Youn Yuh-jung | "Minari" (2020)

A Lee Isaac Chung által rendezett dráma egy koreai-amerikai család kezdeti szárnypróbálgatását meséli el Amerikában. A família főleg kudarcokkal ékelt próbálkozásait bemutató film ragyogó kritikákat kapott, teljesen megérdemelten, hisz az egyszerűséggel prezentált történet nem csak a család sanyarú élethelyzetét ábrázolja a film képkockáin, de egyszersmind olyan apró, nem túl hangsúlyozott topikokkal is foglalkozik, mint a hagyományőrzés vagy a házasfelek közötti elhidegülés. 

Nem hazugság azt állítani, hogy a dél-korai származású Youn Yuh-jung megjelenésével kezdődik el igazán a történet. Az Oscar-díjas színésznő, aki több évtizedes karriert tudhat magáénak, hetvenhárom évesen, ezért a filmért kapta meg első Oscar-jelölését, amit tegnap hajnalban díjra is váltott. Amikor Soon-ja feltűnik a színen, egy csapásra érdekessé válik a monoton történetvezetés. A néző arra számít, hogy egy tipikus nagymama érkezik Dél-Korából, hogy a szülők távollétében a gyermekekre vigyázzon, de a nőre abszolút nem lehet ráhúzni az átlagos nagymama jelzőket. Az éles-nyelvű, akaratos és jó kedélyű nő vicces beszólásokkal és a dél-korai tradíciók felemlegetésével próbálja megszerettetni magát unokáival. Yuh-jung leginkább Alan S. Kim gyermekszínésszel tölti ideje nagy részét a színen és kettejük kapcsolatának kivirágzása talán a film legszerethetőbb szegmense. A veterán színésznő nem csak a vicces egy-mondatos reakciókban mutatja meg a karakter lelki világát, de miután Soon-ja a stroke-ból részlegesen felépülve még mindig azon van, hogy óvja, segítse a családját, a publikum egy új, drámai oldaláról is megismeri a nagymamát.    
Youn alakítása beleillik abba az új diverzitást hozó trendbe, ami teljesen jogosan tombol Hollywoodban. Fontos, hogy a nézők ne csak amerikai filmek fehér amerikai szereplőit lássák, de a különböző nemzetek univerzális tehetségeit is, mint Youn Yuh-jung-ot is, aki a 2020-as év egyik legjobb alakítását nyújtotta ebben az amerikai álomról szóló szimpatikus filmben. ★★★★★

Charlotte Coleman | "Four Weddings and a Funeral" (1994)

A "Négy esküvő és egy temetés" című film 1994-ben került képernyőre Mike Newell rendezésében. Ennek az angol romantikus vígjátéknak a középpontjában Charles (Hugh Grant) áll, a háttérben pedig több romantikus mellékszál fut. Mint ahogy a cím is mutatja, a film négy esküvőt és egy temetést mutat be. Egy baráti társaság tagjainak a szerelmi életét láthatjuk; vannak, akik már az oltár előtt állnak, gyermeket és családot terveznek, mások pedig csak sodródnak az árral. 

A főszereplő például mindkettő kategóriába besorolható, de a hölgy, akiről szeretnék írni, inkább a laza életvitelt képviseli. Scarlett (Coleman) egy bohókás fiatal lány. A húszas évei körül járhat. Már kinézetre is sokban különbözik a többi lánytól. A BAFTA-jelölt színésznő által megformált Scarlett laza, komolytalan, kicsit fiús tulajdonságokkal rendelkezik. Nem keres komoly kapcsolatot, és nem fő célja a házasság. Bár szereti körülvenni magát férfiakkal, mégsem ragaszkodik két kézzel a többiek által áhított élethez, amely házassággal, családdal és gyermekekkel jár. 

A filmben lehetőségünk van megszemlélni különböző nemzetek, vallások esküvői hagyományait is. Különbség van a táncokban, eseményekben és esküvő utáni történésekben, amely érdekessé teszi az egész történetet. Egy valami nem változik, az pedig a hölgyek elegáns, csinos kinézete. Mindegyik nőn látszik, hogy a burzsoá küllem elérésének érdekében órákon keresztül készülődnek, öltözködnek. Ezzel szemben láthatjuk, ahogy Scarlett az utolsó utáni pillanatokban esik be mindegyik eseményre. Persze ezzel semmi baj nincs, ettől különleges Scarlett stílusa. Rövid, vörös hajával nem illik a többiek közé, de így is kitűnik a tömegből. Megtudjuk azt is, hogy nincs rendes munkája. Ez a tény is arról árulkodik, hogy kicsit éretlen, komolytalan lányról van szó. 

Összességében, a "Négy esküvő és egy temetés" című film egy baráti társaság szerelmi kapcsolatait mutatja be. A főszereplő, Charles érdekes, kellemes és kellemetlen helyzetekbe bonyolódik bele. A tragikusan fiatalon elhunyt Charlotte Coleman nem kap túl sok szerepet a filmben, de ennek ellenére betudja mutatni nagyszerű színészi játékát. A bohókás, laza, komolytalan nőcske szerepe nagyon illik hozzá és sokszínűvé teszi az alkotást. ★★★★★

Geena Davis | "The Long Kiss Goodnight" (1996)

Az Oscar-díjas Geena Davis és az Oscar-jelölt Samuel L. Jackson főszereplésével készült akció-thriller egy amnéziában szenvedő kémnő  visszatalálását mutatja be a bizniszbe. 

Samantha Caine (Davis) férjével és kislányával egy kis pennsylvaniai városban élnek. A pedagógusként dolgozó nő ritka betegségben szenved: retrográd amnéziája van, így nem emlékszik a múltjára. Egy autóbaleset következtében azonban visszatérnek az emlékei és fenekestül felfordul az élete. Samantha sokat küzd azzal, hogy azzá a kegyetlen kémnővé legyen, aki egykor volt, de miután a régi ellenfelei felfedezik, hogy a halottnak hitt nő életben van, nincs más választása, mint ismét előhozni magából a profi bérgyilkosnőt. 
Mivel a felszínes történet sajnos több részletet nem magyaráz meg kellően, a díjnyertes Geena Davis sem tud a látványos akciójeleneteken kívül sok mindent felmutatni a színen. Elismerem Davis ambícióját és azt, ha valaki negyvenéves korában bevállal egy ilyen szerepet, ugyanakkor a filmes műfajhoz fűzött elvárásom minimum az, hogy érdekesnek találjam a főszereplő karaktert, a magyar címén "Utánunk a tűzözön" pedig ezen a téren is elhasal. Persze ebben a rendezés és a forgatókönyv a hibás: Samantha karaktere inkább tűnik skizofrénnek, mint sem amnéziásnak, ami akarva-akaratlanul zavaró hatást kelt. Egyik percben még letagadja a saját gyermekét, a következőben rohan megmenteni őt. 
Mindent összevetve, a humanitárius tevékenységéért Jean Hersholt Humanitarian-díjjal is kitüntetett művész megfelel a szerepre, tesz is azért, hogy ez látható legyen a publikum számára, de a köré gyártott film sokszor cserben hagyja, nem engedi érvényesülni a színésznőt, ellehetetleníti a dolgát, ezért az átlagosnál nem tud magasabb szintet produkálni. ★★★☆☆ 

Heather Matarazzo | "Welcome to the Dollhouse" (1995)

Az "Isten hozott a babaházban" című coming-of-age film egy hetedik osztályos, társai által kiközösített kislányról szól, aki saját identitását keresi. A fekete humorral bemutatott és szokatlan bátorsággal megrendezett film a gyermeki őszinteségről, annak minden irányba elhajló képtelenségeiről és szórakoztató szélsőségeiről ad originál képet, s okoz nosztalgikus élményt a nézőnek. 

Dawn Wiener-t (Matarazzo) minden lehetőséget kihasználva megalázzák, megfélemlítik, csúfolják iskolatársai. Családja semmibe veszi, szülei nem foglalkoznak vele, illetve csak akkor, amikor valamiért leszidhatják, megbüntethetik a kislányt. Ha ez nem lenne elég, Dawn mindig buta helyzetekbe keveredik, amiből ő jön ki rosszul. Az általános iskolásnak nem csak a családjával, iskolatársaival, de még a fiúkkal is meggyűlik a baja: két fiúval kacérkodik, de igazán ő sem tudja, hogy mit akar tőlük. Dawn tehát maga a két lábon járó szerencsétlenség: egy meg nem értett lélek, a körülmények áldozata, akit rögös út vezet a középiskoláig. 

Heather Matarazzo nem tartozik a legismertebb vagy legelismertebb színésznők közé, talán az Oscar-díjas Anne Hathaway barátnőjeként tudják legtöbben beazonosítani a "The Princess Diaries" (2001) című filmből, vagy a horrorrajongóknak mondhat valamit a neve a "Scream 3" (2000) és "Hostel: Part II" (2007) filmekben való feltűnése miatt (utóbbiban különösen emlékezetes alakítást nyújt és átlépi a középszerű horror behatárolt keretét), de sajnos nem futott be akkora karriert, hogy a széleskörű publikum is megismerje a munkásságát. Mindenesetre, ha egy szerep, egy alakítás bizonyítja, hogy mekkora hibát követett el Hollywood, hogy nem foglalkoztatta a tehetséges színésznőt minőségi produkciókban, az a "Welcome to the Dollhouse". Matarazzo hibátlanra csiszolja a zavarodott, szeretetre vágyó Dawn-t, aki a felé irányuló agresszivitást ugyancsak agresszív megmozdulásokban reagálja le. 
A független kisfilm életszerű forgatókönyvének köszönhetően a nézőnek nem kell nagyon mélyre ásnia, hogy együtt tudjon érezni a filmben megjelenített tinédzserek érzéseivel, akik sokszor helytelen, jelentés idegen szavakat használnak az önkifejezéshez.
A mesteri szereplőgárda (Matarazzo főszereplői performansza mellett megemlíthető még Brendan Sexton III, Matthew Faber és Angela Pietropinto is, mint nagyszerű mellékszereplők) és a nosztalgia-faktor tehát abszolút adott ahhoz, hogy Dawn története minden korosztály számára élvezetes és mégis realisztikus, múltidéző pillanatokat okozzon. ★★★★★

Chiwetel Ejiofor | "12 Years a Slave" (2013)

A "12 év rabszolgaság" megtekintése előtt érdemes megemlíteni egy-két történelmi eseményt a film kapcsán. A történet a rabszolgaság témáját dolgozza fel - Amerikában 1865-ig teljesen elfogadott és törvényes dolog volt afrikai-amerikai nőket, férfiakat és gyerekeket szolgaként tartani. Az alkotás a 19. századi fogságban élt afrikai-amerikaiak életét mutatja be valós események alapján. 

A film főszereplője, a szabadnak hitt Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) nyugodtan éli életét a családjával egy északi kisvárosban, amikor egy nap elrabolják és befogják rabszolgának. Láthatjuk, ahogy Solomon a többi rabszolgával együtt behódol a fehér ember akaratának, hisz nincs más választásuk. Ugyanakkor sokakkal ellentétben ő máshogy gondolkodik: „Én nem túlélni akarok, hanem élni.” A karakter ezen mondata bemutatja a szörnyű valóságot, amelybe akkoriban több millió ember bele volt akaratán kívül kényszerítve. Bár Solomon – és a vele élő többi rabszolga is – élni szeretne, ehelyett a túlélésért kell küzdeniük. Azt pedig egyféleképpen tudják megtenni: ha engedelmeskednek.
Solomon művelt, olvasni és írni tudó férfi, de egyik napról a másikra elveszik tőle az életét, még új nevet is kap. Titkolnia kell képességeit és intelligenciáját, azért, hogy át tudja vészelni a mindennapokat. A gazda házánál egyetlen fekete ember véleménye sem számít, semmibe nézik őket. Solomon egyetlen „kiútja”, amely kissé enyhíti a mérgező nyomást, a hegedűje. A film egyik részében láthatjuk, hogy Solomon hegedűjátéka a szórakoztatás és a kellemes hangulat keltése miatt szükséges, bár a körülötte lévő események semennyire sem keltenek jó érzést; a fehér ember találomra választja ki a következő rabszolgát, mit sem törődve azzal, hogy életeket tesz tönkre és családokat választ szét.
Véleményem szerint a főszereplő életszerűen eljátssza a neki szánt szerepet. Bár Chiwetel már iskolás korában elkezdett foglalkozni a színészettel, ez a film volt az, amely meghozta számára a kívánt sikert. Nem meglepő, hogy alakításáért Oscar-díjra is jelölték.
Összességében, maga a film nincs tele akcióval. A filmet olyan embereknek ajánlanám, akik érdeklődnek az amerikai történelem iránt. A "12 év rabszolgaság" részletesen bemutatja a 19. század sötét és rettenetes napjait egy rabszolga életében. Az emberi kegyetlenség, erőszak és brutalitás kerül a fő középpontba, ami e történet esetében nem egyszerű fikció, hanem a hátborzongató valóság. A filmnek nem célja a szórakoztatás, nem közös családi vasárnapi programnak találták ki. Ettől függetlenül, mindenkinek ajánlanám megnézésre, mivel tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek a dolgok néhány száz évvel ezelőtt tényleg megtörténtek. Alaptalanul, rassz alapján ítéltek meg embereket és ez által életeket tettek tönkre, sokszor csupán kedvtelésből, rosszindulatból. Bár a rabszolgaságot azóta eltörölték, sajnos világunkban a mai napig fennáll a bőrszín alapján történő megkülönböztetés. A film nem csak a baljós múltra hívja fel a figyelmet, de arra is, hogy minden korban törekednünk kell arra, hogy jobban bánjunk embertársainkkal, legyen szó bármilyen etnikumról. ★★★★★