Karla Sofía Gascón | "Emilia Pérez" (2024)

A háttérbe szorult és kihasznált, morális kódexét félre dobó ügyvédnő (Zoë Saldana) és a mexikói kartell fontos illetősége (Gascón) paktumra jutnak, amelyben az ügyvédnő segít a férfiból nővé válni vágyó Manitas Del Monte-nek (később Emilia) felszámolni a múltat és változást hozni számára, amivel persze ő is jól jár. Viszonyuk érdekből barátsággá lesz, s közös történetük elkíséri őket a következő években.

Emilia évtizedek óta él olyan testben, amit nem érez magáénak. Vívódik, tusakodik, mitévő legyen. Mivel a mexikói kartell központi alakja, nehezebb dolga van, mint sorstársainak. Ha arra a döntésre jut, hogy belekezd a nemi identitás megerősítő műtétbe, hátra kell hagynia családját, gyermekeit és előző életét, ha viszont férfi marad, hamarosan beleőrül a nemi identitása okozta lelki válságba. Emilia legvégül arra az elhatározásra adja a fejét, hogy belevág a műtétbe és hátra hagyja addigi életét. Egy szülő azonban sosem tud gyermekei nélkül élni, így a nőnek újabb dilemmával szükséges megverekednie: bevonja-e gyermekeit új életébe, s ha megteszi, milyen árat szükségszerű megfizetnie a boldogságáért?!

A spanyol-ajkú Karla Sofía Gascón, csak mint a címszereplő, biológiai férfiként kezdte meg életét, azaz Emilia Pérez átváltozásának összes vele futó testi-lelki folyamatát ismeri, tudja az ezzel járó próbatételeket. Mindazonáltal nem gondolom, hogy könnyű dolga lenne a szerepben, hisz be kell engednie a nézőt az intim szférájába, ki kell tárulkoznia és nem csak transznemű nőként, de heteroszexuális férfiként is meg kell mutatkoznia a színen.

Muszáj elismerni, hogy magában a szerepben lehetne több kakaó, de Gascón legalább két jelenetben megsemmisítő jelenléttel bír (már-már libabőrös a néző), így nem kérdés számomra, ki a film igazi sztárja, s kinek a színészi ténykedése jut eszembe egy héttel a film megtekintése után is.
Habár nem prototípus, az "Emilia Pérez" gyorsan növekvő népszerűsége mindenképpen azt jelzi, hogy a transznemű egyénekről szóló történeteknek van helye a modern-kori filmvásznon. Igaz, hogy a drámát érthetetlen módon musical dalbetétek, beszélő-éneklő snittek gyengítik, amelyek egyáltalán nem illenek az alkotásba, vagy a toplák szkript a telenovellák szentimentális, néhol már zavaróan gyatra alkotóelemeivel dolgozik, azért vannak momentumok, amelyek (főleg Karla Sofía Gascón-hoz köthetően) maradandó élményt szereznek a nézőnek. ★★★★★

June Squibb | "Thelma" (2024)

Miután Thelmát (Squibb) átejti egy telefonos csaló, az asszony eltökéli, hogy visszaszerzi az elcsalt pénzt és megmutatja a világnak, hogy vele aztán nem lehet packázni. Mivel családja túlságosan félti a nőt, régi barátjával (Richard Roundtree) kerekednek fel, hogy kiderítsék, ki áll a bűntény mögött. Utazásuk során megannyi kalandban lesz részük; megküzdenek a technika ördögével, korukból adódó testi hátrányaikkal, ráadásul, még egymással is.

A kilencvenes éveiben járó Thelma unalmas hétköznapjait tölti tágas otthonában. Férjét két évvel korábban veszítette el, de gyorsan megtanult adaptálódni; önálló, ellátja magát, sőt, még a számítógéppel is megismerkedik. Unokájával (Fred Hechinger) különösen jó a kapcsolata, a fiatal fiú sok időt tölt nála, s bevezeti a modern világ vívmányainak ismereteibe. Thelmát hideg zuhanyként éri az a telefonos csalás, amiben tízezer dollárt csalnak ki tőle. Tehetetlennek és butának érzi magát, amiért bedőlt a csalónak. A rendőrség nem kooperatív, így Thelma elhatározza, hogy akcióba lendül és ő maga tesz pontot az ügy végére.

Az Oscar-jelölt June Squibb sohasem tartozott az A-listás színésznők közé Hollywoodban; bár több, mint hetven évet lehúzott az álomgyárban, Thelma az első filmes főszerepe. Egyrészről szívfacsaró, hogy sok művész kiszorul a nagyobb lehetőségekből, hogy újra és újra ugyanaz a tíz A-listás színésznő építhesse a karrierjét, másrészről felemelő látni, hogy vannak olyan rendezők (mint Josh Margolin), akik egy 95 éves veteránt is el tudnak képzelni filmjük főszerepében.

Squibb eksztatikus szívvel ugrik a szerepbe, százszázalékosan beinhalálja a címszereplő érzéseit, amivel egy részről talán ő is tud azonosulni. A veterán színésznő megcáfolja az idős emberekkel kapcsolatban kialakult értéktelen látásmódot, amiben cselekvőképességük hiányára hivatkozva a társadalom már nem számol velük meghatározó élethelyzetekben. Persze, az időskorral járó botladozások is teret kapnak a cselekményben, de nem erre, hanem a buzgó tenni akarásra helyeződik a nyomaték.

A "Thelma" ugyanarra a sémára épül fel, mint "Az unoka"; csakhogy itt nem az áldozat egyik hozzátartozója, hanem maga az átejtett indul útnak, hogy igazságot szerezzen magának, ami lényegesen izgalmasabb koncepció, mint előbbi. Üdítő, hogy a "Thelma" nem véres megtorlással operál - örök üzenetet hordoz magában: együttérzéssel és szeretettel is lehet harcolni az igazunkért. Emellett a családi kötelékek fontossága és a méltóságteljes módon megélt öregedés témái is megjelennek a film képkockáin, amelyek eredetivé teszik az alkotást. ★★★★★