajnálatos módon a maradi szellemiségű közegben nem veszik komolyan a fiatal lány törekvését, aki feladni készül az álmát, ám az utolsó utáni pillanatban egy kétségbeesett kislány segítségkérése meghozza számára az új kihívást. 

A kétszeres Emmy-jelölt Millie Bobby Brown eddigi sikere cáfolhatatlanul a "Stranger Things" (2016-) című sorozatnak és az "Enola Holmes" filmeknek tudható be. E két szerep nem is lehetne másabb, ami Brown sokszínű tehetségét példázza. Az "Enola Holmes 2" teljes mértékben a színésznő vállán nyugszik - Enola alapvető erőssége, hogy nem illik bele az 1800-as évek miliőjébe, sőt, kiemelkedik onnan, ami annak köszönhető, hogy Brown egyszerre hiteles a szerepben, de nem viszi túlzásba a modern impulzusokat, nem válik kor-idegenné az alakítása.
Enola az a kívülálló, akinek a történetét érdemes elmesélni, még akkor is, ha a hímsoviniszta közegből kitörő lány története túlszínezett fikció. Henry Cavill és a kétszeres Oscar-jelölt Helena Bonham Carter komolyabb szerepvállalásával az alkotásban Enola figurája még sajátosabb jelleggel bír, hisz közeli hozzátartozói formálják a lányt gondolkodó, független, de emberi karakterré, aki nem csak az eszét, de a szívét is használja a nyomozásban.
Azzal sincs gond, hogy a megoldandó rejtély helyenként esetlen, vagy papírvékony az ok-okozati összefüggés, hisz mindez belefér a tinédzser Enola kalandos világába. A film igyekszik inkluzív lenni a különbözőféle etnikumú háttérszereplők megjelenítésével, és még nagyobb teret enged a női hangnak, ami nyilván nem volt megszokott ebben a korban. Enola reakciója bizonyos szokásokra nemcsak humor-forrásként működik a színen, hanem elősegíti azt a kritikai gondolkodást, amely évekkel később végül elindítja a fejlődést és a női egyenlőség-mozgalmakat (pl: szüfrazsettek).
A kétszeres Emmy-díjas Harry Bradbeer rendezőnek tényleg több filmet kellene készítenie (a direktor főleg sorozatepizódokat rendez, mint a "Killing Eve" - 2018-2022 vagy a "Fleabag" - 2016-2019), én személy szerint rajongok az intelligens társadalomkritikával fűszerezett humorért. Kíváncsian várom, hogy a rendező és Brown mivel fog előrukkolni a jövőben, együtt vagy külön-külön. ★★★★☆

Logan Marshall-Green | "The Invitation" (2015)

Eden (Tammy Blanchard) évekig nem hallat magáról, mígnem váratlanul meghívja régi barátait egy vacsorapartira. A vendégek között van ex-férje, Will (Logan Marshall-Green) is, akinek már az első perctől kezdve szokatlan az idill, amibe csöppent. A férfi rossz megérzése beigazolódik az este folyamán, hisz ex-feleségének és a nő újdonsült párjának (Michiel Huisman) konkrét terve van a vendégekkel, akiknek hamarosan az életükért kell küzdeniük, ha túl akarják élni a dollárezres italokban és ínycsiklandozó fogásokban gazdag estét. 

Amikor Will és kedvese (Emayatzy Corinealdi) megérkeznek a vacsoraparti helyszínére, a férfinek azonnal feltűnik, hogy valami nincs rendben. Ex-felesége szerfelett jókedélyű, bagatellizáló, mintha elfelejtette volna közös fiúk tragikus halálát. Ráadásul az összeszokott baráti társaságon kívül idegeneket is meghívott az estére, akik zavaróan komfortosan mozognak közöttük. Logan Marshall-Green a megfigyelő szerepét húzza magára a filmben, aki nem fél elültetni a bizonytalanságot barátaiban, hogy igazolja baljóslatú előérzetét. A színész egy gyászoló, fájdalmakkal és próbatételekkel sújtott férfit mutat be, akinek gyászfeldolgozása szöges ellentétje Edenének. Leginkább csöndben, belső viharát elfojtva létezik a színen, de néha kitörnek belőle az indulatok, amivel az alkotás egy pontján életeket ment. Marshall-Green alakításával tehát könnyen azonosul a néző, ő a pozitív hős a történetben, aki szimpátiát munkál ki a fejekben és akiért mindenki szorít. 

A "The Invitation" lassan építi fel a cselekménysorát. A főszereplő szemén keresztül teremti meg a vészjósló hangulatot, és elhinti a nézőben, hogy különös készülődik a háttérben. Ahogy halad előre a történet, úgy tűnnek erőltetettnek a gesztusok, abnormálisnak az üres tekintetek mellé adott mosolyok. A film a szekták és ehhez hasonló közösségek agymosását teszi reflektorfénybe, s aláhúzza az örök igazságot, miszerint attól még, hogy nem vagyunk részesei ilyen csoportosulásoknak, akaratunk ellenére is elérhet minket a hatásuk. ★★★★★