Felicity Huffman | "Phoebe in Wonderland" (2008)

A Tourette-szindrómával és rögeszmés-kényszeres rendellenességgel küzdő Phoebe (A tízéves Elle Fanning felnőtteket megszégyenítő tolmácsolásában) nagyon nehezen illeszkedik be kortársai közé és önhibáján kívül sokszor bajba kerül az iskolában. Sem az iskola, sem pedig szülei nem tudják, hogy kezeljék a kislányt, aki egy alternatív világba, "csodaországba" (csakúgy mint Alice) menekül, távol az ijesztő és összezavaró világ zúgásától.

Az Oscar-jelölt Felicity Huffman Phoebe édesanyját, Hillary Lichten-t alakítja a történetben, aki férjéhez hasonlóan íróként tevékenykedik. A nő írói válságban szenved, férje viszont sikereket él ér a publikálás terén, ami kimondatlanul feszültséget szül közöttük. Nem meglepő, hogy a nőnek nincs ideje az írásra: ő vezeti a háztartást, gondoskodik a gyerekekről, és vállalja magára a Phoebe-vel járó stresszt.

Valami oknál fogva a stylistok idétlen parókát adtak Huffman-ra, amitől nem lehet látni a szemét és ami végig kínossá teszi a megjelenését. Ennek dacára a veterán színésznő át tudja adni a tehetetlen édesanya érzéseit, aki nem csak saját karrierjének hanyatlása miatt verejtékezik, de kislánya boldogulásáért is aggódik. Huffman "I am mad…" ("Mérges vagyok…") monológja kifejezetten emlékezetes pillanata a coming-of-age drámának.

A "Phoebe in Wonderland" a speciális figyelmet igénylő gyermekekre irányítja az attenciót: bemutatja azt a nyilvános oktatási rendszert, amely nem képes arra, hogy különleges éberséggel kövesse a hátrányos helyzetű diákok mindennapjait. Emellett elénk tárja azon családok mindennapjait, amelyekben a szülők az ilyen nehézségekkel birkózó gyermekek nevelését próbálják megoldani karrier, munka mellett. A nosztalgia szintén érvényesül a drámában; a film képkockáin tetten érhető, hogy nem is olyan régen egy gyermek nem az okostelefonok bűvöletében vagy a virtuális térben, hanem a szabadban és játékai körében töltötte a gyermekkorát. ★★★★☆

Will Smith | "Seven Pounds" (2008)

Egy frontális autóbaleset következtében “Ben” Thomas (Smith) felszámolja addigi életvitelét és a megbánás útjára lép. A férfi felelősnek gondolja magát a történtek miatt, ezáltal elhatározza, hogy megváltoztatja hét ember életét, akiről már mindenki lemondott. Adóellenőrnek adja ki magát, hogy ezzel egyengesse és segítse azokat, akik arra érdemesek. Szívbeteg, látássérült, csontvelő-betegségben szenvedő egyéneket szemel ki magának és utolsó leheletéig azon van, hogy - igaz drasztikus módon - jobbá tegye az életüket. Egyikükkel, a szívelégtelenséggel küszködő Emily Posa-val (Rosario Dawson) intimebb viszonyba is kerül, ami egyszerre összezavarja az érzéseit és teszi tudatosabbá tervének végrehajtásában. 

Az Oscar-díjas Will Smith számomra mindig azt a karizmatikus, ösztönös magabiztossággal rendelkező és szórakoztatni tudó filmes jelenlétet képviseli filmjeiben, aki stílusos és újszerű perspektívát kínál a begyöpösödött léleknek; inkább gondolok rá így, mint komoly filmszínészre. A “Hét élet” című alkotásban azonban aligha tetten érhető a veterán színész meggyőző filmes részvétele. A 2022-es Oscar-díjátadón megesett pofozkodás miatt jelenleg megosztó Smith leginkább sodródik az árral, beleolvad a dráma kesze-kusza történetvezetésébe, s azonkívül, hogy világos a néző számára, hogy a színész karaktere valami elől menekül és valahová tart, majd a film befejező szegmenségig nem derül fény a karakter motivációjára, ami felettébb zavaró.

A “Seven Pounds” roppantul középszerű film (még ha ezt a szélesebb közönség nem is látja be: a filmet a legtöbb platformon pozitívan értékelik a nézők), hiányzik belőle a spiritusz, cselekménye szürke és követhetetlen. Az olasz rendező, Gabriele Muccino a “The Pursuit of Happyness” című 2006-os filmben sokkal jobban együtt tudott működni főhősével (Smith Oscar-jelölést kapott a munkájáért), akkor többet sikerült kihoznia belőle. A csalódást keltő mégis az, hogy nagyfokú drámai koncepció az utolsó fél órán kívül csúnyán eltaccsol a megvalósítás talaján. ★★★☆☆