Tim Robbins | "Marjorie Prime" (2017)

A film a jövőben játszódik, amikor már a halál állapota sem végleges, hisz a technika fejlődésének köszönhetően az emberek hologram formájában ragaszkodhatnak elhunyt szeretteikhez. Betáplálva a rendszerbe az elhunyttal való közös élményeket, pillanatokat pedig olyanná tehetik a programot, mint ha a házastársuk vagy édesanyjuk még mindig életben lenne.
A "Marjorie Prime" etikailag abszurd, de ötletes. A kivitelezés viszont repetitív, több szegmensen át ugyanarra a trükkre építi magát, ami a film harmadik szakaszában már nem hozza a kívánt hatást. Ráadásul nagyon sok a lassú, párbeszéddel tűzdelt jelenet, ami eltompítja a koncepciót. A sok dialógus ellenére azonban hiányzik a karakter-ismeret. A szemlélő csak kis dózisban ismeri meg a karaktereket és a történetüket, így nem is tud azonosulni velük.
Az Oscar-díjas Tim Robbins karaktere talán a legjobban kidolgozott szereplő, és mégis neki jut a legkevesebb nagy színészi pillanat a filmben. Robbins alakítása tehát nem azért ragad meg a nézőben, mert filmes kolléganőihez (Geena Davis és Lois Smith) hasonlóan több jelenetben könnyes szemmel nosztalgiázva cseveg a színen, hanem mert általa jut el a néző is a konklúzióra, miszerint az ember hiába próbálja meg életre kelteni a múltat, az illúzió sosem nyúlhat túl a meghatározott kereteken. A forgatókönyv terve végig az, hogy az utolsó percre lerombolja a saját ötletét, Robbins pedig letisztult közvetítő eszköze ennek frappáns és igaz tanulságnak. ★★★☆☆ 

Joan Crawford | "Sudden Fear" (1952)

Crawford Myra Hudson (később Myra Blaine) Broadway drámaírót alakítja a filmben, aki bár egy vagyont örökölt édesapjától, saját szerencséjének a kovácsa és sikeres üzletasszonyként keresi a kenyerét. A befutott, erős jellemű, független női karakter képe azonban csak az alkotás első pár percében jelenik meg, a film a tradicionális (és mára egy kicsit elcsépelt) család modellhez ragaszkodva azt sugallja, hogy egy nő csak akkor lehet teljes, ha megtalálja a szerelmet. Myra házassága Lester Blaine (Jack Palance) színésszel azonban hazugságra épül. A férfi célja ugyanis, hogy szeretőjével (Gloria Grahame) kifossza a nőt a vagyonából, és céljuk eléréshez bizony minden eszközt bevetnek.
Az Oscar-díjas színésznő a film első felében romantikus énjét hozza elő, ami főleg bájos, szerelmes pillantásokban mutatkozik meg, majd amikor Myra rájön az igazságra, Joan Crawford végre komolyabb színészi teljesítménnyel rukkolhat elő. A színésznő játéka néhány jelenetben szerfelett teátrális, de összességében érezni rajta a félelmet és a vágyat, hogy megtorolja a csalárdságot. Tetszik az, hogy Crawford be tudja mutatni, hogyan lesz kiszolgáltatott áldozatból ismét erős, harcias amazon. A film utolsó tíz percében pedig ismét száznyolcvan fokos fordulatot vesz a karakter jellemfejlődése, de ezt ebben a rövid kritikában már nem szeretném értékelni, mert azzal elárulom a film végkifejletét.
A három kiemelkedő színészi alakítás mellett a "Sudden Fear" című thriller stílusos produkciós berendezéssel, csodaszép kosztümökkel és effektív, az idő múlását tökéletes érzékeltető vágó munkával teszi emlékezetessé a film egyébként is érdekes cselekménysorát. ★★★★☆

Paul Mercurio | "Strictly Ballroom" (1992)

Paul Mercurio játssza a főszerepet a "Strictly Ballroom" című  ausztrál romantikus vígjátékban, amely a tánc világáról és a versenyzésről szól, mármint a felszínen. A film ugyanis sokkal többet ad a kliséknél, s Mercurio karakterének jellemváltozásával a néző számára is világossá válik, hogy a történet inkább szól a szabadságról, a kötetlenség és anarchia (szigorúan csak a táncban) utáni vágyakozásról, mint sem egy trófea elnyeréséről.
Jó, persze, vannak a forgatókönyvben kisebb hibák - például Tara Morice főszereplőnő és Mercurio között nincs meg a vibráció -, de ez nem von le semmit sem Paul Mercurio delejező alakításából. Scott nem egy érdekes karakter, sőt kifejezetten egyszerű, a színész azonban határozott és folyamatosan fenntartott szemkontaktusával meggyőzi a nézőt arról, hogy Scott a karakteri hiányosságok ellenére is méltó főszereplője a filmnek. ★★★★☆

Ryan Reynolds | "The Voices" (2014)

Ryan Reynolds évtizedeken keresztül próbálkozott igazi hollywoodi sztárrá válni, de egészen a "Deadpool" (2016) című film megjelenéséig váratott magára a siker. A színész sztárságát megelőző időszakból választottam tőle egy alakítást rövid véleményezésre.
A 2014-es horror-vígjátékban a Reynolds által játszott főszereplő átlagos, kissé introvertált, de jó lelkű fiúnak tűnik, ám a néző a gyors történetvezetésnek köszönhetően már az első fél órában ráeszmél arra, hogy Jerry belső démonokkal küzd, másokra veszélyes képzelgései pedig hamarosan szörnyű tettekben nyernek valóságot.  

A tipikusan sokkolni hivatott jelenetekben Reynolds nagyon elhiszi, hogy valami rendkívüli színészi játékot produkál, s bár a forgatókönyvnek sikerül megteremtenie az adott jelenet intenzív hangulatát, Ryan Reynolds azért messze elmarad attól a fajta örülettől, amit sokan mások elementáris lendülettel hoztak a filmtörténelem során. A színész próbálkozását és a szerephez való hozzáállását díjazom, de Ryan Reynolds jellemzően az a típusú művész, aki egyszerűen nem rendelkezik azzal a fajta tehetséggel és előadói jelenléttel, hogy egy karaktert hibátlanul, manírok és ripacskodás nélkül életre keltsen. Így tehát a filmet bár nem rontja el a színész szárnypróbálgatása, nem enged nyugodni a gondolat, hogy talán még színvonalasabb lett volna a film, ha egy Reynoldsnál érettebb, tehetségesebb, karizmatikusabb színész játszotta volna el Jerry karakterét. ★★☆☆☆

Jessica Chastain | "Crimson Peak" (2015)

Guillermo del Toro ambiciózus, ám második megnézésre már talán egy kissé unalmas "Crimson Peak" című alkotása aligha tartozik az Oscar-díjas rendező legjobb filmjei közé. A múlt szellemeinek jelenre gyakorolt hatását és az emberi kapcsolatok sokszínűségét felvonultató film legjobb alakítását a kétszeres Oscar-jelölt Jessica Chastain nyújtja.
A színésznő kellőképpen ijesztő és domináns a színen, s egyértelműen kiemelkedik a középszerű szereplő gárdából. Chastain egy brit hölgyet alakít, aki testvérével együtt ördögi tervet eszel ki, hogy pénzhez és lehetőséghez jusson. A vérfagyasztó titokra végül Edith Cushing (Mia Wasikowska), a Chastain szívtipró testvérét alakító Tom Hiddleston újabb áldozata is rájön, ezért a testvérpárnak gyorsan cselekednie kell, ha nem akarják, hogy lelepleződjön a cselszövés.
Már írtam, hogy megjelenésében, a ravasz pillantások prezentálásában abszolút kiemelkedő volt Chastain alakítása, de mivel ezúttal nem amerikai karaktert kellett életre keltenie, kötelező kitétel volt a helyes akcentus megléte. A színésznő az első pár jelenetében még jól vette az akadályt, később azonban már nem igazán sikerült visszaadnia a brit ejtésmódot, így összességében Jessica alakítása azért bőven hagy kívánnivalót maga után. Ha valaki a rendezőtől jobb filmet szeretne megnézni, javaslom megtekintésre a "Pan's Labyrinth" (2006) vagy a "The Shape of Water" (2017) filmeket. Chastain filmográfiájából pedig a "The Help" (2011) és a "Zero Dark Thirty" (2012) tűnik a legbiztosabb választásnak. ★★★☆☆

Krista Stadler | "Krampus" (2015)

A 2015-ös "Krampus" nem igazán tartozik a filmrajongók kedvenc karácsonyi horror-vígjátékai közé, sőt, talán legtöbben nem is ismerik a filmet, én mégis az egyik legemlékezetesebb és legkedveltebb karácsonyi filmjeim közé sorolnám az alkotást. A történet egy diszfunkcionális családról szól, akik nem igazán tudják értékelni az együtt töltött időt - még karácsonykor sem. Azonban semmi sem marad következmény nélkül, ugyanis, aki elveszíti a karácsonyi lelkesedést, magával a Mikulás árnyékával találja szembe magát.
Stadler az Adam Scott által játszott karakter osztrák édesanyját játssza a filmben és már az első pillanattól kezdve gondterhelt arckifejezéssel jelenik meg a színen, mint ha már előre tudná, hogy mi fog történni a következő képkockán. Persze később kiderül, hogy Omi okkal szkeptikus a családi összejövetellel kapcsolatban, hisz ez a családi ünnep rendkívüli és váratlan fordulatokat rejt magában. Krista Stadler frissességet hoz az ismerős színészek közé, ő a titkok ismerője, a bölcs mesemondó a történetben. Alakítása a karakter számára ismerős helyzetre adott reakciójában éri el a legnagyobb hatást. Kristához kapcsolódik a film legjobb jelenete is, amiben Omi egy monológ keretében mesél a lénnyel való első találkozásáról. ★★★★★