Lugosi Béla | "Dracula" (1931)

Bram Stoker ismert regénye nyomán a filmvásznon is bemutatkozik a jóvágású erdélyi gróf, Drakula (Lugosi), aki - főként - fiatal lányokat hipnotizálva csatlósokat gyűjt maga mellé. S, hogy miért? Ez talány. Drakulával Van Helsing professzor (Eduardo Arozamena) veszi fel a játszmát, aki fondorlatos praktikákat alkalmazva felismeri Drakula gyenge pontját és fejébe ötli, hogy végzetes csapást mér a vérszívóra.

Mielőtt örökre beírta volna magát a filmtörténelembe, Lugosi számos magyar színházban megfordult (pl: Szegeden), harcolt az első világháborúban, aktívan részt vett a magyarországi színész szakszervezetben, megjárta Bécset és Berlint, végül pedig eljutott az Egyesült Államokba, ahol először színpadon játszotta Drakula szerepét. Sikeres színpadi szereplése után kérték fel az 1931-es film főszerepére, amivel örök hírnevet szerzett a horror zsánerben. Lugosi élete végéig játszott horrorfilmekben ("The Raven" - 1935; "Invisible Ghost" - 1941; "The Wolf Man" - 1941), ám sosem sikerült kitörnie Drakula árnyékából.
Az első Drakula film címszerepe aligha okoz fejtörést a magyar színészlegendának: titkos fegyvere, hogy úgy képes a kamerával szemezni, mint senki más; a szúrós, már-már megejtő szempár mámorító ereje végigkíséri a film képkockáit, s evidenssé teszi Drakula vonzó, irányító jellemét, ami oly sok áldozatot követel magának. Azonban csak ennyi van ebben a szerepben, a film forgatókönyve nem építi fel a karakter motivációt, rosszul szerkesztett snittekkel, baljós aláfestő zene nélkül mutatja be együgyű történetét, aminek sajnos Lugosi performansza is áldozatul esik. Béla valamennyire próbálkozik kitűnni még így is, de alulmarad a horror tökéletlenségében, a koncepciótlan megvalósításban, ezért alakítása is a felszínen ragad, nem tud nyomást gyakorolni a pszichére. Hervasztó az egész, mert abszolút fantázia rejlik az erdélyi gróf alakjában, amelynek legenda volta talán nagyobb részben járul hozzá az kreáció kultuszához, mint a tényleges filmes gyártmány.
Semmi esetre sem szeretném megtépázni a magyar örökséget, de számomra a "Dracula" című film nem döngöl akkora képzelőerőt a fejembe, hogy az egyébként lidérces, ábránd szerű díszlettervezéshez, klasszis történetet álmodjak, tele kidolgozott karakterekkel, égő feszültséggel és kivitelezéssel. Ha egyszer nem egzisztálnak ezek a szegmensek a horrorfilm képkockáin, nem tudom elképzelni ezeket. Félreértés ne essék, elismerem az alkotás filmtörténeti relevanciáját, de 2024-ben, a film általam való első megtekintésével személy szerint vérszegénynek gondolom a produktumot. ★★★☆☆

Audrey Hepburn | "Wait Until Dark" (1967)

A naiv, jólelkű Susy Hendrixet (Hepburn) férje távollétében három csaló környékezi meg, akik egy droggal tömött játékbabát keresnek nála, amit férje egy ismeretlen nő kérésére hozott át a kanadai határon. A szélhámosok más személynek adják ki magukat és Susy bizalmába férkőznek, kihasználva a szomorú valóságot, hogy a nő nemrégiben vesztette el szeme világát, így még nehezen tájékozódik a nagyvilágban. Susy-nak következésképp nem marad más választása, mint többi érzékére hagyatkoznia, hogy kisilabizálja mi történik körülötte és miként élje túl a fenyegetést.

Susy egy évvel korábban, egy autóbaleset következtében vakult meg. A nő egyszerre érzi átoknak és áldásnak a tragikus-végkimenetelű közúti balesetet, hisz bár elvesztette látását, megismerte jelenlegi férjét, Sam-et (Efrem Zimbalist Jr.), aki átsegítette a gyógyulás időszakán és nap, mint nap lelket önt belé a jövőt illetően. Sam önállóságra ösztönzi a nőt és a maximalitás erényét próbálja kimunkálni benne. Holott Susy személyisége kedves, jóindulatú, olykor-olykor elfogy a türelme; nehéz megfelelnie férje elvárásainak, hogy ne csak mintafeleség, de “mintavak” egyén is legyen. Mégis talán férje nyíltszívű unszolása viszi előre abban a küzdelemben, amit hamarosan három svindler ellen kell véghez vinnie.

Amikor egy érzékszervi fogyatékossággal rendelkező egyént kell megjeleníteni a színen, minden színész más és más metódussal nyúl a szerepéhez. Vannak, akik az adott fogyatékosság és betegség külsődleges tüneteit próbálják leutánozni, mások sikeresen megmutatják a karakter lelkületét is, aztán sajnos akadnak művészek, akik önhibájukon kívül vagy felkészületlenségük okán karikatúrába fojtják  rosszul megközelített színészi törekvésüket. Szerencsére, az Oscar-díjas Audrey Hepburn ízlésesen közelíti meg Susy karakterét; senkit sem sért meg ábrázolásmódjával, nincsenek túlzó mozdulatai, felesleges botorkálása, alakításában nem tetten érhető Susy érzékszervi hátrányának egyéb látványos megnyilvánulása.

 Az ünnepelt színésznő alakításának egyetlen visszássága, hogy imitt-amott túlreagál bizonyos jeleneteket, ezzel néha elcsorbítva karaktere természetességét, amit olyan könnyen és elegánsan hoz a többi jelenetben. Az is igaz ugyanakkor, hogy a thriller meghökkentő cselekménysorába beleillik egy-egy teátrális pillanat, szóval még ezt sem lehet igazán felróni neki. Ettől függetlenül számomra egy hajszállal elmarad az alakítás attól, hogy tökéletes pontszámmal díjazzam. Elismerem, hogy Hepburn alaposan felkészült szerepére, de valahogy nem éreztem nála azt az áttörő, már-már robbanásszerű filmes jelenlétet, amit vártam.

Meg kell hagyni, hogy a "Várj, míg sötét lesz" c. alkotást leleményes módon készítették el. Előzőleg a Broadway-en, színdarabként debütált; ahogy a színpadon, itt is egy fő térben játszódnak az események, ám a történések viharában, a jelenetek sokszínű váltakozása során ez sohasem érezhető, nem válik monotonná a történetvezetés. Fő erénye pedig, hogy működik benne a karakter dinamika. ★★★★☆