Pamela Anderson & Jamie Lee Curtis | "The Last Showgirl" (2024)

A tündöklő varieté világ lángját ébren tartva létezik egy Las Vegas-i kaszinó-komplexum, amelyben különböző korú hölgyek lejtenek táncot minden este. Királynőjük és egykori főszenzációjuk, Shelly (Anderson) otthonának érzi a helyet, s bár egyre kevesebb a néző, a közel hatvan éves nő apait-anyait belead a szereplésbe. Amikor a vezetőség bejelenti, hogy cirkusz lép a riszaprodukció helyére, Shelly teljesen kifordul magából: kapuzárási pánik lesz úrrá rajta, megkérdőjelezi múltbéli döntéseit, s felveti a jövővel kapcsolatos nyugtalanságát.
A Golden Globe-jelölt Pamela Anderson első szignifikáns filmes szerepében rávilágít arra, hogy kellő szorgalommal és alázattal életre lehet csalni egy régi, elavult világot, annak ragyogó mindennapjait, s nem kell hozzá más, mint hibátlan karakterismeret és egy pici személyes tapasztalat. Shelly megragadó és szentimentális jellemét csak egy olyan valaki értheti meg és hívhatja elő színészi alakításában, aki maga is a show-bizniszben mozog, s keresztül éli azokat a karriercsúcsokat, amelyeket a szereplő is. Ha van fent, akkor van lent - minden magasságot végső fokon hanyatlás követ; az pedig hozzáállás kérdése, milyen méltósággal viseljük ezt.
Úgy érzem, hogy utóbbi vonatkozásában lehet felfedezni különbséget a karakter és a színésznő között. Míg Shelly naivan, már-már gyermekdeden éli az életét és karrierje számít neki a legtöbbet, amit semmi árán nem kíván elengedi, Pamela Anderson rég megbarátkozott az öregedés és a rivaldafény elmúlásának gondolatával, büszkén vonul az élet színpadán és nem fél kevésbé kívánatosnak mutatkozni a publikum előtt. De, hogy mi is az esszencia, amibe Pamela Anderson Shelly-ként betekintés ad? A szerethetőség. Shelly szerfelett rokonszenves figura, tele karizmával és együgyű bájjal. A szemlélő beleszeret a nőbe, s vele tart az utolsó táncig.
Jamie Lee Curtis majdnem ismét Oscar-jelölésig jutott mellékszereplői alakításával, ami azért döbbenetes, mert a forgatókönyv végtelenül elhanyagolja a veterán színésznőt; Curtis lényegében nem jut levegőhöz a filmben, nincs feltérképezve és lefestve Annette lelkivilága, s jobbára azt tudjuk meg róla, hogy ő is az elhagyottság érzéskörével küszködik, illetve megszállottja az alkoholnak és a szerencsejátéknak, amelyek többnyire rossz útra terelik a döntéshozatalban.
Az Oscar-díjas Curtis vitathatatlanul próbálkozik betölteni a hétszer próbált matróna szerepet a drámában, de nem kap elég játékidőt és nüanszot ahhoz, hogy tökéletesítse alakítását.
A “The Last Showgirl” nem árul új szenzációt - bizony vannak olyan szakmák, munkák, produkciók, amelyek idejétmúlttá válnak és kisodródnak az élet peremén. Ez a változó világ ára, az életünket gördülékenyebbé tesszük az adott társadalmi igényeknek megfelelően, de ezzel egyidőben felszámolunk régi szokásokat, foglalkozásokat és csillogó szenzációkat.
Gia Coppola rendezőnő harmadik filmjében lencsevégre kapja a keserédes nosztalgiát, ami maga alá temeti a klasszikus francia stílusra építkező ‘Le Razzle Dazzle-t’, Las Vegas egykor felkapott és népszerű revüjét. Habár a kidolgozatlan forgatókönyv egy kicsit csorbítja az élményt, Coppola rendezésében Pamela Anderson visszatérését és újjászületését csodálhatjuk; már csak ezért is érdemes megtekinteni a független kisfilmet.

Pamela Anderson: ★★★★★
Jamie Lee Curtis: ★★★☆☆

Nicole Kidman & Harris Dickinson | "Babygirl" (2024)

Romy Mathis (Kidman) vezetői szerepet tölt be egy sikeres vállalkozásban, mindemellett szerető feleség és két gyermek édesanyja. Valami mégis hiányzik az életéből. Férjével ugyanis nem tudja megélni szexuális fantáziáit, ami frusztrálja és megakasztja őt a mindennapokban. Munkahelyén azonnal felfigyel egy sármos gyakornokra, aki gyorsan kitanulja a nő vágyait. Romy és Samuel (Dickinson) veszélyes játékokba kezdenek, amelyek nem csak a nő házasságát, de állását és hírnevét is kockára teszik.
Az, aki szerint Nicole Kidman valami rendkívüli, merész, újszerű szerepet ölt magára az alkotásban, vagy nem ismeri az ausztrál színésznő filmográfiáját, vagy nem akarja elismerni, hogy az Oscar-díjas sztárszínésznő egész karrierje során kihívás teli filmekben működik közre, és sosem hátrál meg a bizarr filmes zsánerektől sem. Kidman színészi játékát két szélsőséges viselkedési forma paprikázza fel, teszi lobbanékonnyá. Egyrészről igyekszik hű maradni a karakter társadalmi hierarchiában betöltött szerepéhez, másrészről a fiatal sráccal megélt szexuális vízióban alárendelt marad, sőt, erre gerjed, ez élteti, ő a 'babygirl', aki azt csinálja, amit mestere parancsol neki. Így láthatjuk a veterán művésznőt a földön vonaglani, önkielégítést végezni és tejet szürcsölni kutyatálból. Bár Romy szégyenérzete fülön csíphető a sztoriban, Kidman, a művész, teljesen átlényegül, nem fél esendőként feltűnni a mozifilmben.
A BAFTA-jelölt Harris Dickinson icipicit még ennél is összetettebb jelenléttel szuperál. Samuel jó emberismerő, tudja, mivel lehet felhevíteni a nőt, s határozott fellépéssel irányítja Romy-t, sokszor pont a lebukás lehetőségét felemlegetve. Dickinson elhiteti a nézővel, hogy mivel ő a fiatalabb, nagyobb eséllyel ő sérül a kapcsolatban, ám ez nem így van. A férfi tudatában van, hogy mit csinál, s teszi azt mesteri kalkulációval és kimértséggel. Habár a duóból, minden téren Dickinson a dominánsabb, a fiatal színész sem képes felülmúlni legjobbját ("Beach Rats" - 2017).
Az erotikus thriller központi témája a szexuális vonzalom, így a néző joggal várja el a filmtől, hogy megteremtse azt a légkört a cselekményben, amitől ez működőképessé válik a karakterek között. Kidman és Dickinson saját nemük vonzó példányai, van is köztük feszültség-teljes szexuális kémia a színen, de mégsem mocskolják be magukat annyira a filmben, mint amennyire kellene. Bevallom, kitárulkozóbb, bevállalósabb jelenetekre számítottam. Amellett, hogy a dráma totálisan fogyasztható a publikum számára, akad egy-két olyan sugallata, ami nem helyénvaló. Először is: semmi gond nincs a szexuális fantáziákkal vagy fétisekkel. Ezek sem nem utalnak beteges hajlamra, sem nem abnormálisak, csak léteznek. Gyermekkori traumára visszavezetni, megmagyarázni, gyökerét keresni pedig nem éppen javallott. Biztonságos keretek között minden ide tartozó szexuális érzésnek van helye az intimitásban. Okvetlen fontos megemlíteni, hogy a “Babygirl” egy házasságban lévő nőt helyez a téma középpontjába, s még ha azt is próbálja nyomatékosítani, hogy valami baj van a főszereplő fantáziálásával, a legnagyobb kivetnivaló, hogy a beteljesülést házasságán kívül éli meg.

Nicole Kidman: ★★★★☆
Harris Dickinson: ★★★★☆

Kate Winslet & Andy Samberg | "Lee" (2023)

A dráma Lee Miller (Winslet) háborús haditudósító tapasztalatait meséli el, aki a Vogue Magazin küldöttjeként lehetőséget nyer, hogy lencsevégre kapja a hitleri mészárlást, a zsidóság legsötétebb időszakát. Lee kollégájával és barátjával, a Life Magazin újságírójával (Samberg) látogat el az európai harctérre, ahol megannyi emberi sorssal és lélekfacsaró kíméletlenséggel találkoznak. Magától értetődően munkájuknak nem csupán szakmai vonzata van, elvégre első kézből tapasztalják meg a terrort, ami kihat személyükre, életfelfogásukra és jövőjükre is.
Az Oscar-díjas Kate Winslet-nek nehéz dolga van a címszerepben, hisz a tapasztalatlan rendező miatt önnön vállán kell hordoznia a filmet - ez hellyel-közzel meg is történik, de tény és való, hogy alakítása messze elmarad a szokásos nívótól, amit képvisel. Winslet elhatározottságot és rendületlenséget szemléltet a film képkockáin, arckifejezése sosem veszít hitelességet, mégis hiányzik a veterán színésznő játékából az a személyesség, ami Leevé tenné őt a filmvásznon. Igazándiból semmit sem tudunk meg Lee Millerről, csak, hogy hatással van rá a háború és egész további életét meghatározza, mit tapasztalt a fronton. Természetesen ez aligha Winslet hibája: ilyen vézna és élettelen forgatókönyvet még a legjobb színészek sem tudnak felemelni.
A Emmy -és Golden Globe-díjas Andy Samberg mindenképpen nyert az életrajzi drámában való részvételével, hisz végre komoly oldaláról is bemutatkozhatott a nagyérdemű előtt. Lee fotós kollégája és kísérője David Scherman zsidó származása végett egy fokkal jobban bele tud helyezkedni a zsidóság akkori helyzetébe, mivelhogy saját népének népirtását figyeli lélegzet-visszafojtva. Samberg legmegrázóbb jelenete a filmben, amikor a háború okozta veszteségre reagálva a csendes, érzéseit korábban magába fojtó, s Lee abszolút támaszaként operáló David megtör és a nő vállára borulva megvallja elkeseredését.
A "Lee" sajnos ugyanazt a dobot üti, mint a feminista életrajzi filmek legtöbbje, azaz hangzatos felszólításokkal követeli a nők helyét a világban, ebben az esetben a harctéren. Ezzel semmi gond sincs, de ha pusztán ennyit tud egy film felmutatni és nem húz valami váratlant, nem mutat valami eredeti perspektívát a narratívában, megreked félúton, és az üzenet is elveszik.
Bármennyire is szimpatikus Winslet küzdelme a projekt megvalósítását illetően, azt hiszem Lee Miller élete érdemesebb filmes feldolgozást érdemel. Az elsőfilmes rendező, Ellen Kuras szimplán nem rendelkezik még olyan rendezői tapasztalattal, hogy a háború viszontagságait az abban részt vevő létező személy életrajzi vonatkozásaival egy síkra hozza és lényegbeli mélységet adjon az élethelyzetnek. Kuras a banalitás peremén lavírozva rendezi a filmet, színészeit nem képes irányítani, s habár akad egy-két jelenet, amibe beletalál (a befejezés ötletes és érzelem dús), ez inkább köszönhető a holokauszt történelmi eseménynek, az ebből fakadó gyász és fájdalom érzetének, mintsem az ő rendezői bravúrjának. A "Civil War" (2024) bár a modern társadalom egészét felkarolva és lényegesen gyengébb női főszereplői alakítással (Kirsten Dunst), de sokkal jobb rendezéssel mutatja be ugyanezt a témát.

Kate Winslet: ★★★★☆
Andy Samberg: ★★★★☆

Julianne Moore & Tilda Swinton | "The Room Next Door" (2024)

Martha (Swinton) gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amikor régi kollégája és barátnője, Ingrid (Moore) tudomást szerez a nő állapotáról, azonnal a kórházba siet, hogy vigaszt és támogatást nyújtson neki a nehéz időszakban. Mint kiderül, Marthát kezdeti stádiumban lévő gyógymódokkal próbálják kigyógyítani a betegségből, de ezek csak ideig-óráig használnak. A haldokló nő ellentmondást nem tűrő elhatározásra jut: meg akar halni, saját feltételeinek megfelelő módon. Öngyilkosságra készül, ehhez pedig Ingrid segítségét kéri.
A véletlenek sokszor lehetnek sorszerűek; egyes találkozások életre szóló emlékeket és örök érvényű tapasztalatokat hozhatnak. Ingrid saját könyvdedikálásán értesül Martha állapotáról. Akkor még nem sejti, hogy nem csupán egy látogatást fog tenni beteg ismerősénél a kórházban, de egyszersmind részese lesz Martha hattyúdalának. A két nő egy vidéki házba költözik, hogy felkészüljenek Martha öngyilkosságra: egy zárt, piros ajtó - ez jelzi majd Ingrid számára, hogy barátnője véget vetett az életének.
Mivel zömmel Swinton élvezhette a kritikai ovációt és a díjátadók támogatását, mindenképpen meglepő, hogy a szemlélő mégis inkább Julianne Moore karakterével tud azonosulni a filmben. Az Oscar-díjas Moore realisztikusan ábrázolja a tehetetlenség érzését, amit mindannyian érzünk, amikor egy adott helyzetben nincs beleszólásunk az események alakulásába, csak sodródunk az árral, egyik pillanatról a másikra. Bár nem fizikai fájdalom ül ki a veterán színésznő arcára, tökéletesen megmutatkozik a lelki dilemma rajta, ahogy jelenetről-jelenetre egyre passzívabb a történetben; szerepe szerint beletörődik az elkerülhetetlenbe, szerényen és csendesen szenved, alárendelve magát barátnője haláltusájának.
Az Oscar-díjas Tilda Swinton Martha szerepében a maga módján excentrikus, erősnek mutatja önnönmagát, vannak olyan princípiumok, amelyekből nem enged. Jóllehet belül üvölt, hadakozik magával. Végtére is mit tesz az ember, amikor ténylegesen tudatosul benne, hogy halandó?! Swinton olvasatában a középkorú szereplő rapszodikusan éli meg az elmúlást. Egyszer kifakad, máskor az ablakon bámul ki és a rég múltról nosztalgiázik. Swinton játéka tehát emberi, de valamicskét személyes marad - nem engedi közel magához a nézőt, ami azért csalódás, mert felettébb izgalmas az érzelemskála, amit megmutat a színen.
Az Oscar-díjas rendezőzseni, Pedro Almodóvar első angol-nyelvű rendezése két szegmensre osztható. A film első fele egyfajta “évődésre” hajaz, amelyben a legtöbb jelenet egy különálló történet, befejezetlen snittekkel, azoknak néha már túláradó szentimentális és melodramatikus elbeszélő módjával. Az alkotás második szegmense pedig egyrészt szól a remény hagyott és ijesztő várakozásról (Ingrid részéről), illetve az örök megnyugvás iránti vágyról (Martha részéről). S mindennek összekapcsolása, összekapcsolódása teszi ki a film üzenetét: Mindenki máshogy reagál az élet hullámvölgyeire, ki vagyok én, hogy pálcát törjek a másik döntése felett?!
Almodóvar nem kíván megfelelni a társadalom halálról alkotott koncepciójának; haldokló főszereplőjének döntési lehetőséget kínál, feltételezi, hogy az értelmiségi, ötvenes nő el tudja dönteni, mit akar, meddig akarja viseli a sikertelen kezelések kudarcát.
A spanyol-ajkú direktor határozott álláspontja, amennyiben nem szeretne vitát nyitni a morális kérdéséről kétségkívül felüdítő, szabad és modern-felfogású. Mindösszesen egy karakter képviseli azt az álláspontot, miszerint az öngyilkosság bűn, s bűnpártolás elítélendő, de őt is gyorsan lezavarja a narratíva, véget ér a film, mielőtt harc indul a vélemény különbözetek között.
Mindezeket leírva és konstatálva, az a megsemmisítő lelki-szellemi felemelkedés azért nem jelentkezik a dráma képkockáin, a rendezőtől és a színészektől is láttunk már monumentálisabb munkákat.

Julianne Moore: ★★★★★
Tilda Swinton: ★★★★☆

2024-es Közönségdíj: Részletes eredmények

A 2024-es Közönségdíj szabályzata sokban változott a korábbi évhez képest. A jelölések felállításánál az olvasók három jelöltet juttathattak jelöltséghez, míg jómagam további két jelöltnek adtam esélyt, hogy megmérettesse magát a végjátékban. Míg az I. körben az olvasók mellett én is beleszóltam a jelöltlista formálásába, a II. fordulóban kizárólagosan az olvasók dönthettek arról, hogy melyik színészi alakítás érdemli meg a virtuális trófeát a szerző kritikái során öt csillagot elért alakítások közül. Az I. forduló szavazatai idén nem számítottak a II. fordulóban, a II. fordulóban megszerzett voksok döntötték el a végeredményt.

I. forduló (Jelöltállítás)

1. Kathy Bates • "Dolores Claiborne" (1995) / 19.20%

2. Angelina Jolie • "Changeling" (2008) / 16.80%

3. Lauren Bacall • "Murder on the Orient Express" (1974) / 15.20%

--

4. Octavia Spencer • "Ma" (2019) / 13.60%

5. Ryan Gosling • "The Fall Guy" (2024) / 12.80%

5. June Squibb • "Thelma" (2024) / 12.80% *Megmentve*

7. Montgomery Clift • "Judgment at Nuremberg" (1961) / 7.20% *Megmentve*

8. Karla Sofía Gascón • "Emilia Pérez" (2024) / 2.40%

II. forduló (Győztesválasztás/Végeredmény)

1. Kathy Bates • "Dolores Claiborne" (1995) / 28.57%

2. Lauren Bacall • "Murder on the Orient Express" (1974) / 25.71%

3. June Squibb • "Thelma" (2024) / 21.43%

4. Angelina Jolie • "Changeling" (2008) / 12.86%

5. Montgomery Clift • "Judgment at Nuremberg" (1961) / 11.43%

Karla Sofía Gascón | "Emilia Pérez" (2024)

A háttérbe szorult és kihasznált, morális kódexét félre dobó ügyvédnő (Zoë Saldana) és a mexikói kartell fontos illetősége (Gascón) paktumra jutnak, amelyben az ügyvédnő segít a férfiból nővé válni vágyó Manitas Del Monte-nek (később Emilia) felszámolni a múltat és változást hozni számára, amivel persze ő is jól jár. Viszonyuk érdekből barátsággá lesz, s közös történetük elkíséri őket a következő években.

Emilia évtizedek óta él olyan testben, amit nem érez magáénak. Vívódik, tusakodik, mitévő legyen. Mivel a mexikói kartell központi alakja, nehezebb dolga van, mint sorstársainak. Ha arra a döntésre jut, hogy belekezd a nemi identitás megerősítő műtétbe, hátra kell hagynia családját, gyermekeit és előző életét, ha viszont férfi marad, hamarosan beleőrül a nemi identitása okozta lelki válságba. Emilia legvégül arra az elhatározásra adja a fejét, hogy belevág a műtétbe és hátra hagyja addigi életét. Egy szülő azonban sosem tud gyermekei nélkül élni, így a nőnek újabb dilemmával szükséges megverekednie: bevonja-e gyermekeit új életébe, s ha megteszi, milyen árat szükségszerű megfizetnie a boldogságáért?!

A spanyol-ajkú Karla Sofía Gascón, csak mint a címszereplő, biológiai férfiként kezdte meg életét, azaz Emilia Pérez átváltozásának összes vele futó testi-lelki folyamatát ismeri, tudja az ezzel járó próbatételeket. Mindazonáltal nem gondolom, hogy könnyű dolga lenne a szerepben, hisz be kell engednie a nézőt az intim szférájába, ki kell tárulkoznia és nem csak transznemű nőként, de heteroszexuális férfiként is meg kell mutatkoznia a színen.

Muszáj elismerni, hogy magában a szerepben lehetne több kakaó, de Gascón legalább két jelenetben megsemmisítő jelenléttel bír (már-már libabőrös a néző), így nem kérdés számomra, ki a film igazi sztárja, s kinek a színészi ténykedése jut eszembe egy héttel a film megtekintése után is.
Habár nem prototípus, az "Emilia Pérez" gyorsan növekvő népszerűsége mindenképpen azt jelzi, hogy a transznemű egyénekről szóló történeteknek van helye a modern-kori filmvásznon. Igaz, hogy a drámát érthetetlen módon musical dalbetétek, beszélő-éneklő snittek gyengítik, amelyek egyáltalán nem illenek az alkotásba, vagy a toplák szkript a telenovellák szentimentális, néhol már zavaróan gyatra alkotóelemeivel dolgozik, azért vannak momentumok, amelyek (főleg Karla Sofía Gascón-hoz köthetően) maradandó élményt szereznek a nézőnek. ★★★★★

June Squibb | "Thelma" (2024)

Miután Thelmát (Squibb) átejti egy telefonos csaló, az asszony eltökéli, hogy visszaszerzi az elcsalt pénzt és megmutatja a világnak, hogy vele aztán nem lehet packázni. Mivel családja túlságosan félti a nőt, régi barátjával (Richard Roundtree) kerekednek fel, hogy kiderítsék, ki áll a bűntény mögött. Utazásuk során megannyi kalandban lesz részük; megküzdenek a technika ördögével, korukból adódó testi hátrányaikkal, ráadásul, még egymással is.

A kilencvenes éveiben járó Thelma unalmas hétköznapjait tölti tágas otthonában. Férjét két évvel korábban veszítette el, de gyorsan megtanult adaptálódni; önálló, ellátja magát, sőt, még a számítógéppel is megismerkedik. Unokájával (Fred Hechinger) különösen jó a kapcsolata, a fiatal fiú sok időt tölt nála, s bevezeti a modern világ vívmányainak ismereteibe. Thelmát hideg zuhanyként éri az a telefonos csalás, amiben tízezer dollárt csalnak ki tőle. Tehetetlennek és butának érzi magát, amiért bedőlt a csalónak. A rendőrség nem kooperatív, így Thelma elhatározza, hogy akcióba lendül és ő maga tesz pontot az ügy végére.

Az Oscar-jelölt June Squibb sohasem tartozott az A-listás színésznők közé Hollywoodban; bár több, mint hetven évet lehúzott az álomgyárban, Thelma az első filmes főszerepe. Egyrészről szívfacsaró, hogy sok művész kiszorul a nagyobb lehetőségekből, hogy újra és újra ugyanaz a tíz A-listás színésznő építhesse a karrierjét, másrészről felemelő látni, hogy vannak olyan rendezők (mint Josh Margolin), akik egy 95 éves veteránt is el tudnak képzelni filmjük főszerepében.

Squibb eksztatikus szívvel ugrik a szerepbe, százszázalékosan beinhalálja a címszereplő érzéseit, amivel egy részről talán ő is tud azonosulni. A veterán színésznő megcáfolja az idős emberekkel kapcsolatban kialakult értéktelen látásmódot, amiben cselekvőképességük hiányára hivatkozva a társadalom már nem számol velük meghatározó élethelyzetekben. Persze, az időskorral járó botladozások is teret kapnak a cselekményben, de nem erre, hanem a buzgó tenni akarásra helyeződik a nyomaték.

A "Thelma" ugyanarra a sémára épül fel, mint "Az unoka"; csakhogy itt nem az áldozat egyik hozzátartozója, hanem maga az átejtett indul útnak, hogy igazságot szerezzen magának, ami lényegesen izgalmasabb koncepció, mint előbbi. Üdítő, hogy a "Thelma" nem véres megtorlással operál - örök üzenetet hordoz magában: együttérzéssel és szeretettel is lehet harcolni az igazunkért. Emellett a családi kötelékek fontossága és a méltóságteljes módon megélt öregedés témái is megjelennek a film képkockáin, amelyek eredetivé teszik az alkotást. ★★★★★