Nicole Kidman & Julianne Moore & Meryl Streep | "The Hours" (2002)

A "The Hours" három nőről szól, akik három különböző korban élnek meg hasonló nehézségeket, amelyek által életútjuk megmagyarázhatatlan módon egybefonódik. Mindhármukat kétségbeesés, depresszió, a társadalom által felállított keretből való kitörési vágy jellemzi és az elmúlás félelme gyötri. A színésznőket lenyűgöző zenei kíséret (Philip Glass), elsőrangú forgatókönyv (David Hare) és rendezés (Stephen Daldry), valamit megannyi ismert karakterszínész (Stephen Dillane, Miranda Richardson, John C. Reilly, Toni Collette, Margo Martindale, Ed Harris, Allison Janney, Claire Danes, Jeff Daniels és Eileen Atkins) és egy fiatal tehetség (Jack Rovello) segíti, hogy minél jobb alakítást nyújtsanak a filmben, mégis a legszorosabb kötelékben ők hárman állnak, s teszik ezt úgy, hogy leszámítva Moore és Streep rövid jelenetétől az alkotás végén, nincs közös jelenetük a történetben.

Nicole Kidman Virginia Woolf irónőt kelti életre, aki 1923-ban éppen új regényén dolgozik. Virginia depresszióval küzd, s művészetében minden aktust hattyúdalként él meg. Az írónő nehezen találja a pozitív gondolatokat, s egyre mélyebbre süpped az önmarcangolásban, ami végül egy tavaszi reggelen megpecsételi az életét is. 

Az Oscar-díjas Nicole Kidman élete egyik legjobb alakítását nyújtja a fulladozó művész szerepében, s ez nem csak a maszkmestereknek köszönhető. Kidman elkalauzolja a nézőt egy olyan nő lelki világába, aki bár elutasítja a kliséket, mégsem tud kitörni belőlük, s aki talán rossz korba született, egy olyan világba, ami nem érti meg őt. Kidman érzékenynek, de mégis határozott lépésekre elszántnak mutatja be a karaktert - Virginia tudja mit kell tennie, de hosszú, fájdalmas út vezet odáig, hogy véghez vigye a szabaduláshoz szükséges cselekedetet. ★★★★★

Az 1950-es évek Los Angelesében, a kedvetlen Laura Brown (Julianne Moore) Virginia Woolf 1925-ben kiadott könyvét (Mrs. Dalloway) olvassa, amely ráébreszti, hogy a tökéletes kertvárosi feleség imidzsét bizony nem rá szabták. A második gyermekével állapotos nő ezért úgy dönt, hogy hátrahagyva családját, kiszáll környezete szorításából és máshol kezd új életet. 

Talán Moore alakításával tud leginkább azonosulni a néző. Laura az a karakter, aki csendben szenved és sokáig fenn tudja tartani a látszatot, hogy minden rendben van vele. Az utolsó pillanatig küzd az ellen, hogy elfogadja a rideg valóságot, azaz, hogy nem való kertvárosi feleségnek, anyának. Az Oscar-díjas Julianne Moore szívszorító alakítása olyan, mint egy segélykiáltás, s bár biztosan vannak olyanok, akik megvetik a karakter elhatározását, miszerint elhagyja a családját,  mégis fontos, hogy felismerjük a nagyobb, teljes képet. Hetven évvel ezelőtt egy Laura Brown-féle típusú nő teljesen a férje egzisztenciális helyzetétől függött, s arra volt hivatott, hogy mintafeleség, mintaanya legyen. Ma már nem ismeretlen a független, karrierista nő profilja, de évtizedekkel ezelőtt bizony furán vette ki magát, ha egy nő nem csak és kizárólagosan a családanyaságban látta az élet örömét és lényegét. Ezért is annyira jó Moore alakítása - mert nem fél egy esendő, szabadulni vágyó nő szerepébe bújni, s vállalja a kockázatot, hogy Laura döntése sokak szemében válik majd megbocsáthatatlanná. ★★★★★

A nagyvárosi, modern Clarissa Vaughan (Meryl Streep) Woolf karakterének (Mrs. Dalloway) valóságos kiábrázolása. A nő egykori szeretőjének és legbensőségesebb barátjának (Ed Harris) szeretne partit adni, aki életműdíjat nyert. Richard AIDS betegségben szenved, ez mellett kiegyensúlyozatlan, rapszodikus és saját fájdalmát Clarissa vállára teszi, amit a nő nagyon nehezen visel. Clarissa úgy érzi, hogy a régi szép idők elmúltak és elhaladt mellette az élet. A parti napján  tehát a nosztalgiázás mellett drámai kiborulások és egy tragikus esemény árnyékolja be az ünnepségre készülést. 
Mivel a három karakter közül Clarissa a legszürkébb karakter, így az ő története a legérdektelenebb is. Pont ezért bár Streepnek jutnak az igazán szaftos jelenetek, s technikai szempontból kifogástalanul teljesít, mégis elmarad a varázslat. Nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik az alakításából, de talán míg Julianne Moore el tudta hitetni a nézővel karaktere megrendítő helyzetét csupán egy nap eseménysorának bemutatása alatt, Streep nem tudta elérni ugyanezt. A kétszeres Oscar-díjas színészlegenda civil maradt, nem nagyon engedte be a szemlélőt a karakter helyzetének mélységeibe, s talán egy kicsivel több időre lett volna szüksége ahhoz, hogy jobb benyomást tegyen az emberre. ★★★☆☆

Melissa McCarthy | "Can You Ever Forgive Me?" (2018)

Az 1990-es évek elején az egykor ígéretes Lee Israel (Melissa McCarthy) egy koszos, leharcolt lakásban él és financiális problémákkal küzd. Az írónő írói válságban szenved, de reménykedik benne, hogy új könyvet publikálhat Fanny Brice komikusnőről. Israel önfejű, szabad-szájú teremtés, így nem rendelkezik olyan kapcsolatokkal, amelyek segítségével talpra állíthatná professzionális karrierjét, s ezzel életét. Miután egy szerencsés helyzet folytán rájön, hogy személyes levelezéseket meghamisítva sok pénzt kereshet, Lee Israel elhatározza, hogy nem adja meg magát a szorult helyzetnek, s csalással javít az élethelyzetén.

Egy valós személy esetében mindig kérdés, hogy van-e olyan érdekes az élete, hogy megfilmesítsék a történetét - szerény véleményem szerint Lee Israel nem volt annyira jelentős író, hogy életrajzi filmet készítsenek róla, s ez sajnos érezhető a film cselekményében is, amihez azért bőven hozzá kellett adni, hogy megállja a helyét egész estés filmként. 
A kétszeres Oscar-jelölt Melissa McCarthy-nak tehát nem könnyű a dolga, hisz egy olyan nő bőrébe kell belebújnia, aki tettével feltehetőleg csak az irodalmi ereklye-gyűjtőket háborítja fel. Ettől függetlenül azzal, hogy a forgatókönyvírók új színeket adtak a történetnek, egy kifejezetten kellemes film jött létre, ami a szkript mellett Melissa McCarthy alakításának köszönhető. A színésznő teljesen eltűnik a karakterben, egyáltalán nem jut eszébe az embernek, hogy egy színészi alakítást figyel. McCarthy az egyedüllét és tehetetlenség minden érzését bemutatja, filmbeli partnereivel (Richard E. Grant és Dolly Wells) pedig még úgy is szinkronban tud mozogni, hogy magányos farkast alakít a filmben. ★★★★☆

Maciej Musialowski | "Sala samobójców. Hejter" (2020)

Tomasz Giemza (Musialowski) joghallgatót plagizálás vétsége miatt kirúgják az egyetemről, aki ezután egy olyan cégnél helyezkedik el, amelynek fő foglalkozása a közösségi média platformján történő álhír-terjesztés. Tomasz beleveti magát a munkába, s mindent elkövet, hogy lenyűgözze főnökeit és célra vigye a kliensek által áhított politikai propagandát. Mindeközben a fiú a Krasucki-család elismeréséért is küzd, akiknek bepoloskázza a házát, hogy minél könnyebben férkőzhessen a bizalmukba. 
A lengyel film az első perctől kezdve baljós finálét ígér és ehhez Maciej Musialowski alakítása is asszisztál, sőt, a fiatal színész átütő jelenléte alapozza meg a néző rossz előérzetét is. Musialowski szenzációs a szociopata Tomasz szerepében - a fiatal színésznek nehéz a dolga, mert egy olyan karaktert kell életre keltenie, aki egy patológiás hazudozó és nem képes az érzelmi kötődésre, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben ne váljon túlságosan személyessé az alakítás, azaz Maciej-nek nem csak átélnie kell ezt a mentális állapotot, de prezentálnia is. A színész minden kitételt teljesít és hibátlanul végzi el a feladatát. Egyszerre képes szimpátiát kelteni és körbevezetni egy alternatív valóságban, egy pszichopata világában. Véleményem szerint Musialowski alakítása az utóbbi évek egyik legjobb filmes alakítása, így roppant mód ajánlom mindenkinek a film megtekintését. ★★★★★

Felicity Huffman | "Tammy's Always Dying" (2019)

A film Catherine MacDonald (Anastasia Phillips) küszködését mutatja be, aki rákos megbetegedéssel diagnosztizált édesanyját ápolja. Tammy (Felicity Huffman) kiszámítható, de nem kevésbé problémás személyiség, aki nem feltétlenül könnyíti meg Catherine dolgát. A "Tammy's Always Dying" az anya-lánya kapcsolatról és a meghitt búcsúzásról is szólhatna, de igazán egyikről sem szól. A film nem rossz,  s mindenképpen mutatkozik egy-két eredeti ötlet a történetben, de mégis hiányzik a rendezői célmeghatározás, azaz nem egyértelmű, hogy Amy Jo Johnson milyen üzenetet kíván közvetíteni a filmjével. 

Az Oscar-jelölt Felicity Huffman a legjobb karakterszínészek közé tartozik, de ebben a filmben ő sem mindig tudja kezelni a középszerűen megírt karakterét - a film első felében túl sok, túl harsány a színésznő, utána viszont vannak őszinte pillanatai a reflektorfényben. Huffman el tudja adni a roncs Tammy-t, aki jó útra akar térni, de a forgatókönyv nem ad neki elég teret és időt arra, hogy emlékezetessé is tegye az alakítását. A kihasználatlan potenciálnál pedig kevés rosszabb van. ★★★☆☆ 

Cybill Shepherd | "The Last Picture Show" (1971)

A "The Last Picture Show" konkrét elképzelés nélkül próbálja meg bemutatni Anarene unalmas kisvárosát, annak szürke lakóival és eseménytelen mindennapjaival. A nyolcszoros Oscar-jelölt film sok karaktert akar belepréselni a történetbe, amelynek az a következménye, hogy a szereplők nagy része elkallódik, s egy-két kivétellel, senki sem tud igazán kibontakozni a színen. 
Az Amerikai Filmakadémia Cloris Leachman és Ellen Burstyn játékát emelte ki a női mellékszereplők közül, a Brit Filmakadémia pedig Eileen Brennan nevét is hozzá csapta a listához, én mégis Cybill Shepherd-öt találtam az egyetlen izgalmas jelenségnek ebben a kicsit unalmas, együgyű, céltalan alkotásban. 
Az mindig érdekfeszítő, amikor egy színésznő báránybőrbe bújt farkast játszik egy filmben, így Shepherd karaktere már az első minutumban megragad a nézőben. Jacy angyali megjelenése mögött ugyanis egy cseles, akaratos, ravasz nő áll, aki nem fél manipulálni a környezetét. A lányt az sem zavarja, ha ezzel viszályt szít mások között - a lényeg, hogy ő jól szórakozzon.

Még ha a színésznőnél érezhetőek is kisebb rutintalanságok a technikásabb jelenetekben, Cybill Shepherd filmes bemutatkozása nem csak vizuális tekintetben, de színészileg is jónak bizonyul, nem hiába ő a lepezsdítőbb pontja a szereplőgárdának. ★★★★☆

Andy Samberg | "Palm Springs" (2020)

Újabban nagyon népszerű filmes elképzelés a titokzatos transzcendens erőt jelképező időhurok ötlete, amelyben a szereplők ugyanannak a napnak a rabságában tengődve próbálják megfejteni a miérteket és kiváltani a jegyüket a holnapra. A "Palm Springs" is ezzel az ötlettel játszik, s bár nem biztosít olyan lebilincselő élményt, mint a "Predestination" (2014) vagy az "Edge of Tomorrow" (2014), de még csak annyira szórakoztató sincs, mint a "Happy Death Day" (2017), a két főszereplőnek köszönhetően a néző átevickél a jól ismert kliséken.   
Andy Samberg sokszor választ hasonló szerepeket, s bár lenne affinitása komolyabb karakterek eljátszásához, valamiért nem meri kipróbálni magát drámai filmekben. Pedig ebben a filmben is megvillantja drámaibb oldalát, de a film könnyű műfaja miatt nem sikerül igazán megragadnia az érzelmesebb momentumokat. 

A színész sok segítséget kap filmes kolléganőjétől (Cristin Milioti), aki már-már el is viszi a show-t előle. Ennek ellenére kettejük harmonikus összefonódása a filmvásznon mindkét színész érdeme, s bár a Golden Globe-díjas Andy Samberg nem mutat újat, biztonsági játéka kifizetődő, mivel a "Palm Springs" tényleg ideális film az unaloműzésre. ★★★☆☆ 

Alfre Woodard | "Clemency" (2019)

A "Clemency" bár elnyerte a kritikusok tetszését, sem idehaza, sem külföldön nem találta meg a közönségét. Ennek oka részben a Neon stúdió bénázása, másfelől, hogyan teszel a nézőid számára vonzóvá  egy olyan filmet, ami egy börtönigazgató belső gyötrődéséről szól, ahogy a halálsoron várakozó elítéltek kivégzésének ügyeit intézi?! 

A film nem galamblelkű egyéneknek készült, már az első jelenetben egy kivégzésnek lehetünk szem- és fültanúi, és ez nem minden. A "Clemency" a film egésze alatt nyomasztó képsorokkal, a szemfényvesztést teljesen mellőzve mutatja be a kivégzések lehangoló procedúráját. 
Habár Bernadine Williams (Woodard) a külvilág felé egy összeszedett és magabiztos személynek mutatja magát, legbelül megviseli a munkája. Bernadine épp ezért sokszor nyúl az alkoholhoz, rémálmok gyötrik és férjével sem találja meg a közös hangot, aki nem tud belehelyezkedni a nő stresszes hétköznapjainak eseményeibe. A néző végig azt kérdezi magától, hogy ha Bernadine ennyire nem viseli jól a helyzetet, miért nem hagyja ott a börtönt, s talán magának egy kevésbé nyugtalanító foglalkozást? 

Az Oscar-jelölt Alfre Woodard élete egyik legjobb szerepét játszhatja el a filmben, egy olyan karaktert, aki nem a betű szerint létezik a színen, hanem önálló életre kel, minden mozdulatával más reakciót ad, mint amit várunk tőle. A veterán színésznő Bernadine szerepében hideg és távolságtartó, ugyanakkor ki tud lépni a monotonságból, le tudja venni az álarcot, ezzel felfedve érzéseit, s a film végére azt is megérteti a nézővel, hogy Bernadine Williams nem azért vállalja a lélekölő pozíciót, mert önpusztító, hanem mert naivan úgy gondolja, hogy segíthet a halálraítélteknek a lezárásban. Ehhez persze egy más beállítottságú egyén kellene a feladatra, de Bernadine a maga módján hiszi, hogy segíthet mások utolsó pillanatait kevésbé fájdalmassá tenni. ★★★★★

Joan Crawford | "Possessed" (1947)

Az 1947-es pszichothriller egy ápolónőről szól, aki mialatt a tehetős Graham-családnál dolgozik, beleszeret egy közeli szomszédba (Van Heflin), aki ellenben nem viszonozza a szerelmét. Csakhogy Louise Howell (később Mrs. Graham) nem az a típusú nő, aki ilyen könnyen veszi az elutasítást, így a film egésze alatt a nő minden helyzetre adott reakciója mögött egy megsértett, de továbbra is reménykedő hölgy kálváriáját követheti a néző nyomon.  
A "Possessed" nem próbálja szépíteni a lelki trauma manifesztációját - a szerelmi bánatába megtébolyuló nő történetét akarja bemutatni, annak minden visszataszító velejárójával. Mégis, a film nem eshet távolabb a romantikától és a szerelem témaköréből. Inkább úgy definiálnám, mint egy mentális hullámvasutat, ami már-már túl hosszúnak is érződik. 
Bár jó pár jelenet eltelik, amire megérti a néző a helyzetet és felismeri Louise manipulatív személyiségét, a film felénél már tudja élvezni Crawford játékát. Joan Crawford nem próbálja túlzásba vinni a mentális zavarodottság eljátszását, elhagyja a külső manírokat és átadja magát a kihívás teli szerepnek.  ★★★★☆